Fontos etapjához érkezik a héten Nagy-Britannia EU-ból való kilépésének (Brexit) sztorija, amelyben a legviccesebb, hogy a brit belpolitikai, főként választási játszmaként indult népszavazás ötlete mára odáig jutott, hogy akár tényleg Nagy-Britannia kilépését eredményezheti. David Cameron, úgy tűnik, teljesen elszámolta magát, a maradás fejében Brüsszellel lezsírózott megegyezést nemcsak saját szavazói, de a visegrádi országok is megfúrhatják. Manőverezései eredményeképp pedig ő lehet a miniszterelnök, aki saját szándéka ellenére kivezeti országát az Európai Unióból.
(Fotó: Flickr / Number 10)
Február 18-19-én kerül sor arra az uniós csúcsra, amelyen a tagországok vezetői döntenek a David Cameron brit miniszterelnök és Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke által a hónap elején nyélbe ütött egyezmény-tervezetről. Az egyezmény célja, hogy speciális státuszt alakítson ki az EU-n belül Nagy-Britanniának, az ország ennek függvényében népszavazáson dönthet arról, marad-e a közösségen belül vagy sem.
A referendum és az esetleges kilépés, vagyis a Brexit ötletét Cameron a 2015-ös választások előtt lengette be, bár korábban elutasította azt. Számítása egyszerű volt: a brit érdekek harcos védelmezőjeként tetszeleg, és megígéri választóinak, előnyös egyezményt köt Brüsszelben. Ezzel két legyet üt egy csapásra: kihúzza az egyre erősödő euroszkeptikusok alól a talajt, miközben az EU-n belül marad és a brit nagyvállalatok, illetve a pénzügyi szektor továbbra is élvezheti a közös piac előnyeit. Nem hivatalos információk szerint, a Cameronnál jóval dörzsöltebb pénzügyminiszter, George Osborne már akkor figyelmeztette főnökét, ez nem jó ötlet, Pandora-szelencéjének megnyitásával elveszíthetik az események fölötti ellenőrzést, és onnantól bármi megtörténhet. De Cameron, aki korábban bejelentette, hogy jelenlegi mandátuma befejeztével visszavonul, nem hallgatott a tanácsra.
Ki lesz Cameron utódja?
2020-ra ígért visszavonulása miatt már most többen pályáznak a brit Konzervatív Párt élére. Az egyik legnagyobb esélyes az a George Osborne, aki 2010 óta irányítja a Királyság pénzügyeit, brutális megszorításokat, a jóléti állam drasztikus leépítését hajtva végre. Osborne-t mindenki a brit gazdaság gerincét képező pénzügyi szektor és nagyvállalatok hű képviselőjeként tartja számon, emiatt az EU-ból való kilépést sem támogatja. Amennyiben az események mégis kicsúsznak a kezükből, az óriási presztízsveszteséget jelent majd Osborne-nak, és veszélybe sodorhatja pártelnöki, miniszterelnöki aspirációit. Nem csoda hát, hogy a másik erős pályázó, Boris Johnson, London polgármestere egyre euroszkeptikusabb hangot üt meg, készülve a helyzetre, mikor Cameronra és Osborne-ra ráomlik a ház.
Cameron és Donald Tusk február elején véglegesítették azt a tervezetet, amely rögzíti, miben is hajlandó Brüsszel engedni a londoni zsarolásnak. Amennyiben a február 18-19-i csúcson sikerül véglegesíteni az egyezséget, úgy a hírek szerint már akár június 23-án sor kerülhet a népszavazásra.
De hogy is néz ki az eddigi megállapodás?
A brit kormány négy dologban szeretett volna engedményeket kicsikarni, hogy tovább erősítse az ország már amúgy is speciális státuszát az Unión belül:
- Szuverenitás – Nagy Britanniát ne kösse az EU alapokmányaiban lefektetett egyre szorosabb integráció célkitűzése, a nemzeti parlamentek pedig szólhassanak jobban bele az uniós törvényhozásba.
- Bevándorlás és szociális juttatások – Az európai bevándorlók négy évig ne kaphassanak semmiféle szociális juttatást.
- Az eurozónán kívüli országok érdekeinek védelme – Brüsszel ismerje el formálisan is, hogy az euró nem az Unió egyetlen pénzneme, az uniós monetáris döntések meghozatalánál pedig vegyék figyelembe a többi pénznem érdekeit is. Az eurozónán kívüli államoknak ne kelljen hozzájárulniuk a zónán belüli mentőcsomagokhoz.
- Versenyképesség – A közös piac és a szabadpiaci mechanizmusok kiterjesztése és a brüsszeli szabályozások csökkentése.
Menni vagy maradni: melyik éri meg jobban?
Az esetleges Brexit egyik legfontosabb kérdése, hogy vajon gazdaságilag mit is jelentene az Egyesült Királyság számára. A maradás-pártiak szerint rövid távon az országnak súlyos gazdasági recesszióval kell majd szembenéznie. A London School of Economics tavalyi tanulmánya szerint akár a 2008-as válsághoz hasonló mértékű veszteséggel kell számolni, a brit GDP 6,3-9,5 százalékos csökkenést is elszenvedhet. Az optimistább becslések 2 százalék körüli visszaesésről beszélnek. Megcsappanó befektetések, a munkahelyek számának csökkenése, a font gyengülése és infláció is szerepel ezekben a forgatókönyvekben. A kilépés hívei ezzel szemben úgy érvelnek, a brüsszeli szabályozási környezetből való kiszabadulás új energiákat szabadítana fel, pár százalékkal nőhetne is a gazdaság. Azt mindkét tábor elismeri, hogy hosszú távon nehéz jóslatokba bocsátkozni, hiszen minden attól függ, a kilépés során milyen feltételeket harcol ki magának a brit kormány. Amennyiben az ország része maradhat az európai szabadkereskedelmi zónának, úgy a kilépés nem föltétlenül okoz komoly károkat.
Cameronnak mind a négy területen sikerült eredményeket elérnie a tárgyalások során. Az egyezménytervezet például fű alatt feladja az egyre szorosabb integráció célkitűzését, mondván, az nem jelenti azt, hogy minden államnak egyforma pozíciót kell elfoglalnia és ugyanazon végállomáshoz kell megérkeznie. Ráadásul egy új mechanizmus bevezetésére is ígéretet tesz, amely lehetővé teszi, hogy a tagállamok parlamentjeinek 55 százaléka megvétózhatja az egyes uniós jogszabályok elfogadását. Az eurozónán kívüli országok érdekeinek tiszteletben tartása is bekerült a dokumentumba, ahogyan a „szabálytalanítás”, a piaci mechanizmusok szabadabbá tétele is, ez amúgy is fontos brüsszeli mantra manapság.
A legproblematikusabb kérdésben, a bevándorláséban Cameron nem kaphatta meg teljesen azt, amit szeretett volna. Kapott cserébe egy úgynevezett „vészféket”, egy mechanizmust, amelyet a tagállam kormánya akkor léptethet életbe, ha túl nagynak érzi az európai országokból érkező bevándorlás mértékét. A „vészfék” behúzása esetén az újonnan érkezőktől meg lehet tagadni a különböző, munkavállalás esetén járó juttatásokat (pl. adókedvezmény), ám fokozatosan azokat is vissza kell vezetni (ugyan még nem világos milyen határidővel). A külföldi munkavállalóknak adott családi pótlék mértékét csökkenthetik, ha a gyermekek nem az Egyesült Királyság területén élnek. A munkanélküli státusszal járó juttatásokat három hónap tartózkodás után lehet megkapni, ám hat hónap munkanélküliség esetén kitoloncolás vár az illetőre.
Cameron tehát hozott is, meg nem is, mindenesetre az uniós alapokmányok módosítását nem sikerült elérnie, és a szociális juttatásokon kívüli ígéretek amúgy is inkább szimbolikusnak tűnnek. A múlt csütörtökön kiszivárgott, „finomított” tervezetben pedig még ezeket a szimbolikus gesztusokat is visszavágták, például az euró fontosságának hangsúlyozásával. A juttatásokat érintő vészfékről pedig még nem világos, milyen időtartamra is szólna, és az sem, hogy a kelet-európai tagállamok kormányai rábólintanak-e arra a csúcson. A héten ülésező visegrádi országok számára elfogadhatatlannak tűnnek a jóléti juttatásokat érintő korlátozások, Donald Tusk szerint nagyon nehéz tárgyalások várhatók az EU-csúcson. Amennyiben a kelet-európai négyek megfúrják az egyezményt, úgy Cameronnak nem marad semmi, amit letehet az asztalra. A mostani tervezettől eltérő változat, vagyis B-terv lehetőségét Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke is elvetette. Vagy ez, vagy nincs deal – olvasható ki Juncker nyilatkozataiból. Ám ha még sikerül is a csúcson megegyezni, a szabályozásokat, amelyek lehetővé tennék például a bevándorlási vészféket, az Európai Parlamentnek is el kell fogadnia. Ez igen hosszú folyamat lehet, ami azt jelenti, a briteknek úgy kell urnák elé járulniuk, hogy nincs semmilyen biztosítékuk arra, a Parlament tényleg megszavazza-e a változtatásokat, vagy becsapja az országot.
Mi lesz a magyar munkavállalókkal?
A munkanélküliséghez kapcsolódó segélyezési rendszer már most is így működik a bevándorlók esetében, így a vészfék esetleges bevezetése főként azokat a magyarokat érintenék, akiknek sikerült munkát vállalniuk, hiszen egy most még meg nem határozott ideig nem igényelhetnének lakhatási támogatást vagy adókedvezményt. Hasonló módon visszavágnák a családi pótlékot, ha a gyerekek még Magyarországon élnek. Brit hatóságok kiszámolnák az adott országban lévő életszínvonalt, és ahhoz igazítanák a családi pótlék mértékét, nem pedig a brit szinthez. Nem világos még az sem, hogy a vészfék érvényes lenne-e a már korábban érkező bevándorlókra, bár ha igen, akkor az egészen fideszes, visszamenőleges hatályú törvénykezés lenne. Mindenesetre annyi biztos, hogy az amúgy sem gyerekjátéknak számító migrációt az új mechanizmus még nehezebbé tenné például a magyar munkavállalók számára is, ami akár csökkentheti a bevándorlás mértékét. A Brexit azonban ennél sokkal komolyabb akadályokat gördítene a külföldi munkavállalók elé.
A miniszterelnök mindenesetre optimistán nyilatkozik, és próbálja győzelemként eladni az egészet, ám ezt saját pártja sem hiszi el. Folyamatosan érkezik a kritika a párt alsó szintjeiről, arra szólítván fel Cameront, hogy ígéretéhez híven álljon a kilépés oldalára, hiszen a tető alá hozott megegyezés nem elégséges. (Korábban ugyanis azt nyilatkozta, az egyezmény függvényében dönt arról, melyik tábor mellett fog kampányolni.) Ha csütörtök-pénteken egy még a mostaninál is gyengébb egyezmény születik, vagy nem köttetik semmilyen, azzal Cameron komoly bajba kerül saját pártja és szavazói előtt.
Az egész ügy egyébként a brit kormányfő bénázásainak sorozata, aki minden lépésnél meggondolja magát, visszafordul, össze-vissza beszél. Legnagyobb tévedése persze az volt, hogy elhitte, képes lesz a kilépéspárti és maradáspárti oldalak közötti vonalon táncolva saját hasznára fordítani a helyzetet. Amit elfelejtett, hogy a korábbi évtizedekkel ellentétben, amikor még mindkét nagy párt kb. fele-fele arányban volt Európa-barát és euroszkeptikus, a konzervatívok mára (főleg a párt gyökereinél) teljesen EU-ellenesek lettek.
Ráadásul a folyamatos válságok, a gazdasági világválság, az európai adósságválság és annak leágazásai (köztük a görög válsággal), valamint nem utolsó sorban a menekültválság teljesen kikezdte az Unióba vetett bizalmat. Bár a legtöbb közvélemény-kutatás azt mutatja, a britek fele-fele arányban megosztottak a kérdésben, egy február eleji YouGov felmérés szerint a kilépést támogatók 9 százalékos előnyben vannak.
Az egész ügy központjában a bevándorlás kérdése van, amelytől a polgárok egy jelentős része erősen tart. Ezért részben maga a kormány is felelős, hiszen a konzervatívok egyetlen alkalmat sem szalasztottak el arra, hogy a közvéleményt hergeljék ebben az ügyben, a bevándorlók nyakába varrva az ország minden gondját és baját. A fagyi most visszanyal, Cameron most már olyan vicces érveket is kényszerül bedobni, miszerint a Brexit TÖBB bevándorlást okozna. Mindezt azután, hogy egészen mostanig az EU-t vádolta a bevándorlás miatt.
Baloldali érvek a Brexit mellett
Bár a legnagyobb ellenzéki erő, a Munkáspárt többsége a kilépés ellen van, az euroszkepticizmusnak komoly hagyományai vannak a brit baloldalon is. Ezt azonban nem annyira a bevándorlóktól való félelem és idegengyűlölet táplálja, mintsem az EU alapjául szolgáló szabad piac kritikája. Az euroszkeptikus baloldaliak szerint a Brüsszel által tolt gazdaságpolitika ellehetetleníti az egyenlőségelvű újraelosztó politikát, a megszorítások és a privatizáció támogatásával pedig a már létező gazdasági egyenlőtlenségek növeléséhez járul hozzá. Úgy érvelnek, azzal, hogy Nagy-Britanniának többé nem kellene hozzájárulni a közös költségvetéshez, olyan összegeket spórolhatna meg, amelyeket egy baloldali kormány képes lenne a közszolgáltatásokba, a segélyezési rendszerbe forgatni, a megnövekedett gazdaságpolitikai mozgástér pedig egy igazságosabb elosztást is lehetővé tenne.
Jól látszik tehát, hogy az egész egy hatalmas rakás rossz manőverezés és bénázás. A Brexit egyébként a Királyság belső egységét is tovább feszítheti. A 2014-es skót függetlenségi népszavazás megmutatta, Skóciában nagyon erősek a függetlenség melletti érvek, melyek közül az egyik épp az volt, hogy míg Anglia hangsúlyosan konzervatív és Európa-ellenes, addig Skócia és Wales épp ellenkezőleg erősen Európa-párti. És ha ez a feszültség nem lenne elég, Cameron még rárakott egy lapáttal, bejelentve, hogy a népszavazás nem eshet egybe a májusi skót és walesi regionális választásokkal – nehogy már a magasabb részvételi arány miatt még végül az européer skótok mondják meg a tutit (pedig akár meg is menthették volna a miniszterelnököt ebben az ügyben).
Így néz ki egy sorozatos botladozás, amelynek a végén egy miniszterelnök kimanőverezheti országát az Európai Unióból, holott ez nem is volt szándékában.
A Brexit esélyére egyelőre nem mernénk fogadni, de az valószínűsíthető, hogy más országokban is elindulhat hasonló politikai dinamika a brit példa nyomán (Dánia például már jelentkezik), ahogy az is nyilvánvaló, hogy a kilépés-pártiak győzelme megerősítené az euroszkeptikusok pozícióit szerte az EU-ban. Kérdés, hogy az Unión kívül vajon jobb politikákat folytatna-e a brit kormány? Vagy Kelet-Európából nézve: az Orbánok vagy Kaczynskik vezette országokban nagyobb jólétben és biztonságban élnének a polgárok, ha mondjuk kiléphetnének az EU-ból? Vagy lehetséges, hogy az EU-vita inkább egy afféle paraván, amely mögé elrejthetőek a politikai felelősség, a szuverenitás és a közérdek őszintébb és kockázatosabb kérdései?
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 160 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
