Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem az a legnagyobb baj a pedagógusok megfélemlítésével, hogy nem mernek sztrájkolni

Ez a cikk több mint 6 éves.

Alig egy nappal vagyunk túl az országos és egész napos pedagógus-sztrájkon, de máris tele van a sajtó azokkal a hírekkel, hogyan félemlítették meg helyi szinten a tanárokat az intézményvezetők, tankerületi vezetők, hogy ne merjenek kiállni az igazukért.

Hogy ebből nincs országos botrány, az valahol nem meglepő (miből van igazán?), másrészt viszont talán nem is igazán értjük, mi volt ennek az egész megfélemlítősdinek a tétje.

Nem az a legnagyobb baj, hogy egyes iskolákban „sikerült” „lebeszélni” „néhány” pedagógust arról, hogy sztrájkoljon. Hogy miért nem, arra hoznék néhány példát.

tanarsztrajk3.jpg

Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI

Megalázottak és megszomorítottak

  1. Általános iskolában előre jelzi tizenkét fő, hogy sztrájkolni szeretnének 20-án. Az igazgató közülük négy embert behív magához, egyenként beszélgetni. Miután kijönnek a szobából, mind a négyen lehúzzák a nevüket a listáról. Ezután nem sokkal az egyik pedagógus, akivel nem váltott szót az igazgató, és továbbra sem érzi úgy, hogy ne kellene sztrájkolnia, meghall egy beszélgetést, amelyben az intézmény vezetője „mi embereinkről” és „nem a mi embereinkről” beszél.

Tanulság: így lehet tökéletesen megosztani egy tanári kart. Azok, akik mertek sztrájkolni, azért esnek kétségbe, mert úgy érzik, róluk a vezetőség lemondott, nem volt értelme meggyőzni őket arról, hogy ne sztrájkoljanak, megy a lista a nevükről a KLIK-nek, retteghetnek. Egy következő sztrájkban nem valószínű, hogy részt vennének. De talán még egy tüntetésen se. Azok, akikkel elbeszélgetett az igazgató, gyávának lettek elkönyvelve, ők a sztrájkoló tanárok szemében árulókká váltak. Nem valószínű, hogy valaha még fel mernék emelni a hangjukat, mert eközben érzik a felülről érkező nyomást. Azok, akik nem is akartak részt venni a sztrájkban, úgy érzik, hogy innentől kötelességük megfelelni az intézményvezető elvárásainak, mert a „mi embereink” kategóriába vannak sorolva. Nem mozgósíthatóak semmilyen feladatra, mert látják, hogy azok, akik mégis sztrájkoltak, milyen megítélés alá esnek. Három részre szakadt a tantestület – és a szakadék egyre mélyül.

  1. Az április 20-i egész napos sztrájk idejére az iskola technikai dolgozói jelzik, hogy 5 percre szeretnének ők is leállni a munkával, hogy kifejezzék szolidaritásukat. Az intézményvezető közli velük, hogy ezt nem tehetik meg jogszerűen (egyébként ez nem igaz), vagy ha mégis megteszik, akkor az egész napos bérüket elveszik ezért az 5 percért, nevüket pedig el fogják küldeni a fenntartónak. A technikai dolgozók megijednek, és úgy érzik, mégsem szeretnének olyan nagyon kiállni a pedagógusok mellett, főleg, mivel a pedagógusok sem igazán állnak ki értük. Nehezíti a helyzetet, hogy egy nappal a sztrájk előtt (nyilván nem véletlenül) Sipos Imre köznevelési helyettes államtitkár bejelentette: a nevelési-oktatási munkát segítő, nem pedagógus végzettségű dolgozók számára az idén két alkalommal 35 ezer forintos pluszjuttatást terveznek, és 2017. január 1-jével 10 százalékos béremelést javasolnak számukra. A számukra belengetett (egyébként nevetséges, néhány ezer forintos) béremelés újabb feszültségforrás lehet a továbbiakban.

Tanulság: Egy iskola sem képes működni a technikai dolgozók nélkül. A portástól a takarítón át a villanyszerelőig kulcsfontosságú emberek ők, akik nélkül ki sem tud nyitni reggelente egy intézmény. Joggal érzik, hogy elhanyagoltak ebben a rendszerben, ahol vajmi kevés szó esik róluk. A feszültség így válik kézzel foghatóvá azok között, akik egyébként az iskolát tulajdonképpen működtetik, és azok közt, akik tartalommal töltik meg. A pedagógusok hangját most mindenki hallja – de ki hallja a portásét? Még egy törésvonal, amelynek mentén egy épületben dolgozó emberek kerülhetnek egymással szembe.

  1. Egy nappal az egész napos sztrájk előtt a helyi tankerületből érkezik egy levél, amelyben arra utasítják a szülőket, hogy amennyiben 20-án nem engedik az iskolákba gyermekeiket, egy formaigazolással lássák el őket. Az igazolás szövegében az áll: a „tanuló 2016. április 20-án, szerdán a pedagógussztrájk támogatása céljából hiányzott az iskolából.” Van olyan szülő, aki bár eredetileg nem tervezte, inkább mégis beküldi az iskolába a gyerekét.

Tanulság: A szülők számára így válik visszássá a helyzet. Leírják-e egy papírra a gyerekük nevét, látva, hogy ezzel akár azt is kockáztathatják, hogy a gyereket is elkönyvelik a „lázadó tanárok” szövetségesének? Bízhatnak-e abban (erről ugyanis nem szólt a levél), hogy nem listázzák-e éppúgy a gyermekük nevét, ahogy tették ezt azon a napon, amikor a szülők tiltakozásképp nem küldték is iskolába? Egy részük számára teljesen jogos a felvetés, hogy ők bizony nem kérték a pedagógusoktól, hogy sztrájkoljanak. Ha viszont cserébe az a „jutalma” a gyereknek, hogy elkönyvelik támogatónak (és ki tudja, ennek milyen következményei lehetnek hosszabb távon), az érthető módon megijeszti a szülőket. Másrészt a diákok szempontjából sem korrekt ez a helyzet: sokan nem mentek iskolába, így aki ezt mégis megtette, az egyfajta, az elméletileg épp az ő jövőjéért küzdő pedagógusok hátráltatójaként jelenhetett meg. Megbélyegzés ez is, és az is, ha valaki iskolába megy – olyan szituáció, amiből nem lehet jól kijönni. Pedagógus és szülő, gyerek érdekei feszülnek egymásnak.

A szakadék szélén

A három eset részben különbözik egymástól. Az viszont mindben közös, hogy olyan térben nyitnak harcot, ahol elméletben a közös munka lenne az alapfeltétele a sikerességnek.

Egy tantestület bonyolult szociális viszonyokkal terhelt közeg. Pluszfeszültséget vinni bele, irányított formában, tökéletes módja annak, hogy épp azokat az alappilléreit számolják fel a tiltakozásnak, ahonnan egyébként erő is származik. A mikroközösségek szétaprózása, elidegenítése a legjobb módja a lelkesedés letörésének. Mert mindig lesznek hősök, akik névvel és arccal vállalják a küzdelmet. És mindig lesznek olyan félhősök is, akik csak akkor teszik ezt meg, ha érzik a hátuk mögött a támogató közeget. Ha egy tantestületben, ahol korábban még az is feszültséget okozott, ha valaki megitta az utolsó adag kávét, most ebben az irányban is szakadás kezdődik, legközelebb még nehezebb vagy akár lehetetlen lesz felduzzasztani a lelkesedést. Ilyen esetben az egymás nézőpontjának az elfogadása, a tolerancia és persze a személyes szabadság lenne a legfontosabb vezérlő elv. Csakhogy a centralizált rendszerben a kívülről/felülről érkező impulzusok most folyamatosan tűz alatt tartják a törékeny egységet.

Hasonló a helyzet a pedagógusok és az oktatási-nevelési munkát segítő, nem pedagógus dolgozók esetében. Egymásra utaltságuk vitathatatlan, de a helyzetet nehezíti egyfajta alá/fölé rendeltségi viszony is. Mivel mindenki a pedagógusokra figyel, most joggal érezhetik azok, akik a pedagógusok munkájának hátterét biztosítják, hogy az ő hozzáadott értéküket lekicsinylik. Egy szolidaritási gesztus akár abba az irányba is vihette volna az ügyet, hogy végre megtörténik a két csoport közti kapcsolatfelvétel, egymás kölcsönös elfogadása és elismerése – vagyis újabb erős szövetség jöhetett volna létre, amely a tiltakozásokat tovább lendíthette volna. Ez nyilvánvalóan nem érdeke senkinek, aki a megmozdulást el akarja fojtani. Ezt a felülről is támogatott megosztottságot empátiával kell kezelni, ha helyre akarjuk hozni.

A pedagógusok és a szülők, diákok közti bizalom megtorpedózása még aljasabb és veszélyesebb módszer. Nincs iskola, ha nincs benne gyerek, akit tanítani lehet. Veszélyes fegyver lehet az is a szülők kezében, ha más iskolába viszik a gyermekeiket. A pedagógus pedig nyilván olyan pozícióval és eszközökkel rendelkező személy, aki hatással van egy diák életére. Ez olyan hatalom, amivel jól is lehet élni, de vissza is lehet élni. Épp ezért veszélyes, ha a tiltakozások miatti feszültséget a két oldal között nem tudják megfelelően kezelni. Márpedig jelenleg bármelyik szülő joggal kérdezheti, hogy mennyi kár érte az ő gyerekét azért, mert tegnap elmaradtak az órái. És a tiltakozó pedagógus azt válaszolhatja: hiszen ő épp azért sztrájkolt, mert élhetőbb oktatási rendszert követel, amelyben a gyermekek érdekeit is szem előtt tartják.

De ahhoz, hogy ezt a szülők el is higgyék bizalomra és kommunikációra van szükség.  Az őszinteség a legalapvetőbb minimum, ami ebben a helyzetben a bizalmat erősítheti: ha mindkét fél ismeri és érti a másik motivációit, ha elfogadja szülő és pedagógus is, hogy ebben a történetben a gyermekek védelme a mindenkori legfontosabb cél, akkor talán elkerülhető az, hogy elszakadjon egymástól az iskolán belüli és kívüli közeg. Hiszen elvileg egy célért küzdenek.

Támogatottság nélkül nem lehet

+1. Aznap, amikor a pedagógusok egész napos sztrájkba kezdtek, Cseresnyés Péter, a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) munkaerőpiacért és képzésért felelős államtitkára közölte: szeptember elsejétől hozzávetőleg 150 ezer pedagógus további általános illetményemelést kap, átlagosan 4 százalékos mértékben, az életpálya bevezetésének újabb lépéseként.

Béremelés bejelentése – természetesen ez a legjobb módszer arra, hogy kifogják a szelet a tiltakozások vitorlájából. Ha a pedagógusok megkapják a fizetésemelésüket, akkor minden rendben van – gondolja az egyszeri ember (érdemes ez ügyben kommenteket olvasni…), és bár egyre többen értik meg, hogy a jelenlegi felbuzdulás nem erről, hanem rendszerszintű változások kikényszerítéséről szól, valójában ezt a legnehezebb megértetni mindazokkal, akik semmilyen módon nem érintettek az oktatási kérdésekben.

Hamis, hazug, megtévesztő szólamok szajkózásában eddig is jól teljesített a kormány. Tegyük hozzá: ezt a béremelést bejelentették már idén legalább egyszer, januárban, de még ennél is fontosabb, hogy ez nem egy hirtelen, a sztrájk hatására született döntés, hanem következő lépcsője a pedagógus életpályamodell bevezetésének. Azt eddig is lehetett tudni, hogy lesz szeptemberben béremelés. A kormányzati kommunikáció viszont arra bazírozott, hogy így legalább az egyre szélesebb körben terjedő társadalmi szolidaritási hullámot meg tudja fékezni. Ez lenne ugyanis a mozgalom halála, és ezt ők pontosan tudják. Tiltakozhatnak ugyanis a tanárok az iskolák falai között, ha ezt kívülről nem teszi láthatóvá és elfogadhatóvá, erőssé a társadalmi támogatottság, akkor ez a felbuzdulás is ugyanúgy hal majd el, ahogy a korábbiak. Hogy ez ne történhessen meg, a pedagógusoknak is le kell szállniuk a piedesztálról. Bonyolult, szakmai üzenetek terjesztése helyett el kell kezdeniük az eddiginél sokkal érthetőbb formában kommunikálni a tömegekkel, megmagyarázni nekik, hogy mit takar a bizakodásra okot adó jelmondat: „Gyermekeink jövője a tét.”

És ami a legfontosabb: ideje mindenkinek azon gondolkodnia: ő maga, egy személyben hogyan tud tovább mozdulni ebben a közegben. A messiásvárás helyett a konkrét problémákra kell koncentrálni, egymásra mutogatás helyett a saját tettekért kell felelősséget vállalni. Mindenkinek szuverén joga eldönteni, hogy részt vesz-e egy demonstrációban, polgári engedetlenségben, sztrájkban, vagy sem.

Ezért bármennyire is nehéz ezt a jelen körülmények között megtenni, a legelső lépés mégis csak az kell, hogy legyen, hogy minden tantestület minden pedagógusa tisztázza magában, hogy milyen pozíciót tölt be ebben a tiltakozási hullámban – és ehhez mérten próbálja meg tiszteletben tartani a többi munkatársa véleményét is.

Mert a kormány célja e pillanatban jól láthatóan éppen a megosztás – és még csak nem is látványos, hanem bújtatott formában, a lehető legokosabb módon, azokat a csoportokat ugrasztják egymás ellen, akik nélkül egy iskola működésképtelen, és akik egymásra vannak utalva úton-útfélen. Ha ezek miatt a fenyegetések miatt tantestületek esnek szét, az iskolák alapvető működése kerül veszélybe. Sérül a tanár, a diák, a szülő is, ha ilyen harcok alakulnak ki.

Azt pedig mindenkinek értenie kell: ha már az iskolák falain belül ekkora szakadékokat sikerül létrehozni néhány jól megválogatott, és okosan elhelyezett kormányzati mondattal, burkolt vagy nyílt fenyegetéssel, akkor előbb-utóbb épp azt veszti el ez a tiltakozás, ami eddig az erejét adta: azt, hogy közösen mozdultak az érintettek, egy cél irányába tartottak, el akartak menni a falig. Sikerülni fog?

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 228 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.