A 2015-ben Európát elérő menekülthullám kapcsán egyre többször találkozunk azzal az összevetéssel, amely a mai helyzetet az i.sz. IV-VI. század „népvándorlásnak” nevezett migrációs hullámával hasonlítja össze. Jellemzően a Római Birodalom bukásával példálózva próbálnak a befogadási politika veszélyei mellett érvelni. Ebben a cikkben amellett érvelek, hogy ez az azonosítás egyfelől nagyrészt meghaladott tudományos állásponton alapul, másfelől pedig implicit módon egy erős értékválasztást, a birodalmi gondolat melletti elköteleződést feltételez. Éppen ezért a progresszív oldal válasza nem merülhet ki abban, hogy pusztán eseménytörténeti kritikával él és a tévedéseket korrigálja, hanem hogy az értékválasztás feletti kontrollt megőrizze, azt explicit módon vita tárgyává kell, hogy tegye, és a birodalmi gondolat helyébe más értékeket tegyen.
(Fotó: Flickr / The Roman Forum / Mike)
Novemberben Mark Rutte, Hollandia konzervatív-liberális miniszterelnöke kijelentette, hogy az Európai Unió a Római Birodalomhoz hasonlóan össze fog omlani, ha nem erősíti meg a határai védelmét. Hasonlóan, Niall Ferguson (Harvard), Mary Beard (Cambridge), illetve Alexander Demandt (Freie Universität) azt állították, hogy releváns hasonlóság található a „népvándorlás kora” és napjaink válsága között, illetve hogy a helyes út a központi hatalom és a határok védelmének megerősítése. Ezek közül két okból érdemes Demandt állításait röviden áttekinteni. Egyrészt, mert minden olyan, a Római Birodalom hanyatlásával kapcsolatos toposzt megmozgat, amely napjainkban a közbeszédben megtalálható; másrészt pedig azért, mert az egyetlen a felsoroltak közül, aki későantikvitás-kutató, aki akadémiai szinten vizsgálta a késő antikvitás és a Római Birodalom bukásának történetét eseménytörténeti, társadalmi és kulturális szempontokból.
A barbárokat nem szabad beengedni?
Demandt elbeszélése szerint a Római Birodalom alapvetően nem nemzetállam, hanem jogállam volt, ahol minden nemzetiség tagjai polgárjogot nyerhettek, amennyiben tisztelték a római törvényeket. Tehát egy befogadó állam volt. Számos germán bevándorlót engedett letelepedni a területén, akiket megpróbált asszimilálni, és akiknél ez sikerült, azok idővel polgárjogot nyerhettek. Azonban mivel a nem germán rómaiak a kényelmes életet többre értékelték, mint a háborúskodást, a migráns germánok egyre magasabb pozíciókat tölthettek be a hadseregben: ezáltal a római állam elveszítette erőszak-monopóliumát, a császár pedig saját palotájában lett a germán tábornokok foglya és bábja. A sokkal szegényebb, de szaporább barbárok az i.sz. I. századtól nyomás alá helyezték a Birodalmat, amely azonban egészen addig képes volt fenntartani a határai védelmét, amíg 376-ban a gótokat nagy számban nem engedték betelepülni a Birodalomba, s onnantól kezdve a hanyatlás folyamatos volt. A barbárokat a fegyverek jobban érdekelték, mint a könyvek, így a klasszikus kultúra elsorvadt, az állami erőszak-monopólium összeomlásával pedig kereskedelmi útvonalak biztonságát már senki nem szavatolta, így a távolsági kereskedelem ellehetetlenült, magával hozva a városok hanyatlását, és így létrejött a feudális Európa. Vagyis, figyelmeztet a szerző, ha a szegény szapora népeket nem tudjuk kívül tartani határainkon, akkor nemcsak államunk és gazdaságunk, hanem kultúránk is pusztulásra van ítélve.
Birodalom és identitás
A következőkben Peter Heather – a londoni King’s College középkori történelem professzora – három vaskos kötetben a Birodalom bukásának okairól kifejtett véleménye alapján szeretném vitatni Demandt elbeszélését. Azt állítom, hogy Demandt nem különbözteti meg a birodalmi ideológiát a valós társadalmi viszonyoktól, nem vesz figyelembe alapvető gazdasági összefüggéseket és magától értetődőnek tekinti, hogy a római társadalom „jobb” volt, mint a barbár királyságok társadalma.
Konkrétabban azt állítom, hogy a Római Birodalomról való populáris beszédmódban természetes előfeltevés, hogy magunkat a birodalmi oldallal azonosítjuk. A Római Birodalom bukását egyértelműen egy szerencsétlen eseménynek tartjuk, amely jobb lett volna, ha nem következik be. Ez az azonosulás pedig azt a veszélyt rejti magában, hogy a birodalmi gondolat lényegét alkotó elnyomással is hajlandók vagyunk azonosulni: a mára nézve is természetesnek tekintjük, hogy vannak olyanok, akiknek több jutott és vannak olyanok, akiknek kevesebb. Ha pedig azok, akiknek kevesebb jutott, nem hajlandók elfogadni ezt az állapotot és többet követelnek maguknak, akkor ők ésszerűtlen rendzavarók, akikkel ennek megfelelően kell elbánni. Ennek az elfogadása azonban az egyetemes emberi jogok humanista eszméjével alapvetően ellentétes. Éppen ezért fontos, hogy az európaiság és a birodalmiság viszonyáról a szélesebb közönség számára is érthető vitát folytassunk – a Római Birodalom bukásának története kapcsán is.
Minden kor magát látja a Római Birodalom bukásában visszatükröződni. A XIX. században, amikor a nemzetállami sorozott hadseregek ereje elsősorban a fiatal férfiak számától függött, és amikor a világpolitikát nemzetállamok összecsapásának látták, megszületett az Alexander Demandt által tényként kezelt kép, miszerint az életerős és szapora germán faj ötszáz év alatt maga alá gyűrte a dekadens és kevés gyermeket termelő rómaiakat. Ezzel a képpel több baj van. Egyfelől minden valószínűség szerint a kiinduló hipotézis egyszerűen hamis: az elmúlt ötven év régészeti eredményei azt támasztják alá, hogy a késő római korban a lakosság nemhogy csökkent, hanem épphogy növekedett. Másfelől egy – udvariasan szólva is – problematikus feltételezéssel él, miszerint a történelem szubjektumai a népek, akik különböző dolgokat csinálnak. Másképpen fogalmazva: feltételezi, hogy a Római Birodalomra támadó és a Római Birodalom seregében harcoló germán harcos azonos célokat és motivációkat követve tevékenykedett. Tehát mivel a történelem szubjektuma a népcsoport, az etnikai származás minden egyéb csoportidentitást felülír. Azt gondolom, hogy ez a kép triviálisan hamis, hiszen nehéz elképzelni, hogy milyen közös érdeke lehetett a római seregben a Birodalom területén élő, családját is védelmező germán katonának, és a Birodalomra támadó germán katonának. Hacsak nem tételezzük fel, hogy a római seregben a germán katona ésszerűen bízhatott abban, hogy az esetleg teljesen más nyelvet beszélő támadó majd az ő családját vérségi alapon germánként azonosítja, és ezért őket nem fogja kirabolni, megerőszakolni és meggyilkolni.
Kultúra és ideológia
Heather ezzel szemben különbséget tesz a birodalmi ideológia és a társadalmi valóság között. Az ideológia szerint a kultúra és civilizáció bástyája a barbár hordákkal szemben a Birodalom, amelynek két pillére az írott jogrend és a nevelés. A nevelés teszi az embert teljes értékű emberré, akinek tetteit – szemben a barbárokkal – nem testi ösztönei és szenvedélyei határozzák meg, hanem az ésszerű mérlegelés: éppen ezért míg a barbár csak a közvetlen és testi örömszerzésre tud koncentrálni – vedel, zabál és párzik – addig a kifinomult római olyan intellektuális örömöknek hódol, mint Homérosz olvasása a megfelelő hőmérsékletű medencében. Azt pedig, hogy a római megteheti, hogy ilyen kifinomult legyen, annak köszönheti, hogy az írott jogrend ennek megteremti az objektív feltételeit, hiszen kiszámítható és ésszerűen tervezhető rendszert visz a társadalmi életbe: míg egy római mindig tudja, hogy tetteinek milyen következményei lesznek, addig a barbár esetében a törzsfő kényétől függ a jutalom vagy büntetés.
Heather szerint azonban érdemes kritikusan közelíteni a birodalmi ideológiához, már csak azért is, mivel az ésszerű jogrend nemcsak a kiszámítható büntetést tette lehetővé, hanem a rabszolgaságot is, a kifinomult fürdő mellett pedig legalább ilyen kifinomult arénákat építettek. Heather állítása az, hogy a birodalmi identitás hordozói alapvetően a birodalmi intézményrendszer fő haszonélvezői, a nagybirtokosok voltak, akik a társadalom töredékét tették ki: ők fizették azt az adót, amelyből a hadsereget fenntartották, ennek a hadseregnek fő feladata az volt, hogy a jogrendet védelmezze a külső és belső ellenséggel szemben, ennek a jogrendnek a központi értéke pedig a szent és sérthetetlen tulajdonjog, amely a nagybirtokosok státuszát garantálta. Azaz, a birodalmi hadsereg, bürokrácia és jogrend végső soron a nagybirtokosok közös érdekeit érvényesítő szövetkezet volt.
Ezt támasztja alá, hogy nem teljesen véletlenül ugyanez a réteg volt az, amely – közoktatási rendszer hiányában – egyedül képes volt azt az oktatást nyújtani gyermekeinek, amelynek segítségével a birodalmi ideológia szerint teljes értékű ésszerű lényekké és nem arénába való vadállateledellé fejlődhettek. Különösen meggyőzően mutatja be Heather, hogy a római műveltség – amelynek elvesztését Demandt annak tulajdonítja, hogy a germánok a fegyverek és nem a könyvek iránt érdeklődtek – hogyan kötődött a birodalmi közigazgatáshoz. Az arisztokraták azért voltak hajlandók súlyos pénzekkel támogatni, hogy gyermekeik hosszú éveken keresztül egy mesterségesen életben tartott klasszikus latin nyelven tanuljanak minél több intertextuális utalással teletűzdelt verset írni, mert ez jelentette a belépőt a birodalmi bürokrácia jól fizető állásaihoz – ezzel biztosítva, hogy csak a jó családból származó jelölteknek legyen esélyük befolyásos pozícióra szert tenni. Vagyis, amikor az írásbeliség látszólag egy generáció alatt drasztikusan visszaszorult, akkor nem arról volt szó, hogy a barbár germánok nem szerettek olvasni, hanem hogy az új rendszerben az udvari pozíciót a hadi erény és nem az epigrammaköltészet alapján osztották, ezért a késő római arisztokraták inkább vívásórára, semmint ógörögre járatták gyermekeiket.
A Birodalom maga teremtette meg saját legyőzőit
Heather értelmezésében nem kevésbé naiv dolog készpénznek venni a befogadó mentalitás ideológiáját és az asszimilálhatatlan vad barbár toposzát: ha a befogadási politika sikereit és kudarcait akarjuk megérteni, érdemes a gazdasági folyamatokat közelebbről szemügyre venni. Ebben a korban minden társadalom agrártársadalom volt, így amennyiben egy társadalom külső forrásból nem szerzett további jövedelmet, a mezőgazdasági termelékenység határozta meg a népsűrűséget és a társadalmi munkamegosztás komplexitását. A Római Birodalom által uralt terület pedig drasztikusan különbözött termelékenységében a limestől északra eső területektől: éppen ez a termelékenységbeli különbség hozta létre azt az erőfölényt a déli és az északi terület között, amely a birodalmi politikát lehetővé tette. Azonban az, hogy a Birodalom egyesítette ezeket a produktív, technológiailag fejlett és komplex munkamegosztással rendelkező területeit, azt eredményezte, hogy nagyon előnytelen feltételek mellett, de kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki a kevésbé fejlett, azaz birodalmon kívüli régióval.
Ez a kereskedelem pedig egyrészt elérhetővé tette a jobb római mezőgazdasági technológiát a limesen túl is, ezzel növelve a termelékenységet, másfelől pedig pontosan olyan külső jövedelemforrást jelentett a kevésbé fejlett régióban, amely azonos mezőgazdasági termelékenység mellett is lehetővé tette felesleg felhalmozását. A kereskedelemből származó bevétel pedig a mezőgazdasági termelésből származó felesleggel szemben koncentráltan az uralkodó bevételét növelte, amiből a barbárok számára is lehetővé vált egy specialista harcos réteg fenntartása. Az ilyen harcos kísérettel rendelkező uralkodók között pedig egy-egy földrajzi területen belül megindult a harc a hegemóniáért, így egyre nagyobb csoportok kerültek egyetlen központi hatalom irányítása alá. Ez a III-IV. századra azt eredményezte, hogy a Birodalommal közvetlenül határos területen olyan barbár királyságok jöttek létre, amelyek elég erőssé váltak ahhoz, hogy a rómaiaknak egyszerűbb legyen őket szövetségeseként lefizetni, mint ellenségként legyőzni.
Ettől még az élet a limes északi oldalán nem lett feltétlenül könnyű, mivel a birodalmi határigazgatás rendes ügymenetének része volt a célzott gyilkosság, népirtás és deportálás. Ugyanakkor ez az élet is kínált olyan előnyöket, amelyek nem voltak elérhetők a határtól távolabb eső területeken és ezért az ott élő barbárok igyekeztek részesedni belőle. Mivel azonban a Birodalom erőforrásaiból csak a közvetlen szomszédoknak jutott, ezért a sikerhez le kellett győzni egy olyan csoportot, amely már részesedett az előnyökből. Ezt pedig – lévén a barbár csoportok majdnem azonos technológiai szinten álltak – a legkönnyebben úgy lehetett elérni, ha egy annál is nagyobb hadsereget sikerült toborozni, mint amelyik az egyik határ menti csoport rendelkezésére állt. Vagyis a Birodalom határpolitikája egy olyan helyzetet eredményezett, amelyik folyamatosan termelte ki magából az egyre nagyobb és egyre erősebb barbár csoportokat.
Heather szerint tehát nem arról van szó – mint Demandt állítja – hogy a szegény, de létszámbeli fölényben lévő barbárok hosszú szívós harc árán legyőzték a fejlettebb, de létszámhátrányban lévő rómaiakat. Ezen a ponton ismét ténybeli tévedésen alapul Demandt érvelése: a Római Birodalom lakossága minimum 70 millió volt, míg a beáramló barbárok összesen is csak a több százezres nagyságrendben mozogtak. Viszont a Birodalom politikája miatt annyira meggazdagodtak a barbár csoportok, hogy összességében – tehát a specialista harcosokat és a „másodállásban” katonasággal is foglalkozó közszabadokat is számba véve – nagyobb és erősebb hadsereget tudtak kiállítani, mint a Birodalom.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy pár százezer ember megjelenése egy hetvenmilliós társadalomban hogy volt képes olyan mérvű politikai problémát generálni, ami az ország területének felén az államapparátus összeomlásához vezetett? Demandt válasza egyszerű: azért, mert ezek integrálhatatlan vad barbárok voltak, akik nem voltak hajlandók az ésszerű római törvényeket tiszteletben tartani, hanem a maguk civilizálatlan szokásai szerint szerettek volna élni. Ezzel szemben Heather válasza az, hogy a Birodalom ideológiája és a csoportok elvárása együttesen nem tette ezt lehetővé. Azok a csoportok, amelyek a IV-V. század környékén benyomultak a Birodalom területére, előzőleg a Birodalommal történő kereskedelem ellenőrzéséért folytatott küzdelemben az aktuális győztesek voltak: öldöklő harc árán szerezték meg a pozíciójukat abban a reményben, hogy részesedni fognak a Birodalom nyújtotta javakból. Ezzel szemben a birodalmi ideológia alapján a várakozás az volt, hogy barbárokat sorkatonaként, rabszolgaként vagy földművesként a római társadalom legalsó szintjén lehet csak integrálni, hiszen alsóbbrendűek – műveletlenek –, mint a rómaiak. Azonban ezek a pozíciók jellemzően nem javítottak jelentősen az életminőségen: földművesnek lenni nagyjából ugyanolyan rossz volt Itáliában, mint Karéliában.
Mivel tehát a benyomuló csoportok a barbár világban a győzteseknek számítottak, a társadalmi ranglétra alja csak akkor tűnt számukra elfogadható perspektívának, ha az alternatíva a halál volt. Azaz – szemben Demandt állításával – Heather szerint a Birodalom nemhogy nem volt befogadó, hanem éppen ellenkezőleg: kirekesztő ideológiája nem tette lehetővé a békés rendezést. Ha egy csoport már eljutott a Birodalom területére, de nem volt elégedett a rabszolgasors lehetőségével, akkor élet-halál harcra volt kényszerítve. Amíg a légiók elég elrettentő erővel bírtak, az élet-halál harc és a rabszolgaság közül a rabszolgaság tűnt vonzóbbnak, azonban a IV-V. század fordulóján az az új helyzet állt elő, hogy a barbárok összességében jelentősebb katonai erőt tudtak mozgatni, mint a légiók, ezért az élet-halál harc lett a vonzóbb, amely harc a Birodalom széteséséhez vezetett.
Birodalmi összeomlás és Európa születése
Vagyis Heather elemzésében, ha kicsit távolabbról nézünk az eseményekre, akkor nem arról van szó, hogy egy jóhiszemű, békés és jogszerető civilizáció alulmaradt a jótéteményeit szándékosan kihasználó összeférhetetlen bevándorlókkal szemben, hanem hogy egy alapvetően erőszakos birodalmi politika teremtette meg saját bukásának feltételeit. Egyfelől olyan határpolitikát folytatott, amely ösztönözte az egyre erősebb barbár csoportok létrejöttét, másfelől pedig olyan ideológiát tett meg az állam alapjának, amely alapján barbárokat csak akkor tudott nagyobb számban integrálni a társadalomba, ha azok elégedettek voltak a társadalmi ranglétra legalsó fokával. Márpedig az egyre erősebb csoportok egyre kevésbé voltak elégedettek ezzel a perspektívával. Azonban fontos hangsúlyozni, hogy ez a két mozzanat csak eseménytörténeti szempontból elégséges magyarázóelv, mivel mind a kettő egy mélyebben meghúzódó gazdasági okra vezethető vissza: a fejlett és a kevésbé fejlett területek kereskedelmi kapcsolata olyan gazdasági változást eredményezett a kevésbé fejlett régióban, amely az évszázadok alatt kritikus mértékben erodálta a fejlettebb régió azon erőfölényét, amely a birodalmi politikát lehetővé tette.
Azaz Heather szerint a birodalmi összeomlás szükségszerű következménye volt a birodalmi létnek: a birodalmiság feltételezi más népek kizsákmányolását, a kizsákmányolás azonban olyan gazdasági és politikai folyamatokat indított el a kizsákmányolt társadalmakban, amely idővel megszüntette azt az erőfölényt, amely a birodalmi lét lehetőségfeltételét alkotta. Ez az összeomlás nemcsak azzal járt, hogy eltűnt a római arisztokrácia és városi kultúra – könyvtárastul és arénástul –, hanem hogy a gazdasági egyenlőtlenségek is mérséklődtek. Míg Krisztus születése környékén gyakorlatilag semmilyen kapcsolat nem volt a mai Ukrajna és Spanyolország területén élő csoportok között és alapvetően eltérő társadalmi, gazdasági és kulturális mintázatok határozták meg a mindennapjaikat, addig az i.sz. első évezred végére kialakult egy olyan Európa, ahol nagyjából mindenhol ugyanazt a gazdaságtípust működtették (persze nem egyforma hatékonysággal és nem egyforma kulturális kontextusban): Párizstól Kijevig királyok igazgatták váraikból specialista lovagharcosok segítségével hűbériségen alapuló államukat, ahol a gazdaság alapja a terményfelesleg beszolgáltatása és specialista falvak működtetése volt. Vagyis az Atlanti-óceán és az Ural-hegység között fekvő terület az i.sz. első évezred alatt egyenlőbb és gazdaságilag integráltabb lett, ami egyfelől egy sokkal lokalizáltabb hatalomgyakorlást tett szükségessé, másrészt Heather érve szerint létrehozta Európát mint társadalmi valóságot.
Európa és a birodalmi örökség
Ezek után pedig adódik a kérdés, hogy jogosultan tekintjük-e a Római Birodalom egy migrációs hullám nyomán bekövetkezett bukását olyan eseménynek, amelynek a megismétlődését – legyen bármennyire is értelmes a mai Európával történő párhuzam – ha egy mód van rá, szerencsés volna elkerülni. Nyilvánvaló, hogy római szemszögből – azaz a nagybirtokos római arisztokrácia szemszögéből – a válasz az, hogy igen, hiszen a Birodalom bukása életformájuk és különösen személyes egzisztenciájuk megsemmisülését jelentette. Amennyiben a műveltség kritériuma szerint vizsgáljuk, akkor is, hiszen a birodalmi adminisztráció eltűnésével az általa fenntartott kultúra, műveltség és oktatási rendszer is eltűnt: anélkül, hogy tagadnánk a barbár kultúra értékeit, az írásbeliség, tudományos fejlettség és elérhető szövegek számra drasztikus csökkenése alig vitatható visszaesést eredményezett a műveltségben. Ha a központi hatalomként értett állam szempontját emeljük ki, akkor is, hiszen a társadalmi átrendeződés nyomán egy szélesebb birtokosi réteg jött lére, ami a nagybirtokok felaprózódásához és ezáltal a termelékenység visszaeséséhez vezetett hozzájárulva a távolsági kereskedelem összeomlásához és a városok hanyatlásához. Ezek összességében pedig az erőfölényt a központi hatalomtól a lokális hatalmak irányába tolták el. Mindezek alapján tehát úgy tűnhet, hogy igazunk van akkor, amikor Róma bukását siratjuk.
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az eltűnő rómaiság az elnyomásra épült kifinomultság életformája volt. A visszaszoruló műveltség nem ártatlan költészet, hanem – mint láttuk – mind tartalmát, mind funkcióját tekintve népirtást és kizsákmányolást igazoló kultúra volt: a népirtást igazoló műveltségen alapuló anti-humanista embereszményt hirdette egy olyan intézményrendszerben, amelynek fő célja a társadalmi egyenlőtlenségek konzerválása volt. A központi hatalom pedig nem feltétlenül jobb a lokális hatalomnál: bár a feudális várúr és a római császár is kényúr, a kisebb hatalom túlkapásai is kisebbek lehetnek. Az összeomló nagybirtokok nyomán a népsűrűség drasztikusan visszaesett, de a kisebb számú földműves életminősége még emelkedett is. Vagyis nemcsak arról van szó, hogy a Római Birodalom bukása az európai gazdasági viszonyok olyan kiegyenlítődését hozta, amely alapjaiban tette lehetetlenné az Európán belüli birodalmi törekvések hosszú távú sikerét, hanem egy olyan kultúra bukását is magával hozta, amelytől az egyetemes emberi jogok és a minden embert születésénél fogva megillető emberi méltóság eszméje teljesen idegen volt.
Ettől még persze a több százezer ember halálát okozó, milliók életét felforgató birodalmi összeomlás nem lesz szerencsés esemény, azonban érdemes feltennünk a kérdést, hogy valóban olyan dolog-e a római kultúra és a birodalmi ideológia, amelyekre mint az európai identitás egyik alapjára büszkék lehetünk? Azaz ha értelmesnek tekintjük a mai Európával való párhuzamot: a történelem tanulsága tényleg a több birodalom – erősebb határellenőrzés, központi hatalom, szegregáció stb. – és nem pedig a nagyobb egyenlőség – a birodalmi politika felszámolása, egyenlőbb kereskedelem stb.? Ha pedig értelmetlennek tartjuk az összehasonlítást, akkor is marad a kérdés, hogy a fentiek fényében helyes-e ha magunkat európaiként a római örökség pozitív értékelésén keresztül határozzuk meg?
Heather elemzésében a római császárkor legjobb jellemezése az egypártrendszerű diktatúra, ahol a kereszténység megjelenése sem vetett véget a szovjet időkre emlékeztető személyi kultusznak, véres politikai leszámolásoknak és hatalmi számításból történő népirtásoknak. Amikor a római császárkor kiemelkedő művészeti alkotásait csodáljuk, például a Prima Portai Augustust, a barlettai kolosszust vagy Marcus Aurelius lovasszobrát, mivel ezek meghatározó szerepet játszottak az európai ízlés és művészet alakulásában és mivel a történeti távolság miatt kevésbé vagyunk érzékenyek a birodalmi ideológia ideologikusságára, számunkra láthatatlan az a politikai vonzat, amely egy Sztálin-szobor szemlélésekor evidensen adódik. Ha azonban valóban úgy véljük, hogy európainak lenni annyit tesz, mint hűnek lenni a (görög-)római hagyományokhoz és a (zsidó-)keresztény értékekhez, akkor ezek fényében van-e ma európaibb politikus, mint Vlagyimir Putyin?
Tóth Olivér István
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 160 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
