Most, hogy akár nukleáris válság is lehet az ukrajnai háborúból, érdemes elgondolkodni azon: miért is, kiért is harcol az, aki ott harcol? És merre van a kiút?
Az imperializmus bő egy évszázadon át a baloldal társadalomkritikai elemzés eszköze volt. Ugyanakkor ma a hazai jobboldal is felhasználja e keretet.
Új-Kaledóniában (Kanaky) nem az azerbajdzsáni kormányzat korbácsolta fel a függetlenség iránti vágyakat, hanem azok évszázadok óta léteznek.
Nem új problémával állunk szemben, hanem magával a globális apartheid határokra épülő logikájával.
Az Egyesült Államok elnökölte a posztszovjet világ felemelkedését, most Oroszország vet neki véget azáltal, hogy elpusztítja a szovjet civilizáció, kultúra maradványait, amelyekre az utódállamok támaszkodtak.
A legnagyobb horderejű kérdés az Amazonas erdőinek sorsa.
Újra fel kell fedeznünk a demokrácia radikális – a politikai elitek szemében veszélyes – fogalmát.
Az elit „megoldása” a klímaválságra: a lakóhelyüket elhagyni kényszerülők kizsákmányolható migráns munkaerővé alakítása. Valódi internacionalista alternatívára van szükségünk.
Madeleine Albright, az amerikai katonai intervenciós politika egyik fő aktora, Butrosz-Butrosz Ghali ENSZ-főtitkár egyik megbuktatója, Szaddam uralma miatt az iraki népet büntető külügyminiszter 84 éves korában halt meg.
Mi az, ami valóban összeköti az ukrajnaiak léthelyzetét a világ más csücskeiben háborúktól sújtottak problémáival? Milyen formái lehetségesek a szolidaritásnak?
