Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A Jégbüfé és a „gasztronómiai antikommunizmus”

Ez a cikk több mint 7 éves.

Szombaton 63 év működés után bezár a Jégbüfé. A idő előrehaladtával a hely egyre megosztóbbá vált, rengeteg nosztalgikus rajongót és határozott kritikust is kitermelt. A Jégbüfé, lássuk be, jelen formájában valóban nem volt a cukrászat csúcsa, teljesen jogosak a termékek minőségét ért kifogások. Az gasztronómiai-cukrászati, sőt, a szolgáltatásipari kritika is megállja a helyét. Repdes körülöttünk azonban egy tágabb kritikatípus is, amely a Jégbüfét (és társait) szimbólumként arra használja, hogy a magyar táplálkozáskultúra igénytelenségét, kádárista beidegződéseit ostorozza. Ez a kritika azonban velejéig igazságtalan, és rengeteget elmond arról, a posztkommunista magyar társadalomban hogyan is gondolkodunk embertársainkról, az egyenlőségről, az egyének értékéről.

fortepan_3725.jpg

(Fotó: Fortepan)

Az 1952-es megnyitása utáni évtizedekben a Jégbüfé beleilleszkedett abba a korabeli trendbe, amely a magyar táplálkozáskultúra demokratizálását (vagy vízszintesítését) célozta meg. Ezt a trendet az a nagyon egyszerű baloldali ideál hajtotta, hogy minden embernek egyformán kijár a minőségi táplálkozás, hogy a habos sütemény nemcsak a felsőbb osztályok kiváltsága, hanem a munkásoknak is jár. Egyszerű és nemes ideál ez, amely sajnos mind a mai napig nem valósult meg, sőt napjainkban egyre távolabb kerülünk ettől az állapottól. Ez nemcsak a rettenetes mértékeket öltő éhezésben nyilvánul meg – egy tavalyi Gallup-felmérés szerint a gyerekes családok fele került már olyan helyzetbe egy év alatt, hogy nem tudták megvásárolni a megfelelő mennyiségű ételt –, de abban is, hogy a társadalom egy jelentős része nem engedheti meg magának a minőségi, egészséges élelmiszereket.

A kor ismereteire támaszkodva a létezett szocializmus megpróbált kezdeni valamit ezzel a problémával, és megpróbálta minél szélesebb körben elérhetővé tenni a minőségi táplálkozást. Ebben az időszakban csökkennek drasztikusan az élelmiszerárak, válik a hús mindennapos szereplővé az átlagpolgárok asztalán. (A 21. századból nézve persze a mindennapos zsíros húsfogyasztás kerülendőnek tűnik, de a második világháború előtti, csöppet sem ideális táplálkozási viszonyokhoz mérten, amikor a szegényebbek hétköznapjait a sűrűn habart főzelékek és hús nélküli levesek jellemezték, kétségtelen előrelépésnek számított.) És az ekkortájt nyílt helyeket, mint a Jégbüfé is, ennek a célnak a szolgálatába állította a rendszer.

A jelenből nézve persze látszik, hogy a „mindenkinek jár a habos sütemény” projekt kudarcot vallott, és emiatt a Jégbüfé pozíciója is átalakult. A Felszab térből visszakeresztelt Ferenciek sarkán a diadalmaskodó egyenlőtlenség ült perverz halotti tort a megbukott demokratizációs törekvések felett, rámutatva, hogyan piacosítható a nosztalgia, hogyan adható el egy kudarcot vallott projekt emléke, és hogyan piacosítható a piac hibáit korrigálni akaró ideál imázsa.

Kádár a tányéron

A Jégbüfé bezárásának hírét ujjongva fogadók jelentős részének is ezzel a kudarcot vallott egyenlőségi projekttel van baja. „Megszűnik a Jégbüfé? Dehogy szűnik meg! Van jégbüfénk elég, száz- meg ezerszám. Éppen az a baj, hogy a jégbüféség az istennek sem akar megszűnni, újabb és újabb formában jelenik meg” – írja Uj Péter a heti népszabis publijában. Az ilyen típusú kritikák rengeteg mindent rónak fel a szocialista táplálkozáskultúrának, a „jégbüféségnek”, de eredendő bűne a magyar gasztronómia lezüllesztése. A minőségi alapanyagok kiírtása, a hozzávalók minőségére és helyes feldolgozására mit sem adó menzatempó – ez az, ami a jelenséggé átlényegült „jégbüféségnek” felróható.

Amit ez a fajta „gasztronómiai antikommunizmus” állít, az tényszerűen igaz, és sajnos letagadhatatlan. Lényegtelen, hogy milyen politikai-gazdasági mechanizmus, a piac vagy az ötéves terv a hibás, de az kétségtelenül botrány, hogy a paprikájára oly büszke országban ma nem lehet érdemben minősíthető pirospaprika-őrleményt kapni. Csak hogy egy példát említsünk.

Mindezen túl azonban a gasztronómiai antikommunizmus – korábbi testvéreihez, a politikaihoz és a kulturálishoz hasonlóan – átesik a ló túloldalára, elfelejt néhány alapvető tényt, és végső soron egy társadalmilag szörnyen káros beszédmódot honosít meg.

Mert bármilyen minőségbeli romlást is rónánk fel a létezett szocializmus táplálkozáskultúrájának, azt nem felejthetjük el, hogy emberek millióit juttatta megfizethető, rendszeres és elegendő mennyiségű táplálékhoz, és demokratizálás/vízszintesítés által olyan élelmiszereket tett széles körben elérhetővé, amelyeket korábban csak az úri kevesek élvezhettek. És amennyiben elfogadjuk, hogy az étel nem pusztán önmagában vett  – már-már esztétikai – érték, hanem mondjuk az életben maradás és az egészség alapvető feltétele/eszköze, akkor ez nem kis teljesítmény.

A gasztronómiai antikommunizmus pedig nagy tisztogatási hevében a táplálkozásnak épp ezt a szociális dimenzióját felejti el. A „kádári” kisszerűség elleni harcban a minőséget és a hierarchiát kezdi el isteníteni. Csak a minőség számít, és minőségi pedig csak az lehet, ami csak keveseknek adatik meg, lévén, hogy ami sokaknak megadatott, az minőségtelen volt. Ezzel a logikai bukfenccel pedig minden a feje tetejére áll. A minőség és a hierarchia túlértékelésével, és a proli táplálkozáskultúra demonizálásával a „gasztronómiai antikommunizmus” elfedi azt a tényt, hogy a minőséget manapság nem mindenki engedheti meg magának. És ennek kőkemény társadalmi-strukturális okai vannak, lévén, hogy a szegénység, a lecsúszás, a hajléktalanság mind-mind a jelenlegi gazdasági környezetben gyökerezik.

A „gasztronómiai antikommunista” szemében egy ember táplálkozásának minőségnélküliségéért az ember maga a felelős. Mert igénytelen, kisszerű homo kadaricus, aki számára a löncshús és a menzakaja jelenti a gasztronómia csúcsát. Ahogy a kelet-európai konzervatív és liberális antikommunista értelmiség számára az állami segítségre ácsingózó, kezdeményezőképességgel nem rendelkező, szocialista beidegződésekkel rendelkező egyén felelős saját rossz sorsáért, és nem a posztkommunista gazdasági környezet, a privatizáció miatt megszűnő munkahelyek vagy az egyenlőtlenebbé váló oktatási rendszer a felelős, úgy a gasztronómiai antikommunisták is az igénytelen prolit teszik meg felelőssé, a gazdasági strukturális okok helyett. Ennek már csak egy szélsőségbe vitt karikatúrája a köztévé műsorvezetője, aki szerint a gyerekek nem azért mennek reggeli nélkül suliba, mert nincs otthon mit megenni, hanem mert nem éhesek.

Szociálisan érzékeny gasztronómiát!

A „jégbüféség” elleni harcban a hierarchia természetessé, magától értetődővé tétele zajlik, ami a táplálkozás esetén bizony élet-halál kérdése. Pedig nem istentől való igazság, hogy ennek így kell lennie. Igenis, létezhet olyan rendszer, ahol azoknak is jár és jut viszonylag minőségi étkezés, akik ezt nem engedhetik meg maguknak. A táplálkozáskultúra demokratizálásnak ma ugyanis nem csak ellenségei vannak Magyarországon. Gondoljunk csak az olyan kezdeményezésekre, mint a Food not Bombs, a Heti Betevő vagy a Budapest Bike Maffia, amelyek többek között a szavatossági idők önkényességét, a bevásárlóközpontok élelmiszer-szépségbeli rögeszméit kihasználva, kidobott, de egyébként biztonságos és megfelelő minőségű alapanyagokból főznek rászorulóknak heti rendszerességgel. Ez egyébként fenntartható modell is tud lenni, nem kell messzire mennünk, már Ausztriában találunk olyan háztartásokat, amelyek ezt a módszert (freeganism) használják naponta.

De persze sokkal könnyebb lenne, ha az állam is hozzájárulna ahhoz, hogy a minőségi élelmiszerek mindenki számára hozzáférhetőek legyenek. Franciaország például májusban fogadott el egy jogszabályt, amelynek értelmében jövő júliustól a boltoknak tilos lesz kidobniuk vagy elpusztítaniuk az el nem adott élelmiszert. Ehelyett segélyszervezeteknek, vagy állati takarmányba/komposztba kell adományozniuk őket. Bár a Franciaországba évente elpazarolt 7,1 millió tonna élelmiszer nagy részét maguk a fogyasztók dobják, és csak 11 százalékát maguk a kereskedők, de ez így is komoly változást jelenthet. Főleg, hogy az élelmiszer-pazarlásnak közvetetten komoly környezeti hatásai is vannak.

De az állam olyan klasszikusabb szakpolitikákkal előrukkolhatna, mint például a gyerekek ingyenes közétkeztetése. Jó-jó, mondhatnák a „gasztronómiai antikommunisták”, de az ilyen közétkeztetés szükségszerűen rossz minőségű lenne. NEM, nincs olyan szükségszerűség, amely ezt előírja. Igenis, lehetne minőségi, csak egy kevés pénz kell hozzá, plusz az a gasztronómiai szaktudás és innováció, amely képes lenne kidolgozni tömegesen lefőzhető, minőségi ételeket. Szerintem ez a szaktudás megvan ma is Magyarországon. Csak az elitista szigetekre való bezárkózás helyett arra kellene ösztönözni a szakembereket, hogy a táplálkozás szociális dimenzióival is foglalkozzanak. Hogy kidolgozzák a szociálisan érzékeny gasztronómiát.

Nyilvánvaló, hogy piaci körülmények között a minőség és az ár mindig is összefüggésben lesz egy termék esetén. És emiatt nyilvánvaló, hogy egy szociálisan érzékeny gasztronómiára felépített menzarendszer nem kerülne be a Gault&Millau-ba, nem fog Michelin-csillagot kapni, de attól még becsületes táplálékhoz juttatna hozzá milliókat, akiknek jelenleg ez nem adatik meg. Mert az étel, a jó étel, és a habos sütemény is jár mindenkinek.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni arról, hogyan tehető a hétköznpi élet igazságosabbá és fenntarthatóbbá, támogass minket!
Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.