Érdemes néhány szót szólni a svéd választási rendszerről, ami alapjaiban különbözik a Magyarországon használttól. Svédországban ugyanis arányos rendszerben dől el a képviselői helyek sorsa.

Nincsenek egyéni választókerületek, az országot 29 körzetre osztották, a választáson induló pártok pedig minden körzetben állítanak egy területi listát, amire a választók leadhatják a szavazatukat. És az egyes körzetekből arányosan annyi képviselőhelyet nyer el egy párt, ahány százalékot a területi listájuk elért (egy-egy ilyen körzetben 2 és 39 között változik a kiosztható képviselőhelyek száma).

Ezzel a módszerrel 310 mandátumot osztanak ki, a maradék 39-et pedig arra használják, hogy csökkentsék a különböző szavazókörzetekben tapasztalható kiugró eltéréseket, vagyis hogy megakadályozzák, hogy bármelyik párt is túlnyerje magát néhány átlag feletti eredménnyel egy-egy körzetben.

Ez a rendszer amellett, hogy igazságos képviseletet biztosít, meggátolja azt, hogy bármelyik párt is egyedül kormányt alakíthasson – legalábbis az elmúlt közel 100 évben nem történt ilyen, a pártok mindig koalícióban vagy kisebbségben kormányoztak.

A svéd pártstruktúrára jellemző, hogy alapvetően a jobboldal a széttöredezettebb: a legutóbbi jobboldali kormányfő, Frederik Reinfeldt (M) kabinetjét négy párt alkotta (M,L,C,KD). A baloldal ezzel szemben egy nagy pártba tömörül (S), ehhez csatlakozik a sokkal kevésbé erős zöldpárt (MP), illetve jelenleg külső támogatóként a Baloldali Párt (V). Így a kérdés nem is az, hogy a szociáldemokraták megőrizhetik-e első helyüket: ez az elmúlt 100 évhez hasonlóan most is biztosnak mondható. Viszont azt szinte lehetetlen megsaccolni, hogy a jobboldali vagy a baloldali blokk fog több mandátumot nyerni.

Ez nem kis részben a Svéd Demokraták(SD) várható megerősödésének köszönhető, akikkel viszont nem biztos, hogy minden jobboldali párt hajlandó lenne-e együttműködni.