A filmipar, de különösen Hollywood az utóbbi időben komoly morális válsággal küszködik. Nem mintha az álomgyárban minden rendben ment volna korábban, de az csak az utóbbi évek fejleménye, hogy a jövedelmező rendszert immár nem csak időszakosan, vagy a színfalak mögött kritizálják maguk a résztvevők, hanem nyílt levekben, interjúkban üzengetnek sztárszínészek a stúdióknak, producereknek, filmes szervezeteknek. Az idei Oscar-jelölések csak még inkább felkavarták az eddig sem éppen nyugodt légkört.
Miért éppen most?
Hollywood korábban sem volt kevésbé hímsoviniszta, korábban sem volt kevésbé rasszista és korábban sem volt kevésbé homofób, ahhoz, hogy hirtelen a filmipar női dolgozóitól az afro-amerikai, latino és más kisebbségeken át legújabban az LMBTQ szereplőkig mindenki egyszerre vegye össztűz alá a „kenyéradókat”, döntnököket, kellett néhány szikra. Alapvetően talán két fő okra vezethető vissza, hogy az elégedetlenkedők hangja ennyire felerősödött. Az egyik a tavaly februárban megjelent Hollywood Diversity Report, amelyet az UCLA egyetem afro-amerikai tanulmányok szakja készített. Nem mintha korábban nem vizsgálták volna részletesen az etnikai megoszlásokat az amerikai filmezésben, televíziózásban, és nem mintha általános tapasztalatból ne hasonló arányokat tippeltek volna az éles szeműek, mint amilyenek végül kijöttek. A sokszínűségi tanulmányt azonban az elmúlt év során újra és újra elővették és ízlelgették.
Fehér Oscar
Az afro-amerikai filmesek egy része az idei Oscar-jelöltek bejelentése után kezdett kampányba #OscarSoWhite hashtaggel a Twitteren. Több sztár, köztük például Jada Pinkett Smith és Will Smith azonnal kijelentették, hogy bojkottálják az idei gálát. Csaknem 20 éve fordult elő utoljára, hogy ennyire egyenlőtlen legyen a jelöltek etnikai megoszlása, már ami a legfontosabb kategóriákat illeti. Különösen az olyan furcsaságokat találták felháborítónak, mint például hogy a Creed című bokszfilmnek fekete volt a főszereplője és a rendező-írója is, és mégis csak a fehér Sylvester Stallone kapott jelölést. A Straight Outta Compton rendezője szintén afro-amerikai volt, és az alkotás rengeteg tehetséges fiatal fekete színészt felvonultatott, de a filmnek csak a forgatókönyv-íróit jelölték, akik naná, hogy fehérek.
A gála házigazdája Chris Rock lesz, aki maga is össztűz alá került, amiért feketeként nem mondta le az Akadémia felkérését, amikor kikerült a jelöltek névsora. Az Oscar-díjról szavazó Akadémia csaknem 6000 tagjának 93 százaléka fehér, és 76 százaléka férfi, bár az elnöke most éppen egy afro-amerikai nő, Cherly Boone Isaacs. A felháborodás minden esetre annyit elért, hogy jövőre változtatni fognak a szavazók listáján, több nő kerülhet a testületbe, és sokszínűbb lesz a szervezet, amelynek átlagéletkora egyébként most 63 év – ezen szintén szeretnének némileg fiatalítani. Az Akadémia igyekszik kompenzálni, például azzal, hogy az utóbbi évek „legfehérebb” Oscar-gáláján szinte csak afro-amerikai díjátadók lesznek.
A sokszínűségről még egy érdekes adalék az idei jelöltekkel kapcsolatban: az operatőr, hangvágás, eredeti zene kategóriákban csak férfi jelöltek vannak, a legjobb vizuális effekt esetében 5 filmért összesen 19 szakember neveztek, köztük egyetlen nő van.
Ahhoz, hogy a jelentés felszínen maradjon, hozzájárult az is, hogy a WikiLeaks Sony levelezési archívumából, illetve korábban, a vállalat elleni hackertámadás után nyilvánosságra került emailekből lehangoló részletek derültek ki arról, hogy egy filmes nagyvállalat vezetői szintjén miként is gondolkodnak a sokszínűségről, egyenlő feltételekről. A kettő együtt már sok volt: az afro-amerikai filmesek számára végül az idei Oscar-jelölésekkel telt be a pohár. Egészen más a helyzet a nők esetében, akik ugyan szervezett formában nem fordultak a rendszer ellen, de egyre kevésbé érzik kínosnak, ha arról beszélnek, mennyire szexista valójában a filmipar.
A Bechdel-teszt
1985-ben Alison Bechdel képregényíró Dykes to Watch Out For című munkájában tűnt fel a teszt, amely azóta Bechdel-tesztként ismert: az egyik karakter csak akkor hajlandó megnézni egy filmet, ha 1. van benne legalább két női szereplő; 2. akik beszélnek egymással; 3. és nem (csak) férfiakról. Bechdel szerint az eredeti elképzelés barátja és karate-edzője, Liz Wallace fejéből pattant ki, és mára fontos hivatkozási ponttá vált. Geena Davis színésznő egyik tanulmányában például arra hívta fel a figyelmet, hogy ezen kritériumok alapján 2010 és 2013 közt világszerte az elkészült filmekben mindössze 31 százalék volt a nevesített női karakterek aránya, és a rendezők alig 7 százaléka volt nő.
Szerepálmom: feleség vagy barátnő
Vessünk egy pillantást a már emlegetett Hollywood Diversity Report megállapításaira. A 2007 és 2014 közötti időszakban a filmekben megszólaló karakterek átlagosan mindössze kb. 30 százaléka volt nő, pozitív tendenciáról ráadásul egyáltalán nem beszélhetünk, hiszen míg 2009-ben csaknem 33 százalék volt a női karakterek „ideje”, addig 2014-ben csupán 28.1 százalék. Hogy mennyit is haladt előre a világ, azt jól példázza, hogy az 1945 és 1955 közötti időszakban ez az arány átlagosan 25 százalék volt…
Az olyan ínyencségek, mint hogy a filmekben megszólaló nők 74 százaléka 40 év alatti volt, vagy az, hogy 2014 száz legsikeresebb filmje közül egyetlen egyben sem volt 45 év feletti nő, és összesen csak 21 százalékának volt egyáltalán nő a főszereplője, így már talán nem is annyira meglepőek. A filmek mindössze 11 százalékában jutottak szóhoz nagyjából azonos arányban a nemek. A színésznők azonban a sors kegyeltjeinek érezhetik magukat, ha azt nézzük, hogy a teljes időszakban vizsgált 700 filmnek csupán 3,6 százalékát rendezték nők, és a forgatókönyvírók csaknem 90 százaléka is férfi volt.
#AskHerMore
A vörös szőnyeges események pontosan megmutatják, hogy a média milyen lelkesen asszisztál a filmipar szexista magatartásához. A tavalyi Twitter-kampány azért született, mert a színésznők jó része már nagyon elunta, hogy tőlük mindig csak azt kérdezik az újságírók a bevonulásoknál, hogy milyen ruhában érkeztek, vagy hogy viselnek-e hasfogó alsóneműt, esetleg a változatosság kedvéért azt, hogy milyen diétával sikerül jó formában maradniuk. Cate Blanchett egyszer azzal replikázott, hogy a férfi sztároktól is ezt kérdezi-e a riporter, ez a mémmé vált jelenet lett a jelképe a mozgalomnak. Olyan sztárok álltak mellé, mint Reese Witherspoon vagy Sandra Bullock, akik kifejtették, hogy ha a férfi sztárok beszélhetnek a karakterükről, a szerepeikről vagy akár a politikai nézeteikről a vörös szőnyegen, akkor bátran kérdezzenek többet és mást a nőktől is, ők is szívesen válaszolnak komoly témákat érintő kérdésre.
A filmszakmában is fejétől bűzlik a hal: a nagyvállalatok, stúdiók, ügynökségek vezetői, igazgatói és legfelsőbb irányítói között a fehér férfiak nyomasztó többségben vannak. Ebben a férfiak által irányított iparban szinte kézenfekvőnek látszik, hogy a nők, ahogy például a más etnikumokhoz tartozók sem számíthatnak egyenlő bánásmódra, különösen, ha a fizetésről van szó. A Forbes éves kereseti listája alapján 2015 legjobban kereső színésze Robert Downey Jr. volt, aki nem kevesebb, mint 80 millió dollárt szedett össze. Igaz, hogy őt egy nő, méghozzá Jennifer Lawrence követi a maga 52 millió dollárjával, de rajta kívül a legjobban kereső színészek Top 10-es listájára csak Scarlett Johansson fér be a 8. helyre, a maga 35.5 millió dolláros bevételével.
A drámai változások azonban ezután következnek, hiszen egy kicsit „mélyebbre ásunk”, vagyis folytatjuk a lista szemrevételezését, akkor kiderül, hogy legközelebb csak a 22. helyen tűnik fel újra nő listán, Melissa McCarthy személyében, majd a 24. helyen a kínai BingBing Fan, de rajtuk kívül a legjobban kereső 30 színész közé több nő már nem fér be. Mindössze 13 százalék a nők aránya a kereseti lista első 30 helyén.
Úgy tűnik ráadásul, hogy a producereknél gyakorlat: a női főszereplőknek eleve csak a férfi sztár gázsijának a felét ajánlják fel. A Sony-levelekből kiderült az is, hogy az egyébként mesésen kereső, Oscar-díjas Jennifer Lawrence például az Amerikai botrány című filmjéért kevesebbet kapott, mint Bradley Cooper, Jeremy Renner és Christian Bale. Ezek után írta meg azóta sokat idézett, indulatos levelét Lena Dunham feminista oldalán, amelyben a fiatal sztár kifejtette, hogy elege van abból, hogy még csak nem is tárgyalhat az egyenlő bérért, mert akkor egyből hisztis libának állítják be.
„Nem könnyű a dolgozó nőként szerzett tapasztalataimról beszélni, mert nyugodtan kijelenthetem, hogy az én problémáim nem relevánsak. Amikor kiszivárogtak a Sony-levelek, akkor jöttem rá, hogy sokkal kevesebbet kerestem, mint azok a szerencsés emberek, akiknek farkuk van. Nem a Sonyra haragudtam, hanem saját magamra, mint tárgyalópartner buktam el, mert túl korán feladtam” Jennifer Lawrence.
Ugyanez történt Charlize Theronnal, aki 10 millió dollárral kapott kevesebbet, mint filmbéli partnere, Chris Hemsworth A hófehér és vadász című filmben. Legutóbb pedig az újrainduló X-Akták Scullyja, azaz Gillian Anderson mesélte el egy interjújában, hogy a sorozat első pár évadában konkrétan fele annyit keresett, mint a Muldert alakító David Duchovny. A bérkülönbségek mellett ráadásul a színésznőnek még azt is el kellett viselnie, hogy egész egyszerűen nem engedték meg neki, hogy a partnere mellett álljon, és mindig kicsit lemaradva, pár lépés távolságból kellett követnie Muldert.
A harmadik évadra sikerült kiharcolnia, hogy ne kezeljék alárendeltnek a karakterét, egyben az egyenlő bérezést is. Mivel az X-Akták utolsó évada 14 éve jelent meg, Gillian Anderson arra számított, hogy ezt a harcot már egyszer megvívta, de kiderült, hogy a televíziós társaság most is megpróbálta fele annyi pénzért visszacsábítani a sorozatba, mint férfi partnerét. Végül a gyártó belement az egyenlő bérezésbe, de ez csak a színésznő rátermettségén múlott. Az ő esete arra is rámutat, hogy a nők szereplehetőségei sem éppen kecsegtetőek. A 21 százaléknyi főszerepet leszámítva jobbára a biodíszlet pozíció jut nekik a filmekben-sorozatokban. Carey Mulligan fejtette ki nemrégen, hogy mennyire elege van ebből a szexista hozzáállásból:
„Mindig csak olyan szerepajánlatokat kapok, hogy valakinek a barátnője, szeretője vagy a felesége legyek, elegem van ebből, én is főhős akarok lenni.”
A 30 éves színésznőnek, ahogy láthattuk a számokból, még nagyjából 10 éve van erre, ugyanis az köztudott, hogy 40 felett egy nő már sok jóra nem számíthat, de Maggie Gyllenhaal például már 37 évesen is öregnek bizonyult, hogy egy 57 éves színész barátnőjét alakítsa egy fimben. A sokszínűségről még egy érdekes adalék az idei jelöltekkel kapcsolatban: az operatőr, hangvágás, eredeti zene kategóriákban csak férfi jelöltek vannak, a legjobb vizuális effekt esetében 5 filmért összesen 19 szakember neveztek, köztük egyetlen nő van.
„Rajtunk a sor, hogy egyenlő béreket és egyenlő jogokat harcoljunk ki a nőknek az Egyesült Államokban”
Ezzel a mondattal indította el a lavinát a tavalyi Oscar-gálán Patricia Arquette, aki a legjobb női mellékszereplő díját vehette át. Az elmúlt évben azonban inkább csak nőtt a feszültség, és a „túl fehér” Oscar-gála talán egy olyan pillanat lesz, amely esélyt ad a fordulatra. Könnyedén legyinthetnénk persze, hogy a dollármilliókról szóló viták igencsak távol vannak a mindennapi problémáinktól, és nyilván nem hasad meg a szívünk, ha egy huszas évei közepén járó színésznő néhány millióval kevesebbet keres. A szórakoztatóipar azonban nem külön univerzum, leképezi és egyúttal formálja a társadalmat, és nemcsak az amerikait – mert akár tetszik, akár nem, mi is ennek a rendszernek a termékeit fogyasztjuk nap, mint nap.
Elég csak arra gondolnunk, hogy a Saul fia Oscar-jelölése már most mekkora figyelmet kapott. Túl azon, hogy ennek kapcsán újabb elkeserítő adalékkal gazdagodtunk hazánk általános szellemi állapotáról, egy mellékes körülményt is igen pontosan jelez a felhajtás, jelesül azt, hogy még az amerikai kultúra, vagy úgy általában a popkultúra leghevesebb ellenségei számára is az a legfőbb igazodási pont egy film kapcsán, hogy mit mond róla az amerikai szakmai szervezet. Nem mindegy, hogy milyen viselkedést legitimál ez a rendszer a nőkkel, az etnikai kisebbségekkel, az eltérő szexuális orientációjú csoportokkal kapcsolatban.
Láthatatlan LMBTQ
A 100 legsikeresebb 2014-ben készült filmben 2610 megszólaló karakterből 19 (!) volt meleg vagy leszbikus, transznemű egyetlen egy sem akadt. Hollywood nagyon is figyel arra, hogy a felszínen politikailag korrektnek tűnjön, meleg témájú filmeket például előszeretettel díjaz az akadémia, ellenben Ian McKellen a napokban rávilágított, hogy Tom Hankstől Sean Pennig több heteroszexuális színész kapott díjat meleg karakter megformálásáért, de meleg, és tegyük hozzá leszbikus színészek nem kaptak még elismerést. Kivétel Sir John Gielgud, akit még az 50-es években letartóztattak a homoszexualitása miatt, és a legjobb mellékszereplőnek járó díjat pedig 1981-ben vehette át. Megemlíthetnénk még Jodie Fostert, aki kétszer is elnyerte az aranyszobrot, de ő csak jóval később coming outolt. Több sztárszínészről is pletykálják, hogy azért titkolja a szexuális identitását, mert tisztában van vele, hogy ezzel jelentősen csökkennének szereplehetőségei, a keresete, illetve gyakorlatilag lemondana az elismerésekről, díjakról is.
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 147 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
