Amerikában tarol egy magát demokratikus szocialistának tekintő (bár talán inkább szociáldemokratának nevezhető) jelölt. Hogy valaha elnök lesz-e belőle, az még több mint kétséges. De hogy az Egyesült Államoknak a javára válik, ha sokáig marad még a ringben, az egészen biztos.
Senki nem vette komolyan. A maximum, amit elemzők kinéztek volna belőle, az volt, hogy picit baloldalibb retorika használatára készteti Hillary Clintont. Erre mit látunk? Bernie Sanders sikeresen mobilizálja Amerika lakosságát. A hónap elején kb. 25 ezren gyűltek össze Bostonban a legbaloldalibb demokrata jelöltet meghallhatni. Két és félszer annyian, mint ahányan valamivel több mint hét évvel ezelőtt Barack Obamára voltak kíváncsiak ugyanebben a városban.
Bernie Sanders saját elmondása szerint átlagosan harminc dolláros adományokat kap, a csapata pedig arról számolt be, hogy az adományozók 99 százaléka kevesebb, mint száz dollárral járul hozzá a kampány sikerességéhez Sanders mögött tehát, ha minden igaz, nem a nagy lóvé áll, feltehetőleg nincsenek különösebben bőkezű vazallusai, ennek ellenére is egy csomó pénzt összeszedett. Míg a jól bejáratott, és a gazdasági eliten belül is jól csengő Clinton név harminc millió dollárt tudott összekalapolni, addig Sanders 26 milliót szedett össze. Sőt, már a kampánya első napján begyűjtött másfél millió dollárt. Erre más jelölt nem volt képes a mostani idényben.
Sanders egyik legfontosabb programpontja szerint véget kellene vetni annak a gyakorlatnak, hogy nagyvállalatok pumpálják a pénzt a kampányokba (a téma legfőbb szószólójáról, a marginalizált Lawrence Lessigről itt olvashattok egy kifejezetten jó cikket). „Én nem képviselem a milliárdos osztály és a korrupt Wall Street-i emberek érdekeit, és a pénzük se kell nekem” – mondta. Emellett államosítaná az egészségügyet, kiharcolná az igazságosabb béreket, támogatja a munkaadók és munkavállalók közötti kollektív tárgyalások rendszeresítését, feldarabolná a nagybankokat, és növelné az államapparátust. Továbbá biztosítaná az ingyenes egyetemi oktatást (legalábbis az állami egyetemeken, az olyan magánegyetemek, mint a Harvard vagy a Yale nyilván továbbra is fizetősek maradnának), a jelenlegi diákhitel-tartozások visszafizetését pedig azzal könnyítené meg, hogy megpróbálna beszedni évi hetven milliárd dollárt a Wall Street-től.
A főként egyetemista Bernie-rajongók imádják is ezért.
Mellettük egy másik fontos támogatói csoportot jelentenek a szakszervezetek. A Labour for Bernie támogatói csoportnak például már hetvenezer tagja van. Csak hát kérdéses, hogy ezek így egymagukban mire lesznek elegek. Az Economist például arra hívja fel a figyelmet, hogy a szakszervezetek soha nem voltak még ennyire gyengék Amerikában: tíz munkásból csak egy szakszervezeti tag, ráadásul az amerikaiak hiába fogadják el, hogy a globalizáció növelte a versenyt a munkaerőpiacon, mégis kitartanak a globális verseny mellett. A lakosság kétharmada globalizációpárti. Az erősen piacpárti lap szerint épp ezért az a baloldali választó, amelyet Sanders meg akar szólítani, ma Amerikában nem nagyon létezik.
Még nem.
De ki tudja, mit hoznak a következő hónapok…
Occupy aktivisták szerint ő lehet az, aki majd egy nagy, sokszínű mozgalom élére áll, ami előmozdítja a demokratikus változást az országban (ahogy azt Leonard Cohen megénekelte jó két évtizeddel ezelőtti slágerében – és ha már daloknál tartunk megemlíthetjük, hogy Sandersnek is jelent meg egy saját country-lemeze, itt egy dal róla, illetve létezik egy jópofa online játék is Sandersszel a főszerepben, melyet Sanders kampány-stábja hozott össze). Az elnöki kampányban való jelenlétével ugyanis elérné, hogy az előválasztás ne személyeskedésről szóljon, hanem valódi vita alakuljon ki a leendő politikai irányvonalról – ahogy azt például múlthéten a demokrata párti vitán is láthattuk. Itt Sanders például határozottan kiállt vetélytársa, Hillary Clinton mellett, amikor hivatali e-mailekkel kapcsolatos botrányáról kezdték kérdezni.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy Sandersnek olyan hatása lehet a baloldalra, mint a Tea Party-nak a jobboldalra (az erősen piacorientált, a klímaváltozás és az evolúció tényét tagadó, rasszista-tendenciákkal is rendelkező Tea Party ugyanis hozzájárult ahhoz, hogy még inkább jobbra tolódtak a republikánusok), azaz elindíthat egy valódi baloldali fordulatot a pártban, és talán az egész országban.
Merthogy azok közül, akik hisznek a társadalmi igazságosságban, sokan már feladták az amerikai baloldalba vetett hitet. „Szerintem Obama is csak egy jól felépített celeb, akinek a reményről szóló kampánya nem volt más, mint hatalomra kerülés érdekében megfogalmazott retorika. (…) Amerikában egy kétpártrendszer van, ahol a Demokrata Párt ugyanannyira a Wall Street zsebében van, mint a republikánusok. Kívülről a demokraták valamivel progresszívabbnak tűnnek, felvállalnak egy csomó »értékalapú« kérdést, mint a melegházasság, de összességében a párt mégsem több, mint a tőke és a pénzügyi szereplők pártja” – mondta nemrég interjúnkban Nancy Fraser feminista filozófus. De vajon ilyen adottságok mellett lehetséges-e egyáltalán valamifajta alternatíva a demokrata párton belül? Attól, hogy ez az ember lesz a párt élén, másképp fognak gondolkozni a prominens demokraták?
Vagy akár kérdezhetjük azt is, hogy Sanders elárulta vajon a mozgalmat?
Van, aki szerint igen.
Ugyanis az igazán fontos kérdés nem az, hogy ki ül a Fehér Házban, hanem az, hogy ki hallatja a hangját, ki megy ki az utcára, ki bírja a tömeg támogatását. Sanders elárulta a mozgalmat azzal, hogy beszállt a demokrata elnöki selejtezőbe, ahelyett, hogy hírnevét kihasználva függetlenként, vagy a Progresszív Párt jelöltjeként újra elindult volna a szenátusi székért, lenyomta volna mind a republikánus, mint a demokrata szenátor-jelöltet. Ehelyett hagyta, hogy államában egy olyan demokrata jelölt méresse meg magát – és feltehetőleg nyerjen –, aki korábban megszegte a legfontosabb progresszív ígéreteit, például az egészségügy reformját és a zöld, szakszervezetiesített munkahelyek létrehozását – írja a Jacobin magazin Sandersből kiábrándult szerzője, Ashley Smith.
Noam Chomsky, a manapság inkább már baloldali véleményformálóként ismert nyelvész sem volt feltétlenül oda attól, hogy Sanders indul az elnökségért. Ő azt mondja ugyanis, hogy bírja Sanderst, de még ha nyer is – ami már eleve nem túl valószínű a „megvásárolt” választások rendszerében –, teljesen egyedül lesz: nem lesznek szövetségesei a kongresszusi képviselők, a kormányzók vagy épp a bürokraták között.
Önmagában attól, hogy a Fehér Házban van egy teljesen korrekt és vállalható figura, még nem fog semmi változni. Elég csak arra gondolni, hogy Obamának is hatalmas fejfájást okozott pártjának konzervatívabb, vagy centrista szárnya az elmúlt években, amely rendre arra késztette, hogy jobboldalibb irányba mozduljon, mint tervezte volna – ezért is kérdezi a Slate szerzője, hogy van-e vajon Sandersnek terve arra, hogyan nyerjen meg republikánusokat is az ügyének? Per pillanat viszont úgy néz ki, hogy még nem igazán.
Amerika nem bírja a szocikat?
A Heti Válasz már eltemette Sanderst, mondván: „A szocializmus szitokszó. A Gallup közvélemény-kutató intézet megkérdezte, kire nem szavaznának az emberek, még akkor is, ha saját pártjuk jelölné, és alkalmas lenne az elnökségre. 24 százalék nem szavazna mormonra, 25 százalék homoszexuálisra, 38 százalék muszlimra, 40 százalék ateistára, és a választók fele, 50 százalék kizártnak tartja, hogy szocialistára adja le voksát.”
Sanders persze nem így fogja fel a dolgot. A New York Times-nak például arról beszélt, hogy ő személy szerint ebből a felmérésből azt szűrte le, hogy a választók másik fele meg nem zárkózik el egy szocialista jelölttől sem, ami tök jó. Ráadásul, ahogy megismerkednek az emberek vele és a mondanivalójával, úgy lesznek egyre többen nyitottak arra, hogy akár egy úgynevezett szocialistát, vagy demokratikus szocialistát is megválasszanak.
És ne feledjük, hogy Barack Obamát is folyton leszocialistázták ellenlábasai, mégis megnyert két választást. Persze, a választók egy része fél az úgynevezett „szocializmustól”, amit mellesleg senki nem definiált nekik, de van egy csomó olyan ember is, akinek elege van a rendszer igazságtalanságából, vagy épp abból, hogy azt kell gondolnia – ahogy Chantal Mouffe posztmarxista gondolkodó is fogalmaz – hogy „a jelenlegi neoliberális rendszernek nincs alternatívája.” Mint mondja: „Ha valaki ma választani megy, annak lényegében azt kell eldöntenie, hogy a Coca-Cola vagy a Pepsi kóla mellé húzza-e be az x-et. Emellett ráadásul a politikai kérdéseket is technikai kérdésekként tálalják a választók felé, ezzel azt üzenve, hogy azokkal szakértőknek kell foglalkozniuk.”
Erre az Európában is érzékelt probléma magyarázza a Sziriza, a Podemos vagy épp Jeremy Corbyn népszerűségét Európában. (Még ha a Sziriza azt is bizonyította, hogy az ígéretek beváltása nem egyszerű.)
És szóba jöhet még Skandinávia?
Amerikában legkésőbb a gazdasági válság óta egyre hangosabbak az olyan közgazdászok, mint Paul Krugman vagy Joseph Stiglitz, akik maguk is elégedetlenek a manapság uralkodó pénzügyi kapitalizmussal, és a javak sokkalta igazságosabb elosztását követelik. Jeffrey Sachs Harvard-professzor pedig azt is felemlegette, hogy a skandináv jóléti államoktól (vagy épp Kanadától) mennyi minden újat lehetne tanulni. The Price of Civilization című 2011-es könyvében például azt a kérdést teszi fel: Hogy lehet az, hogy Kanada, Dánia, Norvégia és Svédország képes arra, hogy megfelelő oktatást biztosítson a fiataljainak, sikeresen vegye fel a harcot a szegénységgel, modernizálja az infrastruktúráját, magasabb életszínvonalnak örvendjen, mint az Egyesült Államok, és ennek ellenére is kiegyensúlyozott államháztartással büszkélkedjen? A válasz: a magasabb adók azok, amelyek mindezt lehetővé teszik. Ezeknek hála van univerzális egészségbiztosítás, és sokkal erősebb a társadalmi összetartás is (erről itt is ír, és összefüggésbe hozza mindezt a boldogsággal).
De miért is került szóba Skandinávia? Azért mert kampánya során Bernie Sanders is azt mondta, szereti Dániát, és jó modellnek tartaná arra nézvést, hogyan nézzen majd ki az amerikai jóléti állam a jövőben. Erre pedig számos elemző ráugrott.
Meglepő módon még a libertariánus Niskan Center is oda volt Dániától. Egyik elemzőjük úgy elmélkedett, hogy a dánok nem elég, hogy egy szociális utópiában élnek, de mindemellett mindenféle felmérések azt is mutatják, hogy a gazdaságuk szabadabb, mint az Egyesült Államoknak. Amiből arra a következtetésre jutottak, hogy egy biztos háttérrel és egészségügy-biztosítással rendelkező társadalomban még kapitalistának lenni is egyszerűbb, mint a vadkapitalista világban.
Na nemár
Csakhát erre jön a standard válasz: Dánia egy etnikailag homogén ország, ott az ilyesmi működik, Amerika viszont nem az, így senki nem fogja lenyelni ezt a magasabb adóról való szövegelést.
Ez a Brookings-tanulmány például azt állítja, hogy minél sokszínűbb etnikailag a lakosság valamely országban, annál nehezebb rávenni a lakosokat, hogy több adót fizessenek. Az Egyesült Államokban meg különösen elterjedt az az elképzelés, a tehetősek körében, hogy akinek nincs semmije, az maga tehet róla, így a marginalizált fekete közösségeket sokszor lustának és munkakerülőnek tekintik azok, akik a társadalmi létra magasabb fokára születtek (plusz egy külön tényező lehet még, hogy az Egyesült Államokban erősebb az adakozás kultúrája, mint mondjuk nálunk, vagy úgy általában Európában, ami arra utal, hogy az adakozó szereti maga eldönteni, mire megy el a pénze, és nem szeretné, ha az állam tenné ezt helyette).
Kérdés persze, hogy tényleg ennyire erős hatással van-e a szolidaritásra az etnikai tényező. Ha azt a kérdést szegezzük valakinek, hogy szeretne-e több adót fizetni, nyilván azt fogja mondani, hogy nem (lásd például a görögországi be nem fizetett adók dilemmáját). Ha viszont valaki már hozzászokott a magas adókhoz, akkor nem feltétlenül fogja azt követelni, hogy maradjon több a zsebében – legalábbis, ha azt tapasztalja, hogy jól megél anélkül is, tud félretenni, és kevesebb adó mellett rosszabb szolgáltatásokban részesülne. Persze ahhoz, hogy egy átlag amerikai olyan változáson essen át, hogy elfogadja a magas adókat, hosszú évtizedekre van szükség. (És akkor még nem is beszéltünk arról a kritikáról, hogy Dániának az elmúlt évtizedekben kiegyensúlyozott háztartása volt, az Egyesült Államoknak pedig nagyon nem, Bernie Sanders pedig kifejezetten nem a fiskális szigoráról volt híres – ahogy azt a Daily Beast is írja.)
De feltehetőleg Sanders is úgy gondolja, hogy ez a gondolkodásbeli változás (vagy nevezzük mentalitásbeli forradalomnak) lehetséges,. Épp ezzel függhet össze, hogy az ő gondolkodásában maga a rasszizmus is egy osztályprobléma (ami miatt persze rengetegen kritizálták is), amely az elnyomás és kizsákmányolás dinamikájáról szól, és nem arról, hogy kinek milyen a bőrszíne vagy vallása. Így Sanders biztosan nem fog azok közé tartozni, akik elfogadják azt, hogy a társadalom sokszínűsége gátja lehet a magasabb adóknak, és az igazságosabb újraelosztásnak, hiszen Sanders világában éppen ezek azok, amelyek konfliktusmentesen működtetni tudnak egy sokszínű országot.
Valami változhat a fejekben
Bár Sanderst csak 24 százalék tekinti a múltheti demokrata tévé-vita nyertesének (Clintont pedig 54), a közvélemény-kutatások még mindig azt mutatják, hogy amennyiben a napokban lennének az előválasztások New Hampshire-ben, csak minimális lenne a két jelölt közötti különbség: itt Clinton csak két százalékponttal vezet 37-35-re.
Sanderst tehát még semmiképpen nem szabad leírnunk. Még ha vannak is gyenge pontjai, például fogalma sincs arról, mit kellene külpolitikai téren csinálnia (amit majd egy jó külügyminiszterrel talán ellensúlyozhat), feltesszük, hogy jó pár hónapig velünk marad még, és lesz lehetősége minél több embert megszólítani, és egyszerű, közérthető módon elmagyarázni, miért is van Amerikának (és persze a világ maradék részének is) olyan vezetőre szüksége, akitől nem idegen a társadalmi igazságosság elképzelése. Még ha nem is lesz elnök, érdemes Chomsky gondolataihoz visszanyúlunk, aki azt mondja: a Sanders-kampány hozzájárulhat ahhoz, hogy megváltozzon valami a demokrata fejekben, hogy pártja többi képviselője is progresszívabb vagy baloldalibb módon gondolkozzon.
Az pedig még jobb lenne, ha a progresszív gondolatok megmaradnának a választások után is, és nem csak úgy emlékeznénk rájuk, mint a 2015-2016-os kampány-időszak üde színfoltjaira.
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a baloldalról a világban, támogass minket!
