Gyerekkoromban egy vidéki városban úsztam, későn kezdtem, így komoly eredményekre nem számíthattam, de lelkesen jártam edzésre négy éven át, soha sem bántottak minket semmilyen formában. Imádtam és rajongtam a sportágért. Sportolókkal volt kitapétázva falam, minden cikket elolvastam és minden ereklyét, aláírást gyűjtöttem. Az összes versenyt megnéztem a tévében, ha tehettem élőben.

Felnőtt koromban valószínűleg ezért úszóedző képesítést szereztem, felkerültem Pestre és óriási élmény volt, hogy ehhez a média torzításán átszűrődött, gyerekként csodának hitt világhoz közel kerülhettem.

Aztán jöttek a csalódások, kisebbek, nagyobbak. Oktatóként a szövetséghez nem sok közöm van, de perifériáról vizsgálva összeállt egy iszonyúan lesújtó kép.

(Fotó: 24.hu)

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért most robbant ki 55 év után a Kiss László-botrány? Ki állhat mögötte, milyen összeesküvés-elméletet lehet kreálni, mikor bújik elő az újabb csontváz? Pedig a válasz sokkal egyszerűbb: ennek az iszonyatosan hazug, gáncsoskodó, hímsoviniszta férfiak tömegéből álló világnak egyszer törvényszerűen kellett egy olyan pofon, amitől talán észhez tér.

A legszörnyűbb az, hogy valóban birtokolnak világszínvonalú tudást, amitől évszázadok óta eredményes a sport és ami valóban lehetne érdem és lehetnének ők példaképek. Ők csak ezt látják és nem értik, hogy sokkal fontosabb az, hogy mindezt milyen áron birtokolják? Nem értik az emberi oldalát, mert nem érzik át, hogy a sport nem csak rekordokról, érmekről, pénzről szól bármi áron. Nekik csak ennyi a lényeg, és egymás között is marakodnak rajta, kegyetlenül, könyörtelenül. Aki ellentmond, meghal – szinte szó szerint. Leginkább azért nem értik, mert évtizedek óta ebben élnek. Az erőszakban, hazugságban, embertelenségben, önzésben.

Ugyan a történetük eddig napvilágot látott legsúlyosabb fejezetét vizsgáljuk, de ez a gennyes seb évek óta fertőződik. Gondoljunk csak bele Hargitay András Négyes pálya című könyvébe, milyen kritikákat fogalmaz meg Széchy Tamással szemben. Emlékszik még valaki a Zempléni- ügyre? Azt gondolom, az sem az erkölcsi magasságok netovábbja. Szepesi Nikolett néhány évvel korábban megírt könyve ugyan hangosat kongatott a vészharangon, de nem tudott átütő változást hozni, mert mélyen elítélhető más tartalommal is rendelkezett az írás. Széles Sándor, Gyurta Dániel edzője is írt egy könyvet, ami szintén rávilágított a sportág belső „szépségeire”, de szegényre senki nem figyelt, mert rajta is lehetett fogást találni. Alkohol nélkül nem tudta kezelni ezeket a lelki megpróbáltatásokat. Majdnem ráment az élete.

Mi történik akkor, ha mindebben a rémálomban még nőnek is születtél? Elmondom: arra számíthatsz, hogy nem engednek érvényesülni. Egy úszás órát sem mutathatsz meg élőben leendő edzőknek, akiknek lehető legtöbb tudást próbálsz átadni. Először a szakma védelmére hivatkoznak, aztán, amikor másfél óra vizsgáztatás után bebizonyítod, hogy felkészült vagy a tanításra, kiderül, hogy a Semmelweis Egyetem (TF) úszás tanszékvezetőjének saját, privát iskolájának konkurenciát jelentesz, így valahogy megbugázza, hogy ne kapj engedélyt.

Szakmai konferencián a nő agyonalázható biodíszlet. Terpeszállás törzsdöntés! Az  úszás tanszékvezetőjének mi a legfontosabb hozzászólása a lány mögött ülve? Fordítsuk megfelelő szögbe, hogy jól láthassa hátulról. Sorolhatnám még az átélt finomságokat, de nem fogom.

Katinka ezekre a dolgokra világított rá fél éve, és még egy fontos dologra: szakmailag csak akkor tartható fent ez a színvonal, ha képesek megújulni. A szövetség oldalára a válogatott edzőtáborokról kikerült képektől többször sírva tudnék fakadni, mert tudom gyógytestnevelői szemüvegen át, hogy abban a formában kivitelezve, ahogy lefényképezték őket, az egészségre ártalmasak a szárazföldi gyakorlatok. Ha a fejlődésre képtelenség eléri azt a szintet, ami az eredményekben is megmutatkozik, és ez csökkenti a szakmához áramló pénzt, amivel most még be lehet tömni a cinkosan hallgatók száját, akkor mi lesz? Amikor már nem lehet az érmekre hivatkozni, akkor mivel fognak takarózni?

Bennem mostanra megjavíthatatlanul összetört a gyerekkori kép. Olyannyira, hogy a csaknem 500 nálunk úszni tanuló gyereket teljes erőmmel el fogom tanácsolni a versenyzéstől, ha ilyen szándékuk lenne. Ezekhez az emberekhez ne legyen közük, a végső fázisban, egy világversenyre kikerüléskor ne dönthessenek a sorsukról. Teszem ezt annak ellenére, hogy ismerek és kedvelek jó edzőket. Az ő érdekük is lenne a változás, viszont amíg ők nem tesznek ellene, nem szólalnak meg, addig nekem nincs más eszközöm.

Sikerült elérni azt az erkölcsi mélységet, hogy az árnyékból rám is vetül, mert ugyan legkisebb pontként, de az úszás a szakmám, hivatásom, és én szenvedek attól, hogy ebből a sárból én is kapok, pedig a legmélyebben elítélem a most zajló eseményeket, problémakezelési mechanizmusokat.

Németh Eszter