Törökország – Európa és a Nyugat potenciális szövetségese az ISIS elleni harcban, partnere a menekültválság kezelésében. Talán ez is közrejátszik abban, hogy a nemzetközi mainstream sajtó alig vesz tudomást róla, hogy e baráti országban véres polgárháború dúl, a kormány vasököllel hallgattatja el ellenzékét, és a terrorizmus elleni harc címén véres erőszakkal nyomja el saját polgárait. Néhány török állampolgár megelégelve a helyzetet úgy döntött, híroldalt indít, hogy a hazájukban dúló áldatlan állapotokról szóló hírek a külvilághoz is eljussanak. Işık Sarıhannal, a We Need to Talk About Turkey szerkesztőjével beszélgettünk.

2013-as tiltakozások Erdogan és pártja ellen Ankarában; Fotó Adem Altan/AFP/Getty Images 

– Miért éreztétek szükségesnek a híroldalatok elindítását?

– Egy ponton túl egyszerűen fájdalmassá vált csak ülni és tétlenül nézni, ahogy a helyzet egyre rosszabbra fordul Törökországban. A szörnyű és szükségtelen háború az ország dél-keleti részén, a növekvő fasizmus és bigottság, a kormány jogtalanságai és tekintélyelvűsége, ami napról-napra rosszabb lesz, a menekülthelyzet… Egyszóval azt gondoltam, mint külföldön – Magyarországon – élő személy, aki egész nap a híreket olvassa, azzal tehetem a legtöbbet, ha indítok egy híroldalt néhány barátommal, hogy hozzájáruljunk a globális szolidaritáshoz és az ügyeink nemzetközi elismeréséhez. Elvégre ezek az ügyek a világpolitikával is szoros kapcsolatban állnak.

Miután a napjaimat a szemem előtt legördülő, lehangoló hírekkel töltöm, mindig különös élmény visszamenni Törökországba, és látni, hogy sokan körülöttem csendesen élik a hétköznapi életüket. Úgy érzem, közömbösség és elkeseredés vesz erőt mindenen – olyan, mint egy láthatatlan ködfátyol, ami ráült az ország disszidenseire a novemberi megismételt választások óta, és ami lassan rajtad is erőt vesz, ha ott vagy. Szilveszterkor különösen kétségbeejtő volt ott lenni az ünnepi hangulatban, és folyton tudatában lenni, hogy az ország másik felében a teljes lakossággal úgy bánik az állam, mint a kártevőkkel.

A mi generációnk tettvágyában talán az is közrejátszik, hogy a nyolcvanas évek katonai rezsimjébe születtünk bele, én ráadásul egy nagyon politikus, baloldali családból jövök, az anyám emberjogi ügyvéd. Szóval mi, akik úgy nőttünk fel, hogy hallgattuk a történeteket a progresszív küzdelmekről, a politikai erőszakról, az elnyomásról és katonai puccsokról, mi örököltünk valamit. Nemcsak üres ideálokat és befejezetlen küzdelmeket, de egy másodlagos traumát is, egy élénk képet Törökország politikai történetének legrosszabb időszakáról: a hetvenes és nyolcvanas évekről, amikről hallottunk és olvastunk, és a kilencvenes évekről, amit gyermekszemmel megtapasztaltunk; három évtized, mindegyik a maga rémálmaival.

Ez az emlék félelmet szül, hogy azok az idők talán visszatérnek; félünk, hogy az állam ismét saját polgárai után ered, hogy a politikai erőszak mindennapivá válik, hogy a bérgyilkosságok és a kínzás hétköznapiak lesznek… és Erdoğan rezsimje – az elmúlt három évben különösen – egyre inkább azokra az időkre emlékeztet. A korai időszakban reformerként tekintettek rá, de végül az antidemokratikus és nacionalista államrend megtestesülésévé vált, még erősebb iszlamista és neo-oszmán színezettel. Átvette a hagyományos állami taktikát és retorikát, és olyan politikai bűnözőkkel békél meg és szövetkezik, akik rajta hagyták a kézjegyüket Törökország sötét múltján.

– Az oldalatokon azt írjátok, „a legtöbb nemzetközi média csak felületesen foglalkozik a törökországi eseményekkel”. Mi lehet ennek az oka?

– Általában azzal foglalkoznak mélyebben, ami a nyugati politikai fősodorra is hatással van.

Jelenleg ott tartunk, hogy a nyugat ismét stratégiai szövetségre lépett Erdoğannal: a törökországi NATO-bázisoknak nagy jelentősége van a szíriai háború szempontjából, és Törökország az EU számára is ütközőállammá vált a menekültválság kapcsán. A török kormánynak ezért többé-kevésbé mindent szabad, hiszen a nyugati vezetők hallgatnak – vagy csak udvarias figyelmeztetéseket adnak –, és ez a közöny okozza az érdeklődés hiányát a mainstream médiában.

Hasonlítsd össze a helyzetet az orosz sajtóval például, ami újabban lelkesen tárja fel a török helyzetet, persze a saját politikai céljai érdekében.

A nemzetközi baloldali média szintén sok minden fölött elsiklik. Például lehet, hogy olvastál a török kormányt éltető írásokat, amiért befogad kétmillió menekültet, de a menekültek szörnyű élet- és munkakörülményeiről már valószínűleg nem hallottál. Ahogy a háborúról sem úgy számolnak be, mint egy szörnyű tragédiáról – pedig nagyon is az –, a hangvétel inkább a szenvtelen riporterére emlékeztet, aki valami sima közel-keleti csetepatéról tudósít.

– Milyen jól terjed az információ Törökországon belül? Néhány nyugati és török újságíró például majdnem teljes belföldi hírzárlatról beszél a Kurd Munkáspárttal (PKK) folytatott dél-keleti összecsapások kapcsán. Mit gondolsz erről?

– Először is pár szó magáról a konfliktusról: már 1984 óta tart, és történelmi gyökerei egy évszázadra nyúlnak vissza. Túl hosszú lenne itt elmesélni az egész tragikus történetet, hogy hogyan kezdődött, mi történt a két és fél évig tartó béketárgyalások alatt, és hogy omlott össze hirtelen a békefolyamat júliusban. A hadműveletek, ahogy az Amnesty International nemrég megállapította, egyre inkább kollektív büntetésre emlékeztetnek. Százezrek kényszerülnek választani a kivándorlás vagy a gyakran hetekig tartó kijárási tilalom és az utcai összecsapások  eltűrése között, élelem és gyógyszer nélkül..

Sok civilt célzottan támadnak mesterlövészek, a rendőrség tüzet nyit az emberekre, még a helyi választott polgármesterekre és tisztviselőkre is, és házakat döntenek romba nehéz fegyverzettel. Cserébe a PKK is egyre kevésbé ügyel a civil áldozatokra az akciói közben. Semmiféle erkölcsi, jogi vagy ésszerű igazolása nincs annak, ami ott történik, ez mindössze az etnikai szembenállást fokozza, és bizonyosan fiatal kurdok újabb generációit traumatizálja és radikalizálja.

A legfőbb fegyveres erő, amellyel az állam a városi területeken harcol, a YDG-H (Hazafias Forradalmi Ifjúsági Mozgalom), egy városi fiatalokból álló, PKK-hoz köthető milícia. Néhány népgyűlés (vagy „úgynevezett népgyűlés”, a kormány szavajárásával élve) kinyilvánította a függetlenségét pár településen, miután a hadműveletek elkezdődtek, és az első civilek áldozatul estek. Az emberek sáncokat kezdtek ásni, hogy megakadályozzák a rendőrségi járművek betörését a környékükre. Ezután a sáncok és barikádok jelenléte maga lett az ürügy arra, hogy a kormány meghosszabbítsa a hadműveleteket, hogy „megtisztítsák a városokat a terroristákról, utcáról utcára, házról házra”, ahogy Davutoğlu miniszterelnök mondta.

A YDG-H milicistái gyakran nagyon fiatalok, sokszor tinédzserek, a legfiatalabbak 15 év körüliek; sok helybéli gyerek is csatlakozik hozzájuk a barikádokon egyszerű fiatalkori lázadásból. Sokan olyan családokból jönnek, amelyek azután költöztek ezeknek a városoknak a szegény negyedeibe, hogy a falujukat porig égették a kilencvenes években. Ők örökölték ezeknek az eseményeknek a traumáját. És sokan, akik az állam oldalán halnak meg, fiatal fiúk, akik sorkatonai szolgálatot teljesítenek, mert nem tudták elkerülni a besorozást sem pénzzel sem kapcsolatokkal.

A háború kiújulása lehetőséget adott Erdoğan pártjának, az AKP-nak, hogy megnyerje a megismételt választásokat, segítségül hívva a nacionalizmus jól kiszámított fellendülését. Ez egy tipikus esete annak, mikor szegények százai halnak meg egy kivételezett kisebbség érdekeiért. És mindezek a politikai játszmák a háborúval és Erdoğan ambícióival csak elterelik a figyelmünket más igen fontos ügyekről: a munkások, a nők helyzetéről, környezetvédelmi kérdésekről, a menekültválságról…

A hírzárlat nem teljes, de majdnem az. Néhány szocialista és liberális újság és online hírportál megpróbálja részletekbe menően tárgyalni az eseményeket, de az olvasóközönségük korlátozott. Nagyrészt polgári, aktivista híradásra (citizen journalism) támaszkodunk a közösségi médián, például béke- és emberjogi aktivisták beszámolóira, akik elmennek ezekre a területekre, és beszélnek az emberekkel. Az összecsapások helyszíneiről tudósítani majdnem lehetetlen, a rendőrség állítólag elkobozza a kamerákat, és meglehetősen veszélyes is odamenni. Épp néhány napja egy újságírót lábon lőttek, mikor a rendőrség tüzet nyitott civilek egy csoportjára, akik épp a holttesteket akarták elszállítani.

Ami a kormánypárti médiát illeti, ők beszámolnak az eseményekről, de erősen szelektálva és eltorzítva, ahogy az sejthető. A terrorellenesség, a heroizmus és a mártíromság nyelvét használják fel a hadműveletek igazolására. Mindent megtesznek, ami a hatalmukban áll, hogy besározzanak mindenkit, aki felszólal a háború ellen – „hazaárulóknak” és a „terroristák támogatóinak” hívják őket. A kurdpárti HDP-t (Demokratikus Néppárt) – demokrata kurdok és törökök millióinak hivatalos képviselője a parlamentben – újra félresöprik, mint „a terroristák cinkosait”. Az újságírói etika gyakorlatilag megszűnt létezni, már ami a nyelvezetet és a tartalmat illeti – a koholt hírek gyártása mindennapi dolog. Nemrég néhány újságot és TV- csatornát, amit Erdoğan ellenfelei üzemeltettek, átvett a kormány egy teljesen illegitim jogi lépéssel, és a saját szócsövévé változtatta.

Néhány mainstream ellenzéki újság megrémült, hogy talán ugyanez megtörténik velük is, és inkább visszafogták a kritikáikat. Az ellenzéki publicistákat üldözik „az elnök megsértéséért” – ezen a jogi procedúrán számtalan újságíró megy keresztül. Gondolom sokan félnek a bebörtönzéstől is, miután két prominens újságírót nemrég bezártak mindenfajta jogi alap nélkül. Árulással vádolták őket, amiért fényképeket hoztak nyilvánosságra arról, hogy a Nemzeti Hírszerzési Ügynökség teherautói fegyvereket szállítanak Szíriába humanitárius segélynek álcázva, ami persze nemzetközi bűncselekmény. De még így sok a bátor ember, akik igyekeznek komoly újságírást művelni, és remélhetőleg át tudnak törni a megfélemlítés légkörén.

Az egyik komolyabb jogsértés, amely nemrég a nemzetközi sajtót is elérte, az eljárás alá vont török egyetemi tanárok ügye, akik aláírták az Akadémikusok a Békéért kiáltványt. Összefoglalnád, mi történt?

A török államnak legalább egy évszázados hagyománya már, hogy bűntetteket követ el, majd elnyomó intézkedéseket tesz, hogy eltussolja azokat. Olyan ez, mint egy reflex. Számos békepárti kiáltvány volt, de ez – a címe „Nem leszünk részesei ennek a bűntettnek” – különösen erős hangnemben íródott, és nem kritizálta a PKK-t. Ez volt az alapja annak, hogy az aláírókat „a terrorizmus támogatóinak” és „az állam ellenségeinek” kiáltsák ki. A kormány számára ez egy olyan retorikát tesz lehetővé, amelynek értelmében meg lehet kezdeni az akadémia „megtisztítását” a „terrorizmus pártolóitól” – ezt a célját Erdoğan néhány nappal a kiáltvány ügyének kirobbanása előtt jelentette be.

Az aláírók között van egy nagyon jó barátom. Politikailag nem különösebben aktív, aláírta a kiáltványt, mint sokan mások, akik nem akartak csendben maradni a vérontás és igazságtalanság közepette. Néhány tucat aláírót már elbocsájtottak az állásából, őrizetbe vettek és kihallgattak, házkutatást tartottak náluk, és szélsőjobboldali tanulóik megfenyegették őket, továbbá egy állami védelem alatt álló maffiavezér megfogadta, hogy a vérükben fog fürödni.

A barátom egyetemének vezetése nem kormánypárti, de azt mondja, ha nem tesznek semmit, a kormány azzal fenyegetheti meg az egyetemet, hogy elkobozza a kampusz területét. Ahogy mind az 1128 aláíró, a barátom is a tárgyalásra vár. Aggódnak, mivel – bár az aláírással nyilvánvalóan nem követték el azokat a bűncselekményeket, amelyekkel vádolják őket –, a joguralmat sok politikai esetben felfüggesztik Törökországban. Az egyik törvénycikk, amely alapján eljárás indul ellenük, a hírhedt 301-es cikkely, aminek a létezése önmagában is egy jogi botrány. Börtönbüntetést ír elő azoknak, akik „becsmérlik a török államot, és a török népet” – a múltban ennek segítségével zaklatták azokat az értelmiségieket, akik nyilvánosan elismerték az örmény népirtás tényét. Az is kiderült, hogy az aláírók vádiratát előkészítő ügyész ugyanaz, aki közreműködött a már említett újságírók bebörtönzésében, akik leleplezték az illegális szíriai fegyverszállítást.

– Sokan gondolják, hogy Törökország lassan tulajdonképpen autokráciává válik. Mit gondolsz erről?

– A helyzet eléggé elkeserítő. A török alkotmány szerint az elnök pozíciója nagyrészt szimbolikus, Erdoğan mégis úgy viselkedik, mint miniszterelnök, legfőbb bíró és médiacsászár. Ő maga mondta: „ha tetszik, ha nem, a kormányzati rendszer Törökországban de facto megváltozott.” És most az alkotmányt is módosítani szeretné, hogy a de facto helyzetből de jure legyen. Akárhogy is, néhány intézmény még kívül esik a befolyásán.

Viszont sikerült ötvöznie a vallást és a nacionalizmust egy populista retorikában, hogy az ő tekintélyelvű rezsimje hosszabb ideig kitartson, mint más autoriter időszakok Törökország múltjában, amelyeket nagyrészt szekuláris katonai elitek uraltak, akik nem voltak túl népszerűek a konzervatív tömegek körében.

Szintén aggodalomra ad okot az, ahogyan Erdoğan megpróbál egy olyan „nemzetet” létrehozni, amelyet ő maga tud közvetlenül mozgósítani. Például egy alkalommal egy olyan nyilatkozatot tett, amely mintha arra szólította volna fel az üzlettulajdonosokat, hogy „legyenek rendőrök és bírók, ha szükséges”. Megdöbbentő módon ez épp azon a napon történt, amikor néhány ilyen boltos bíróság elé állt, amiért civil ruhás rendőrökkel karöltve halálra vertek egy tüntetőt a Gezi Park-beli tüntetések során. Egy másik alkalommal olyasmit mondott, hogy nem szabadna megtűrni a házasság nélkül együtt élő férfiakat és nőket. Semmiféle törvény nem született, ami megtiltotta volna az ilyen együttélést, ezek után sok főbérlő mégis kirúgta a házasság nélkül együtt élő párokat. Néhány napja pedig az elnök egy találkozón vett részt kerületi kormányzókkal, ahol arról tartott beszédet, hogy mi mindent szeretne elérni, és nyíltan felszólította őket, hogy ha kell, vegyék semmibe a törvényeket és előírásokat, ezzel pedig az alkotmány legalapvetőbb elveivel fordult szembe.

– Mit gondolsz, mennyire tükrözi a te álláspontod a török közhangulatot, mekkora Erdoğan támogatottsága a lakosság körében?

– Nemrégiben egy felmérés azt mutatta, hogy a kormány támogatottsága némiképp esett, de nem számottevően. Erdoğant nagyjából a lakosság fele támogatja, sokak számára ő kultikus figura, különösen az iszlamistáknak, akik sokszor még mindig áldozatként tekintenek magukra az ultraszekuláris idők nyomán. Erdoğan személyén keresztül egyfajta identitás testesül meg, ami a török, a szunnita muszlim és az oszmán identitás keveréke. Erdoğant támogatni azt jelenti, hogy az ember kinyilvánítja ennek az identitásnak a felsőbbrendűségét másokkal szemben. Az elnök sikeresen megosztotta a népet, és elérte, hogy támogatói közül sokan ellenségként tekintsenek a társadalom többi részére. Ez egy vészterhes út a csúcsra járatott fasizmus felé. Néhány erőszakos következményével máris szembesültünk.

Sok Erdoğan-ellenes állampolgár mégis támogatja a háborús politikát. Nacionalista és soviniszta tendenciák, a megtorlás vágya a PKK-val szemben – mindez mélyen gyökerezik a társadalomban, és sokan épp azért gyűlölték Erdoğant, mert annak idején megindította a békefolyamatot a PKK-val. Egyszóval különféle ideológiák nagyméretű koalíciója támogatja a háborút; és a kisebbség, amely inkább a béketárgyalásokhoz szeretne visszatérni, egyre inkább a hallgatást választja, akár elkeseredésből, akár félelemből. A békepárti demonstrációkra gyakran rendőri brutalitás a válasz, vagy még rosszabb: egy ISIS bombázás, mint amilyen az októberi volt.  Ezt a támadást megdöbbentő módon sokan nyíltan üdvözölték.

Van okunk azt gondolni, hogy mikor az ISIS ellenzékieket vesz célba, a török állam nem igyekszik megakadályozni a támadást.

És a békepártiakat nem csak a kormány és az erőszakos politikai csoportok felől éri nyomás, létezik egy szélesebb társadalmi nyomás is. Egy olyan társadalomról beszélünk itt, ahol a béke vágya milliók szemében egyet jelent az árulással és a terrorizmus támogatásával.

Sokan adnak hangot manapság annak a félelmüknek, hogy a tekintélyelvűség Európában is felemelkedőben van. Látsz bármiféle párhuzamot Törökországgal? Ha igen, szerinted tanulhatunk valamit Törökország esetéből és a török ellenzéktől?

Orbán és Erdoğan nagyon hasonlóak abban az értelemben, hogy a fő cél az ő köreikben – úgy tűnik – az államapparátus fölött hatalom átvétele és egy „illiberális” rendszer felépítése – ahogy azt errefelé mondani szokták –, amely felváltva mozgósít különféle populista stratégiákat  a támogatás megszerzése érdekében. Ők egyébként mindig is jó barátok voltak, és Orbán olykor elismerő megjegyzéseket tesz Erdoğan rendszerére. A Jog és Igazságosság Pártja Lengyelországban ideológiailag komolyabbnak tűnik nekem, már ami a szélsőjobboldali beállítódást illeti, és Orbántól és Erdoğantól eltérően kicsit túl gyorsan és ügyetlenül jártak el, idejekorán riasztva mindenkit. Szerintem az EU kontextusa bizonyos mértékig garantálja, hogy Magyarország és Lengyelország nem mennek olyan messzire, mint Törökország.

De ki tudja, mi lesz a jövőben az EU-ból, ha folytatódik a jelenlegi széttöredezés. Amit én a demokratikus baloldalnak javasolnék Magyarországon és Lengyelországban, az az, hogy vegye komolyabban az átlagemberek félelmeit, hogy így csillapítsa a szélsőjobboldal vonzerejét. Komolyan venni és hangoztatni az ISIS-hez hasonló erőszakos reakció fenyegetésének tényét, és ésszerű biztonsági intézkedéseket szorgalmazni – amelyek nem korlátoznak alapvető szabadságjogokat, különösen a szabad mozgáshoz való jogot -, nem idegengyűlölet. Szerintem egy fontos ok, amiért sok hétköznapi ember elcsábul a szélsőjobboldal felé az, hogy nem látják, hogy a baloldal komolyan venné ezeket a biztonsági aggályokat. Én azt ajánlanám, hogy hozzunk létre egy olyan nyelvezetet, amely nem a megosztáshoz járul hozzá. A megosztottság csak segíti az autokrata-jelölteket céljaik elérésében.

Ha fennáll a tekintélyelvűség és a fasizmus felemelkedésének veszélye, annak csak széles körű összefogással állhatjuk útját. Az ellenzék különböző frakciói jobban teszik, ha eltekintenek nézeteltéréseiktől és rövid távon együttműködnek, mielőtt túl késő. A török ellenzék ezt mulasztotta el. Sokakat látok Magyarországon, akik már minden politikai küzdelmet reménytelennek látnak, de Törökországhoz képest még így is számos út nyitva áll, és az elnyomás mértéke Magyarországon – ahogy látom – még mindig nagyrészt összhangban van az „európai sztenderdekkel”.

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 147 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!