Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Érdekérvényesítésre mindig is szükség lesz – Udvarhelyi Tesszával beszélgettünk

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.
Ez a cikk több mint 4 éves.

A Közélet Iskolája arra tanítja a társadalom kiszolgáltatott tagjait, hogyan vehetik kezükbe a sorsukat, és hogyan állhatnak ki hatékonyan önmagukért. Egyik alapítójukat, Udvarhelyi Tesszát arról kérdeztük, kell-e harcolni egy jóléti államban, hol tanulta a polgári engedetlenséget Rosa Parks, és mi nőhet ki a jelenlegi szolidaritási hullámból.

168.jpg

Mi az a Közélet Iskolája? Miről szól, és mi értelme van neki?

A Közélet Iskolája egy közösségi oktató- és kutatóközpont, aminek a célja, hogy a magyar társadalom tagjai képessé váljanak arra, hogy valódi demokráciát építsenek fel és működtessenek. Elsősorban olyan emberekkel és csoportokkal dolgozunk, akik valamilyen elnyomást, kirekesztést szenvednek el. Az a tapasztalatunk, hogy ők azok, akiknek a legnagyobb szüksége van arra, hogy megerősödjenek az érdekvédelmi készségeik, megszervezzék magukat, és ki tudjanak állni magukért és a szükségleteikért. Azt gondoljuk, hogy a jóléti állam és a demokrácia kéz a kézben járnak, a kettő egymás nélkül nem lehetséges. Ahhoz, hogy valódi jóléti államban éljünk, mindenkinek ki kell harcolnia a számára fontos dolgokat és erőforrásokat, és ahhoz, hogy valódi demokrácia legyen, azoknak is aktívan részt kell venniük a politikában – a közéletben és az érdekérvényesítésben –, akik valamilyen hiányt szenvednek vagy meg vannak fosztva a méltóságteljes emberi élethez szükséges forrásoktól.

Három területen dolgozunk. Az oktatási tevékenységeink során elméleti és gyakorlati képzéseket szervezünk elsősorban a társadalmi mozgalmak, az érdekérvényesítés és a társadalmi egyenlőtlenségek témaköreiben. A képzéseink során a kritikai pedagógia módszertanát használjuk. A kutatási tevékenységünk a részvételi akciókutatás módszertanára épül, ami azt jelenti, hogy egy-egy társadalmi problémát azok az emberek kutatnak, akiket az közvetlenül érint. Azt gondoljuk ugyanis, hogy az elnyomott embereknek és az őket szervező mozgalmaknak és szervezeteknek ki kell termelniük a saját, alulról jövő tudásaikat és értelmezéseiket a világról, és arról, hogyan tudjuk azt megváltoztatni.

Vegyen mindenki részt az érdekérvényesítésben? És aki nem akar? Aki azt mondja, ő nem az a harcos típus, inkább csak azt szeretné, ha az állam gondoskodna róla, hiszen joga van hozzá? Ő magára vessen, ha az utcán köt ki vagy napokig nem jut élelemhez?

Nem mindenkinek „dolga” az érdekérvényesítés, de nagyon fontos, hogy mindenki tisztában legyen a jogaival és az érdekérvényesítés lehetőségeivel, hogy ezeket tudja használni, amikor szüksége van rá.

Fontos, hogy a társadalom is elismerje azt, ha valaki kiáll egy közösség vagy akár csak a saját érdekeiért. Azaz, ne bajkeverőnek vagy őrültnek tartsák, hanem egy olyan közeg vegye körül, amely érti és támogatja azt, amit csinál. Az érdekérvényesítésnek az esetek nagy részében maga az állam a célpontja, vagyis azt kell elérni, hogy a közös erőforrásainkat igazságosan osszák el. Ha csak egyéni szinten oldunk meg ügyeket, akkor a probléma nem fog megszűnni, hanem folyamatosan újratermelődik, és egyre csak nőni fog azoknak az embereknek a száma, akiknek segítségre lesz szükségük. Ha közösen lépünk fel, akkor a hatalmi viszonyok változnak meg, és az állam rá lesz kényszerítve, hogy szélesebb körű, rendszerszintű megoldást nyújtson, és ne csak kiegyezzen egy-egy egyéni esetben.

csoportkep02.jpg

(fotó: Börcsök Zsófia)

A Város Mindenkiében végzett érdekvédelmi munkánk során ezt nap mint nap megtapasztaljuk. Nagyon sok embernek segítünk az egyéni ügyeit „elintézni” vagy a jogait érvényesíteni. Amikor sikerül valakinek kiszabadítani a cuccait egy lezárt önkormányzati bérlakásból, vagy megakadályozni egy kilakoltatást, vagy egy gyermek kiemelését a családjából, hatalmas örömet érzünk.

De azután, hogy ezeket az ügyeket sikeresen megoldottuk, másnap már kapjuk is a telefont tucatnyi embertől, akik hasonló problémákkal küzdenek és azt szeretnék, hogy nekik is segítsünk. Ha az azonos problémával küzdő emberek együtt lépnének fel az önkormányzattal vagy akár a kormányzattal szemben, és nem egyenként küzdenénk meg a csatáinkat, akkor lenne esély rá, hogy kikényszerítsük a rendszerszintű változást, vagyis azt például, hogy ne kelljen egy gyereket azért kiemelni a családjából, mert a szüleinek nincsen hol lakniuk. Akár törvény is tilthatná az elhelyezés nélküli kilakoltatásokat. Persze ez a fajta kollektív érdekérvényesítés nem könnyű, és mi is nagyon sokat küzdünk azért, hogy az emberek felismerjék a közös érdekeiket, és hajlandóak legyenek közösen cselekedni, és nem hagyni, hogy az önkormányzat vagy bármely intézmény egyéni egyezségeket próbáljon kötni mindenkivel.

Azt mondod, mindenkinek ki kell harcolnia magának a számára fontos dolgokat, ha valódi jóléti államban akar élni. Ez olyasmi szerinted, ami igaz az olyan gazdagabb országokra is, mint Németország vagy a skandináv országok? Vagy inkább valami magyar jellegzetességről van szó?

Ez minden országra igaz, és nem az egyes országok gazdaságától függ. Ha egyszer pl. Magyarországon bevezetnék a lakhatáshoz való jogot, akkor nem szűnne meg az érdekérvényesítés létjogosultsága, csak az iránya: akkor azért kellene küzdeni, hogy minél több csoportra kiterjesszék ezt a jogot, minél gyorsabban érvényesüljön, és senkit ne fosszanak meg tőle önkényes indokok alapján.

Tudsz példát mondani arra, hogy a gazdagabb államokban miért kell, miért szokás harcolni?

Jó példa erre Franciaország, ahol hagyományosan erős az állami lakáspolitika: vannak szociális bérlakások és jelentős a lakhatási támogatás is. Mégis, 2004 körül indult egy nagyobb mozgalom azért, hogy törvénybe iktassák a lakhatáshoz való jogot, mert hiába az intenzív állami szerepvállalás, ott is egyre súlyosabb volt a lakhatási válság. Végül ezt sikerült is kiharcolniuk és ma már egy sokkal jobb – persze messze nem tökéletes – rendszer működik, ami bizonyos csoportoknak alanyi jogon biztosítja a kikényszeríthető lakhatáshoz való jogot (vagyis ha az állam nem látja el a feladatát, akár be is lehet érte perelni).

A lakhatáshoz való jog elképzelését elég nagy ellenérzés fogadta Magyarországon. Legalábbis ezt tapasztaltuk az Operánál Csízi Zsolt AVM-aktivistával elmondott beszédeteket követően. Többen azt vetették a szemetekre, hogy ez egy kommunista ötlet. Szerinted mi áll ennek az elutasításnak a hátterében?

Ennek történelmi-ideológiai okai vannak. Az államszocializmusban a lakhatás a politikai legitimáció egyik legfontosabb forrása volt. Az államszocialista lakáspolitika – minden hibája és hiányossága ellenére – jelentős fejlődést hozott a magyar lakosság lakáshelyzetében. Azonban a rendszer egy idő után fenntarthatatlan volt, nagyon sok kritika érte és az Ingatlankezelő Vállalatok (IKV) népharag célpontjává váltak. A lakásreform már a 80-as években napirenden volt és a lakások tömeges privatizációja az egyik legjelentősebb strukturális változást hozta a politika átmenetben. Nekem úgy tűnik, hogy a rendszerváltás után a politikusok és a pártok azért próbáltak megszabadulni az állami felelősségtől a lakhatás terén, mert ez a terület annyira erősen kötődött az előző rendszer ideológiájához. Vagyis valójában a lakhatás egy ideológiai szélmalomharc áldozata lett, és ezzel tömegek biztonsága került veszélybe. Ez a megbélyegzettség mind a mai napig tart és nagyon kemény munka újra elfogadtatni az állampolgárokkal és az állammal is, hogy a lakhatás nem egy olyan dolog, amit „ki kell érdemelni”, hanem a társadalmi részvétel alapja, alapvető jog.

tessza.jpg

(fotó: Börcsök Zsófia)

Azt is mondod, hogy „az elnyomott embereknek és az őket szervező mozgalmaknak és szervezeteknek ki kell termelniük a saját, alulról jövő tudásaikat és értelmezéseiket a világról és arról, hogyan tudjuk megváltoztatni.” De ha megvan ez a tudás, mi garantálja, hogy ez kompatibilis lesz majd a politikaformálók gondolkodásával, hogy képes lesz betörni a jelenlegi hegemóniába, illetve képes lesz párbeszédet folytatni a mainstream tudományos/akadémiai diskurzussal?

A feladat szerintem kettős: meg kell törni a jelenlegi hegemóniát, vagyis azt, ahogyan gondolkodunk és tudást szerzünk a világról. Meg kell mutatni, hogy a tudás nagyon sokféle és hogy azok az emberek is képesek releváns kérdéseket feltenni és válaszokat adni, akik elszenvedik az igazságtalanságokat; és nem csak azok, akik kívülről/fölülről rájuk néznek, és mint egy laboratóriumban vizsgálgatják őket. Másrészt, azokat az embereket is magabiztossá kell tenni, akik most leginkább csak a kutatások tárgyai. Ők is el kell, hogy higgyék magukról, hogy amit gondolnak és mondanak, az fontos és releváns. Végül, az akciókutatás lényege az, hogy nem várjuk azt, hogy az új tudás automatikusan megváltoztatja a világot, hanem azt gondoljuk, hogy a tudástermelés szerves része az is, hogy kitaláljuk, ez hogyan fog hatni azokra, akik a döntéseket hozzák, illetve akik a döntések következményeit elszenvedik. Ha pedig ezt kitaláltuk, akkor végre is kell hajtani.

Egy példa erre: A Város Mindenkié 2012-ben fejezte be az Utca és jog című kutatását, aminek során kiderült, hogy a hajléktalan embereket indokolatlanul sokszor igazoltatják. Ezután 3 évbe, nagyon sok gondolkodásba, kommunikációba, egyeztetésbe és sok plusz – szintén az érintettek aktív részvételére alapuló – kutatásba telt, mire eljutottunk odáig, hogy a BRFK ellen eljárást kezdeményezzünk az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál a diszkriminatív igazoltatások gyakorlata miatt. Ennek még nincs eredménye, de ha sikerrel járunk, akkor is hosszú évekbe fog telni, mire ez a gyakorlat megváltozik, vagy legalább valamennyire mérséklődik.

Ez a folyamat maga a hegemónia megtörése. Nagyon lassú, de tömegbázis-építéssel és a társadalom széleskörű tudatososításával szerintem eredményre vezet.

Hogy néz ki pontosan az a szervezetfejlesztés, amit csináltok? Milyen szervezeteket fejlesztetek, és miből áll pontosan ez a fejlesztés?

A szervezetfejlesztést a mi esetünkben inkább stratégiai tervezésnek hívnám. Noha nagyon fontos, hogy a stratégiai tervezési folyamat a megrendelő szervezet igényeihez igazodjon, a Közélet Iskolája számára is vannak prioritások, amelyeket igyekszik érvényesíteni azoknak a szervezeteknek a munkájában, amelyekkel együtt dolgozunk. Minden ilyen együttműködésben arra törekszünk, hogy a megrendelő szervezetben erősödjön a demokratikus működésmód, a társadalmi probléma által közvetlenül érintett egyének és csoportok hangja és részvétele, és a szervezet élő kapcsolatot alakítson ki azokkal, akiket képvisel, valamint kiemelt szemponttá váljon a társadalmi beágyazottság és a tömegbázis-építés.

Mi kétféle stratégiai folyamatban segítünk: a működési és a tartalmi stratégia kidolgozásában. Olyan szervezetfejlesztést nem vállalunk, amely kifejezetten a szervezetben dolgozók közötti személyes és szakmai viszonyok javítását célozza vagy konkrét konfliktusokat és érdekellentéteket kíván feloldani. (Itt olvashattok egy részletes programleírást arról, hogyan is dolgozik a Közélet Iskolája – a szerk.)

Mondanál erre konkrét példát, amitől érthetőbbé válik, hogy mit is csináltok?

A működési stratégiára példa egy olyan civil szervezet (az érintettekre való tekintettel, a nevét itt nem említjük – a szerk.), amely szerette volna demokratikusabbá tenni a működését. Velük három napon keresztül dolgoztunk együtt. Először azonosítottuk a panaszokat és nehézségeket a korábbi működésükkel kapcsolatban, csoportosítottuk őket és aztán közösen mindegyiket végiggondoltuk, hogyan is lehetne átláthatóbb és bevonóbb a működés. A végén kidolgoztunk egy akciótervet konkrét határidőkkel és felelősökkel, hogy ne csak álmodozás legyen a dolog, hanem valóban meg is valósítsák a tervüket.

A szakmai stratégia tervezésére a példa egy olyan szervezet, amely szeretett volna irányt váltani, szélesebb bázissal, politikai célokért küzdeni, illetve tisztázni szerették volna, hogy vajon az, amit csinál, valóban azokat a célokat szolgálja-e, amelyek a tagság számára fontosak. Náluk azzal kezdtük a munkát, hogy azonosítottuk a szervezet misszióját (mi is az, amiért pontosan küzdenek, milyen világot szeretnének látni), majd azokat a társadalmi problémákat, amelyeket orvosolni szeretnének. Ezután átgondoltuk, hogy mit kell tenni, hogy az általuk ideálisként azonosított állapothoz közelebb kerüljünk – itt nagyon fontos volt, hogy ne a megszokás vezérelje őket, hanem azon agyaljunk közösen, hogy mi az, ami valóban azt éri el, amit ők szeretnének. Náluk végül két új munkacsoport is alakult annak a hatására, hogy rájöttek, sokkal több energiát kell fektetniük az érdekvédelembe és a közösségépítésbe.

dsc03112.jpg

Van olyan sikersztorid a Közélet Iskolájával, amit szívesen megosztanál?

A Közélet Iskolája még nagyon fiatal és egyelőre kísérleti fázisban vagyunk, így hatalmas sikerekről még nem tudunk beszámolni, de azt például sikernek tekintem, hogy a különböző programjaink résztvevői sokkal inkább elkezdtek érdeklődni a közügyek iránt, többen vannak, akik életükben először mentek tüntetésre, vagy a Facebookon ma már politikai témákról is vitáznak. Több visszatérő résztvevő is van már, akik a Közélet Iskoláját egy valódi tanulóközösségnek tekintik és sokféle kurzuson, programban részt vesznek. Közülük többen olyanok, akik nagyon nehéz körülmények között élnek, és korábban nem feltétlen „politizáltak”.

A Közélet Iskolája mellett aktív vagy az Artemisszió Alapítványban és A Város Mindenkiében is. Mondhatjuk, hogy ez a három tevékenység szervesen összekapcsolódik?

Én úgy érzem, hogy igen. A civil életemet az Artemisszióban kezdtem 2000 körül, ott évekig ifjúsági munkásként és interkulturális képzőként dolgoztam. Ma én vagyok felelős a szervezetfejlesztésért és a kommunikációért. Itt megtanultam projektet koordinálni, emberekkel dolgozni, pénzeket elszámolni, felelősnek lenni. De arra is rájöttem ott, hogy nekem nagyon szűk az a kabát, amit a 90-es években született civil szféra nyújt, és én ennél sokkal aktívabban szeretnék részt venni a közéletben. Egy antropológiai kutatás kapcsán kapcsolódtam be a lakhatási jogokért folytatott küzdelembe az Utca Embere nevű csoporton keresztül, és utána több társammal együtt alapítottuk meg A Város Mindenkiét, ami sok szempontból éppen az Artemisszió ellentéte volt: önkéntes, politikai, hangos.

Sokáig úgy éreztem, hogy soha nem akarok profi civil szervezetben dolgozni újra, mert azokat nagyon durván beszorítják a pályázati és egyéb kényszerek. De aztán meg arra jöttem rá, hogy igenis lehetséges egy olyan civil szférát felépíteni, ami egyszerre ad biztonságos munkahelyeket, és politikailag is releváns és aktív, nincs függőségi helyzetben és nagyon erős támogató bázist ad a társadalmi mozgalmaknak. Erre kísérlet a Közélet Iskolája.

A világ más tájain találkoztál már ilyen civil szférával? Mondanál példát?

Ismét csak az Egyesült Államokból hoznám a példát, mert én annak az országnak a társadalomtörténetével vagyok a legjobban tisztában. A Közélet Iskolája egyik modelljét a Highlander Központ adja, amit még a 30-as években alapítottak mozgalmi háttérintézményként. Ez egy adományokból fenntartott, bejegyzett civil szervezet, ami képzéseket nyújtott először a munkásmozgalom majd a polgárjogi mozgalom résztvevőinek. Többek között Rosa Parks is itt tanulta meg a polgári engedetlenség technikáit, amiket később a gyakorlatban is alkalmazott társaival. Ez egy olyan modell, ahol az irányt a mozgalmak adják meg, a professzionális civil szervezetek pedig megtámogatják mindezt, szilárd bázist nyújtanak, de nem próbálják meg dominálni a saját magukért küzdő embereket.

Mit gondolsz a Magyarországon jelenleg tapasztalható, menekültek segítését megcélzó szolidaritási hullámról? Meglepett, hogy ennyi önszerveződő, segítő csoport alakult? És milyen jövője lehet egy ilyen nekibuzdulásnak?

Bizonyos szempontból meglepett, de leginkább azért, mert nem gondoltam volna, hogy egy kulturálisan ennyire zárt társadalom éppen a menekült kérdésében fogja majd a legjobb arcát mutatni (itt persze nem a kormányzati, hanem az állampolgári reakciókra gondolok). Lenyűgöző volt látni, ahogyan az emberek ennyire tisztán emberként és nem „másként” kezelték a menekülőket. És azt is, hogy mennyire gyorsan és a helyzethez képest szervezetten voltak képesek felállítani egy civil segítő rendszert a Magyarországra érkező emberek alapvető igényeinek kielégítésére, és a méltóságuk megvédésére. A politikai kritika hiánya azonban végig nagyon szembetűnő volt számomra. Az életmentés és az elsődleges segítségnyújtás mellett úgy érzem, hogy nagyon lassan – vagy talán egyáltalán nem is – született még rendszerszintű válasz a civil aktivisták, szervezetek és mozgalmak részéről arra, hogy Európa – és benne Magyarország – hogyan korlátozza a nem európai uniós állampolgárok mozgásszabadságát és hogyan próbálja minimalizálni a globális egyenlőtlenségek következményeit. Én nagyon remélem, hogy egyrészt ezek a civil önszerveződő csoportok megerősödnek és tovább fejlődik az alulról szerveződő szolidaritás kultúrája Magyarországon, de azt is, hogy a menekültválság arra késztet minket, hogy átgondoljuk az „Európa-erőd” működését és radikálisan szűkítsük az EU-n belüli és az EU-ba irányuló szabad mozgás politika között tátongó hatalmas és igazságtalan szakadékot.