Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lengyelország: küzdelem a múltért és a jövőért

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

2010-ben a krakkói Wawel katedrálisban helyezték örök nyugalomra Lech Kaczyński elnököt és feleségét. Ha megértjük miért éppen itt, sok szempontból az is világos lesz, mi folyik most tulajdonképpen Lengyelországban.
poland_memorial_4633c.jpg

fotó: thetimes.co.uk

Ígéreteihez híven a tavaly kormányra került nacionalista-konzervatív Jog és igazságosság párt (PiS) – Jarosław Kaczyński (Lech ikertestvére) vezetésével – magyar mintára megkezdte az illiberális állam kiépítését. A közhivatalokat párthívekkel töltötték fel, kiterjesztették befolyásukat a média felett és frontális támadást indítottak a fékek és ellensúlyok rendszere, mindenekelőtt az Alkotmánybíróság ellen. Szélsőséges keresztény-konzervatív értékrendjük védelmében fáradhatatlanul üldözik vélt vagy valós ellenségeiket, és dolgoznak egy olyan rendszer kialakításán, amely súlyosan veszélyezteti állampolgáraik – különösen a nők – megélhetését, és – ahogy az abortusztörvény esete is mutatja – életét.

Mindez rávette az EU-t, hogy megcselekedje, amivel Magyarország esetében adós volt: megkísérelje kivizsgálni a joguralom állapotát Lengyelországban, és ha kell, szankciókat bevezetni a kormány megfékezésére (a kísérlet a jelen állás szerint sikertelen volt).

A nemzetközi elemzők sokféle módon értelmezik a Lengyelországban zajló folyamatokat. Egyesek szerint Lengyelországot is megfertőzte az Oroszország ihlette autokrata ragály, ami a Visegrádi Négyeket sújtja. Mások – például a cseh politológus Jiři Pehe – szerint a Lengyel kormány és általában a posztkommunista országok lakói egyszerűen (még) nem értik, hogyan működik a demokrácia. Megint mások szerint nincs itt semmi látnivaló, a hírverés ellenére semmiféle lényegi fordulat nem állt be az ország politikájában – és valóban, a jelenlegi kormánypárt nem mutat lényegi eltéréseket 2005 és 2007 között kormányzó korábbi önmagától. Ezek a magyarázatok azonban nem veszik figyelembe azt a komplikált és vészterhes történetet, aminek a fejleményei a mai Lengyelország politikájában testet öltenek. Térjünk vissza egy percre 2010-re.

Kaczyński elnök az oroszországi Szmolenszknél szenvedett repülőbalesetet; Jarosław és pártja azonnal Oroszország és a rivális párt összeesküvéseként és puccskísérleteként könyvelte el az esetet, a család pedig egyházi vezetők közbenjárásával – a közfelháborodás ellenére – kieszközölte, hogy az elnököt Krakkóban helyezzék örök nyugalomra. Miért olyan fontos ez?

Történelmi politika

Krakkó az ország történelmi fővárosa, a Wawel katedrális pedig a lengyel uralkodók és nemzeti hősök hagyományos nyughelye. Jarosław, pártja és a lengyel katolikus egyház – ez a három szorosan összefonódott entitás – közösen kinyilvánította: a lengyel államelnöknek a székesfőváros királyi kriptájában van a helye az országért a vérüket ontó szabadságharcosokkal egyetemben – és nem például Varsóban, a rendszerváltás után létrejött demokratikus Lengyelország fővárosában. A Kaczyńskik vezette Lengyelország a történelmi lengyel királyság örököse és folytatója, nem pedig a nyolcvanas és kilencvenes évek demokratikus hagyományáé.

0002q7os9oobky6v-c317-f3.jpg

Lech Walesához, a független Lengyelország első elnökéhez (jobbra) és a rendszerváltás utáni politikusgeneráció nagy többségéhez hasonlóan Kaczyńskiék (a képen balra Lech) is a Szolidaritásban kezdték, fotó: Jerzy Kośnik

Ennek az elképzelésnek a párt kommunikációjában neve is van: polityka historyczna. Ezt magyarul rendesen „emlékezetpolitikának” fordítják, ám a PiS esetében sokkal inkább helyén való szó szerint érteni a kifejezést: történelmi politika.[1] A párt célja nem egyszerűen a történelmi emlékezet felett való állami uralom megszilárdítása, hanem egy elképzelt történelmi állapot újbóli megvalósítása a jelenben. Miféle állapotról van szó?

Kaczyński és pártja elképzelése szerint a lengyel történelem kulcseseménye az ország háromszori felosztása a 18. század végén Poroszország és Oroszország között (az elsőben még a Habsburg birodalom is részt vett). Ez kijelölte az ország „természetes ellenségeit” és meghatározta annak történelmi szerepét és sorsát: a katolikus Lengyelország a szabadságáért (önrendelkezéséért) harcol a protestáns Poroszország és az ortodox Oroszország között.

A PiS történelmi politikája voltaképpen ennek az állapotnak a jelenvalóként kezelése: a kormány egyenlőségjelet tesz a megszálló Poroszország, a Harmadik Birodalom és a mai Németország, valamint a cári, a szovjet és a putyini Oroszország közé. Mikor a PiS Németország náci múltját hozza fel érvként az ellen, hogy a Nyugat beavatkozzon a lengyel belügyekbe, nem egyszerűen szófordulatról, retorikai fogásról van szó: a politikáját megalapozó világnézet szerint Lengyelország bizonyos értelemben még mindig a Nyugattal, azaz a náci Németországgal, azaz a Porosz Birodalommal harcol a függetlenségéért.

Ami ennél is fontosabb: a történelmi politika nem csak a nemzetközi helyzetet, de Lengyelországot magát is azonosítja történelmi önmagával. A PiS számára a harmadik lengyel köztársaság csupán egy leplezett kommunista összeesküvés, és mint ilyen, illegitim. A PiS célja, hogy visszatérjen a lengyel társadalom egy korábbi, autentikusabb állapotához. Hogy pontosan melyikhez, azt nem könnyű megállapítani, hiszen számtalan történelmi hivatkozási pontra támaszkodnak II. János Pál pontifikátusától az 1944-es varsói felkelésig. Valódi eszményképük azonban véleményem szerint régebbre nyúlik vissza: úgy gondolom, a PiS világnézetében a lengyel nép történelmi célja voltaképpen annak visszaállítása, amitől az ország felosztásakor megfosztották: a Rzeczpospolita, a király elnökletével vezetett nemesi köztársaság.

A PiS természetesen hisz a demokráciában. A kormányt ért washingtoni bírálatokra válaszolva például a védelmi miniszter, Antoni Macierewicz ki is jelentette: „Olyanok akarják megmondani nekünk, mi a demokrácia, akik a saját demokráciájukat a 18. században hozták létre? A mi nemzetünk már a 13. és 14. században is rendelkezett a képviseleti demokrácia intézményeivel”. Igen, a lengyel kormány kétségtelenül a középkori demokrácia gondolatát tekinti magáénak. Számára a demokrácia a kiválók Isten által szentesített közös uralma a katolikus nemzet érdekében. Legitimációját is ebből nyeri, nem pedig a népakaratból, és korlátokat is csak az egyház és a nemzet érdeke szabhat neki, az emberi és polgári – hát még nemzetközi! – jog semmiképp.

Innen a PiS kérlelhetetlen és régóta tartó gyűlölete az Alkotmánybíróság és általában a fékek és ellensúlyok iránt. Politikájukat nem csak üres hatalomvágy vezérli, de egy módszeresen végiggondolt történelemkép is, amelyhez a megalakulásuk óta tűzön-vízen át ragaszkodnak.

Teszik ezt akár a saját kárukra is. Világos, hogy a Németország által képviselt Nyugattal és az Oroszországgal egyszerre viselt kétfrontos szabadságharc nem csak értelmetlen, de nem is fenntartható. A kormány nem tudja egyszerre megvetni a liberális nyugatot, és minden erejével szorgalmazni, hogy ez a nyugat támogassa Lengyelországot az orosz agresszió megfékezése érdekében.

A történelmi politikához való vak ragaszkodás ugyanígy lehetetlen helyzetbe hozza őket belföldön is. Bár a kormány meg van győződve arról, hogy a teljes lengyel nép nevében és érdekében cselekszik, világos, hogy a PiS nem bírja a nemzet feltétlen támogatását.

Lengyelországban nem volt fülkeforradalom. A hitelét vesztett és jelentős eredményeket felmutatni képtelen Polgári platformnak (PO), amely már két ciklus óta hatalmon volt, mindenképpen mennie kellett. A majd’ 10 éve ellenzékben lévő PiS pedig az egyetlen alternatívának mutatkozott – a lengyel politika legújabb és mára jócskán megerősödött szereplői, a jobboldali populista Kukiz ’15, a liberális Nowoczesna és az újbaloldali Razem csak a tavaly májusi elnökválasztás után léptek színre. Bár a PiS a menekültválság témáját felhasználva egy rendkívül sikeres közösségimédia-kampányt tudott lefolytatni, amelynek révén sok radikalizálódó fiatalt bevonzott, legfőbb bázisa továbbra is a keleti országrész – az úgynevezett „B Lengyelország” – legszegényebb lakói, akiket a nyugatbarát és neoliberális kormányzás a leginkább magára hagyott.

Ugyan a PiS támogatottsága koránt sem elhanyagolható, aligha tehet meg akármit anélkül, hogy ellenállásba ütközne. Nem az övék ugyanis az egyetlen történet Lengyelországról.

Múltak és jövők

Tavaly novemberben az alkotmányos válság kirobbanásakor a liberális-baloldali aktivista Mateusz Kijowski létrehozott egy Facebook oldalt Demokráciavédelmi Bizottság (KOD) néven. Az oldalnak ma mintegy 200 000 követője van, tavaly ősz óta a KOD rendszeresen szervez több tízezres megmozdulásokat országszerte, február 27-én Varsóban mintegy 50 000 tüntető vett részt „Mi, a nép” nevű felvonulásukon.

A KOD neve meglehetősen leplezetlenül utal a Munkásvédelmi Bizottságra (KOR), a gdański munkások 1970-es vérbefojtott mozgalma után megalakult értelmiségi szervezetre, amely a hetvenes évek során a pártállammal szembeni ellenállás sarokköve lett. Bár – mint Kijowski állítja – a KOD csak a KOR szellemiségére, nem pedig a történetére épít, a kezdeményezés világosan egy olyan hagyományt idéz meg – ha tetszik: igyekszik újra jelenvalóvá tenni –, amely szerves része a lengyel történelemnek és politikai kultúrának. Ez a hetvenes és nyolcvanas évek demokratikus kultúrája, Adam Michniké és Tadeusz Mazowieckié, melynek kulcsszerepe volt a pártállam megbuktatásában, és amely még nagyon is élénken él az ország emlékezetében.

Joggal vethető fel, hogy ez a történelem végül a PO bukott programjába torkollott, és újabb követői, különösen a közgazdász Ryszard Petru által vezetett Nowoczesna – amely felé a KOD nagyon is nyitott – aligha ígérnek többet ennél az elégtelen liberalizmusnál. Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk a szabadság, az emberi jogok, és a joguralom eszméjébe vetett hit emancipációs erejéről – arról az erőről, amely ’89-et is jelentős mértékben mozgatta. Ennek a gondolatnak és a hozzá kapcsolódó hagyománynak és mozgalomnak a felelevenítése és megújítása – különösen akkor, mikor épp ezek az alapelvek kerülnek végveszélybe – egy progresszív alternatívát jelent a PiS illiberális rendszerével szemben.

article-urn-publicid-ap_org-3f341e268b3c409d87059b3024a87679-1agynlwhfac810c80be70a9242a9-431_634x443.jpg

A jobbközép PO képviselői a lengyel Alkotmány felmutatásával tiltakoznak az Alkotmánybíróság megszállása ellen,
fotó: AP Photo/Czarek Sokolowski

És akkor ott van a Razem. A tavaly alakult alulról szerveződő mozgalom és párt – mint a legtöbben megjegyzik – a Podemos és a Sziriza mintájára jött létre. Ez azonban nem az egyetlen forrás, amiből a Razem táplálkozik. Épp ilyen szoros szálakkal kötődik lengyel gyökereihez és hazai történeti előzményeihez, a lengyel szövetkezeti mozgalomhoz a tizenkilencedik században, a huszadik századi antifasiszta mozgalmakhoz és természetesen a lengyel munkásmozgalomhoz – annak is olyan méltatlanul elfeledett momentumaihoz, mint a gyapotmunkások – főleg nők – sztrájkja 1971-ben Łódźban, amely 1980 előtt a munkásosztály egyetlen sikeres érdekérvényesítési akciója volt a pártállammal szemben.

A Razem legfontosabb hivatkozási pontja azonban alighanem a Szolidaritás. A Szolidaritás a lengyel politika alfája és ómegája, minden politikai szereplő kénytelen meghatározni a mozgalomhoz való viszonyát, és a legtöbben igyekeznek is kisajátítani azt. Ez szinte egyik esetben sem teljesen megalapozatlan, hiszen maga a mozgalom is rendkívül eklektikus volt: vezetői közt megtaláljuk a szocialista Jacek Kurońt, a liberális demokrata Mazowieckit és a nacionalista Lech Wałesą-t. A mozgalomban épp úgy találunk katolikusokat, mint ateistákat, úgy zsidókat, mint antiszemitákat.

De ha az első Szolidaritásról, az 1980-as hajógyári sztrájkokról van szó, úgy gondolom, ezt az örökséget ma kétségtelenül a Razem képes legautentikusabban tovább vinni. Az eredeti Szolidaritás ugyanis ideológiai megosztottsága ellenére mindenekelőtt és legalapvetőbb módon tömegmozgalom volt, mégpedig elsősorban a munkások tömegmozgalma (Kuroń egy alkalommal a történelem első proletárforradalmának nevezte, nem alaptalanul).

Célja nem az volt, hogy érvényt szerezzen a katolikus nemzet történeti jogainak, de még az sem, hogy bevezesse a demokratikus-liberális rendszert – pusztán az, hogy a benne résztvevő munkások érdekeit védje az államhatalommal szemben. Az Üzemközi Sztrájkbizottság 21 pontja szabad szakszervezeteket, sztrájkjogot, szülési szabadságot, óvodákat követelt. A Szolidaritás még a nyolcvanas évek közepén sem tudott teljes mértékben dűlőre jutni afelett, hogy elsősorban szakszervezeti, vagy politikai célokat kell-e kitűznie.

A Razemnek természetesen nincsenek illúziói afelől, hogy tevékenysége – a kiszolgáltatottak és nincstelenek, a neoliberális gazdaságpolitika kárvallottjainak védelme és képviselete – politika. Ebben a tevékenységben egy olyan gyakorlatot tart életben, amely a lengyel munkásosztály és általában véve a lengyel mozgalmi kultúra szerves részét képezte a tizenkilencedik századtól kezdve a második világháborún, majd a ’70-es és ’80-as éveken át a ’90-es évek lakhatási mozgalmain keresztül a mai napig.

A küzdelem folytatódik

A három fenti történet Lengyelországról meglepő hasonlóságokat mutat: mindegyik középpontjában a szabadságért és igazságosságért folytatott küzdelem áll. A Razem számára a kiszolgáltatottak küzdelme a társadalmi igazságosságért és a nem pusztán formális, valódi szabadságért és jogokért; a liberálisok számára a lengyel polgárok küzdelme a joguralom által biztosított szabadságért és igazságosságért, a PiS számára a sértett és megalázott nemzet küzdelme az önrendelkezéseként felfogott szabadságért és a történelmi igazságszolgáltatásért. A ma Lengyelországban zajló események tétje az, hogy melyik történet bizonyul Lengyelország tulajdonképpeni múltjának, melyik folytatása lesz az ország jövője.

Addig azonban szembe kell néznünk ennek a küzdelemnek a fájdalmas következményeivel. Az Alkotmánybíróság körül zajló harc lassan ellehetetleníti a lengyel joggyakorlatot. A napokban Zbigniew Ziobro igazságügy miniszter azt nyilatkozta, hogy jogi lépéseket fognak tenni az alkotmánybíróság ellen, mivel az törvénytelenül nyilvánította alkotmányellenesnek azt a kormányhatározatot, amely lehetetlenné tette volna működését. Az alkotmánybíróság eközben arra hivatkozik, hogy tettük csak akkor lett volna törvénytelen, ha már eleve elfogadták volna a szóban forgó törvényt, amit azonban – annak alkotmányellenessége miatt – nem tehettek meg. Ebben a zűrzavarban az a veszély fenyeget, hogy a lengyel jogrend kettészakad az alkotmánybíróság és a kormány oldalára.

57021ec9c4618859618b45e7.jpg

a Razem tömegtüntetése Varsóban az abortusz szigirítása ellen, fotó: Kuba Atys

Hasonlóan katasztrofális következményei lehetnek annak, ha a kormány végigviszi szélsőséges keresztény-konzervatív eszmerendszerének átültetését a gyakorlatba. Ugyan az abortuszkérdésben  biztató jelek mutatkoznak – jóllehet, a tüntetések még nagyon is tartanak –, azonban a nők és a nemi és szexuális kisebbségek elleni hadjáratnak – akik számára már a korábbi kormányzat idején sem volt könnyű az élet – ezzel még koránt sincs vége. Végül, ha a kormány nem tágít tarthatatlan külpolitikájától, azzal nagyot lendít Európa további feldarabolódásán, a szélsőjobb előretörésén, és végül sikeresen elérheti, hogy a kontinens – és különösen Közép-Kelet Európa – minden eddiginél kiszolgáltatottabb legyen Oroszországnak.

Az ellenzék – különösen a Razem – derekasan helytáll az utcákon, és az abortusztörvény esete talán most megmutatja, hogy lehetséges-e eredményesen nyomást gyakorolni a kormányra. A következő időszak nagy kérdése az, hogy a történelmi politika illúziójának foglyaként a józan ész, sőt sokszor a saját nyilvánvaló érdekei ellenében cselekvő kormányt sikerül-e ilyen módon kordában tartani. Ha nem, az ellenzék még mindig bízhat abban, hogy a PiS jelentős hibát vét és megbuktatja magát – ahogy az 2007-ben történt – de a következő esély, hogy letérítsék az országot erről a jogi, szociális és külpolitikai szakadékba vezető útról talán már túl későn lesz.

 

[1] Lásd: Brian Porter-Szűcs, Poland in the Modern World. Oxford: Wiley Blackwell, 2014. 356. o.

Kapelner Zsolt

 

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 220 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Olvass tovább!