Miközben Lula da Silva brazil elnök a szélsőjobboldali Flávio Bolsonaróval vívott politikai túlélőharcát folytatja, egyre világosabb: kifulladt a balközép stratégia, amely az osztálybéke megteremtését a neoliberalizmus eszközeivel próbálta elérni. Szerzőnk Lula öt elnöki ciklusának mérlegét vonja meg, elemzi a jelenlegi választás tétjét, és felvázolja az antikapitalista baloldal alternatíváját.

Mielőtt rátérnénk a 2026-os brazíliai választási folyamatra és az antikapitalista baloldal által elfoglalt pozícióra, szükséges egyfajta előzetes pontosítást tenni: valóban fennáll a veszélye annak, hogy a szélsőjobboldal ismét kormányra kerül az országban, és az egyetlen jelölt, aki képes őt legyőzni az urnáknál, Lula.

Ez a megállapítás pontosan azért alapvető jelentőségű, mert nem meríti ki felszólalásunk tárgyát. Ahogyan azt bemutatni szándékozom, Lula és pártja, a Munkáspárt (PT), nem jellemezhető az antikapitalista baloldal erejeként. Valójában öt elnöki ciklusa során a Munkáspárt az „osztálybéke” lehetőségén alapuló status quo őreként lépett fel, még akkor is, ha sikerült olyan jóléti politikákat megvalósítania, amelyek nagy jelentőséggel bírtak a lakosság jelentős részének mindennapi életében.

Miután Lula választási szereplésének jelentőségét tisztáztuk, rátérhetünk fő témánkra. 2026. október 4-én került sor a brazíliai elnökválasztás első fordulójára. Számos tisztség sorsa már el is dőlt: az elnöki poszt mellett a brazilok állami kormányzókra, szenátorokra, valamint szövetségi és tagállami képviselőkre is szavaztak.

Az eredmény megdöbbentő volt számos baloldali számára, beleértve a szerzőt is, aki – noha eleve nagyon alacsony elvárásokkal viseltetett a választások iránt – nem számított arra, hogy az eredmény ennyire katasztrofális lesz.

Az elnöki posztot illetően Flávio Bolsonaro végzett az élen a szavazatok 47,03%-ával (56 104 503 szavazóval), Lula pedig a második lett 45,16%-kal (53 879 538 szavazóval). A különbség nagyon kicsi (figyelembe véve azt is, hogy 33 millió ember nem ment el szavazni, ami a választók 21%-át teszi ki), de Bolsonaro egyértelmű esélyese annak, hogy Brazília következő elnöke legyen. Ezen túlmenően pártja, a Liberális Párt jelentős számú kormányzói, szenátori és képviselői helyet szerzett.

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan jutottunk el ehhez a választáshoz, általánosságban fel kell vázolnunk a Munkáspárt-kormányok történelmi jelentőségét és a „Bolsonaro-jelenség” kialakulását is.

A Munkáspárt-kormányok történelmi jelentősége

Lula első, 2002-es választási győzelme szimbolikus szempontból alapvető jelentőségű volt. Egy olyan országban, ahol az elitek egyik meghatározó jellemzője a néppel szembeni teljes ellenszenv és megvetés, az a tény, hogy egy szakszervezeti munkást választottak meg a köztársaság elnökévé, látszólag egy új korszak hajnalát jelezte. Ugyanakkor annak a folyamatnak a gondos elemzése, amely Lulát az elnöki székbe juttatta, már az ellenkező irányba mutat: nem a változás, hanem a folytonosság volt a meghatározó.

A túlegyszerűsítés kockázatát is vállalva rámutathatunk arra a levélre, amelyet a 2002-es választási kampánya során Lula a brazil néphez intézett – de amiben valójában az ország elitjét szólította meg -, mint e folytonosság egyik fő elemére. Miután három korábbi alkalommal (1989, 1994 és 1998) vereséget szenvedett, Lula és pártja felismerte az arculatváltás szükségességét: fokozatosan elmozdultak a harcias állásponttól a később „Lula: béke és szeretet” néven ismertté vált irányvonal felé. A levél ebbe a kontextusba illeszkedik. Ebben Lula kijelenti, hogy

„az új modell nem lehet egyoldalú kormányzati döntések terméke, ahogy az ma történik, és nem valósítható meg felülről lefelé irányuló rendeletekkel sem. Az új, országos szövetség széles körű nemzeti tárgyalások eredménye lesz. Az új társadalmi szerződésképes majd biztosítani a stabilitással párosuló növekedést. Az átmenetnek természetesen tiszteletben kell tartania az ország külső szerződéseit és kötelezettségeit.”

Így folytatja:

„Létezik egy másik lehetséges út is. Ez a stabilitással és társadalmi felelősségvállalással járó gazdasági növekedés útja. A szükséges változtatások demokratikusan, a létező intézményi keretek között mennek majd végbe.”

A levél tehát a társadalmi rend fenntartására vállalt kötelezettséget, amely abban az időben már az ország külföldi tőke előtti teljes megnyitását jelentette, Brazília fő imperialista pólusoknak való alárendeltségének elmélyítésével. Tény azonban, hogy Lula 2010-ben 80%-os rekord támogatottsággal fejezte be első két hivatali ciklusát. Hogyan volt ez lehetséges?

Marcelo Carcanholo ^[1] az időszakot jellemző kedvező nemzetközi helyzetre hívja fel a figyelmet:  a nyersanyagok (árucikkek) ára emelkedett, ami a nemzeti gazdasági növekedés újbóli fellendüléséhez vezetett, és pozitív hatást gyakorolt a belső piacra. Így a kormánynak mozgástere nyílt a gazdaságot ösztönző intézkedések végrehajtására: vagyonátruházási vagy jövedelemtranszfer-politikákra, a minimálbér emelésére, valamint a banki hitelezés bővítésére, különösen a magánszemélyek esetében.

Így a Lula-kormány jó eredményei a brazil gazdaság számára egy rendkívül ellentmondásos forgatókönyv keretein belül valósultak meg. Míg a növekedési ráták fellendültek, a külkereskedelmi mérleg többletet mutatott, és jelentős társadalmi vívmányokra került sor, ezen előrelépések egyike sem a neoliberalizmus csapdáival való szakításból fakadt. Sokkal inkább adódtak a neoliberalizmusból, ami ekkorra  az ország hegemón gazdasági struktúrájaként intézményesült. A Lula-kormány tehát nem volt képes szakítani azzal, ami a mocsárba húzott minket, inkább kihasznált egy kedvező időszakot.

Az „osztálybéke” örökségének nyomdokain sikerült a Munkáspártnak megválasztatnia elnökjelöltjét, Dilma Rousseffet 2010-ben és 2014-ben. Dilma kormányai azonban a Lula által tapasztaltaktól merőben eltérő külső kontextusban működtek. A 2008-as gazdasági válság következményei, amelyek kezdetben nem érintették Brazíliát (és amelyeket Lula csupán „kis hullámként” írt le), valódi szökőárrá váltak^[2].

Az első komoly jele annak, hogy a válság tarthatatlan méreteket ölt, 2013 júniusában mutatkozott meg, amikor a tömegközlekedési viteldíjak emelése által kirobbantott tüntetéshullám söpört végig az országon. Bár a mozgalomban jelen voltak antikapitalista erők is, a spontaneitás kerekedett felül, és hamarosan nyilvánvalóvá vált egy határozott jobbratolódás. Az úgynevezett „júniusi napok” megmutatták a Munkáspárt teljes képtelenségét arra is, hogy meghallgassa a munkásosztályt és párbeszédet folytasson vele.

Nem létezett többé semmiféle osztálybéke. Valójában a párt pontot tett annak a folyamatnak a végére, amelyet Gramsci (2024) „transzformizmusnak” nevezett^[3]: vagyis teljesen beépült a polgári intézményrendszer keretei közé.

A gazdasági és társadalmi válság elmélyülésének kontextusában nyert ismét lendületet a liberális ortodoxia. Mint említettük, a Munkáspárt kormányai nem vetettek gátat a neoliberalizmus megvalósításának; inkább aktívan elmélyítették azt. Ezek a kormányok azonban még komolyan vették a szociálpolitikát, a nemzetközi szövetségeket (mint például a BRICS) és a nemzeti szuverenitás védelmét. Az ezt követő években a brazil elitek mindezt feladták.

Így puccs kezdett körvonalazódni az akkori elnök, Dilma Rousseff elmozdítására. A puccs 2016-ban révbe ért. Az alapgondolat az volt, hogy a „jövőbe vezető hidat” a minimális államra, a kiterjedt privatizációra, az elsődleges költségvetési többlet garantálására és az osztalékok kifizetésére kell építeni. Így a következő években adó-, munkaügyi, választási és oktatási reformokat fogadtak el. Lulát korrupció vádjával bebörtönözték, egy olyan eljárásban, amely jogi szempontból szó szerint inkvizíciós jellegű volt, olyannyira, hogy néhány évvel később szabadon is engedték.

A munkáspárti kormányok történelmi jelentőségét tehát ezen összetett és ellentmondásos háttér előtt kell megérteni, ám kétségtelenül a „békéltető” politika teljes kimerülésére mutatnak rá. Ez bizonyos mértékig a megkésett brazil szociáldemokrácia története.

A Bolsonaro-kormány

Ebben a helyzetben érte Brazíliát az újabb választási év, két évvel a Dilma elleni puccs után. A Munkáspárt jelöltje, Fernando Haddad nem tudott áttörést elérni a felmérésekben. Másfelől viszont egy tragikus fejleményeket hordozó figura, aki több mint 20 évig volt szövetségi képviselő, és aki odáig ment, hogy az országos televízióban dicsőítette a katonai diktatúra időszakának egyik kínzóját, kezdett az élre törni. Jair Bolsonaro akkoriban a Szociálliberális Párt tagjaként kezdett rendszerellenes szólamokat alkalmazni.

Ismét a folyamat túlegyszerűsítésének kockázatával, elmondhatjuk, hogy Bolsonaronak a „minden létezőt elpusztítani” alapján sikerült a lakosság nagy részében uralkodó általános elégedetlenséget saját céljaira felhasználnia. Hivatali ideje 2019. január 1-jén kezdődött, és a brazil lakosság szerencsétlenségére egybeesett a COVID-19 világjárvány kitörésével, amely több mint 700 000 halálos áldozatot követelt az országban; amikor az országos televízióban a halottak magas számáról kérdezték, az elnök azzal utasította vissza a válaszadást, hogy „ő nem sírásó”.

Bolsonaro kormányzata, amely mindig is igazodott Donald Trump kormányához, valóban „brazíliai” adminisztráció volt. A „brazil” szó ugyanis nem mindig nemzetiségre utalt.

A gyarmati időszakban a „brazil” olyan személy volt, aki kitermelte, eladta vagy az országból kicsempészte a régió jellegzetes fáját, a brazilfát (*pau-brasil*). Ebben az értelemben Bolsonaro valóban „brazil” volt. Nacionalista szólamai mögött az Egyesült Államok érdekei húzódtak meg; „eladta” az országot, ezüsttálcán nyújtva át azt az imperialista hatalmaknak.

Ennek ellenére, a halálesetekkel és leépítésekkel fémjelzett kormányzás dacára, Bolsonaro elindult a 2022-es választásokon – ezúttal Lula ellen –, és végül mindössze valamivel több mint 1%-os különbséggel szenvedett vereséget.

Lula harmadik kormánya és a 2026-os választások

Ha már a Munkáspárt első négy elnöki ciklusa is az osztálybékére tett fel mindent, az ötödik ciklus már nem sok gesztust tett az alsó osztályok felé. A Lula-lista széles koalíciója – amely még egy történelmileg a jobboldalhoz kötődő alelnököt is magában foglal – eleve nem engedett teret a kormány jellegével kapcsolatos illúzióknak.

Ennek ellenére az elit egyes szektorai még Lula „széles frontját” is elviselhetetlennek tartják. 2023. január 8-án, egy héttel Lula beiktatása után, hatalmas tömegek rohanták le és rongálták meg a szövetségi intézményeket. Később bebizonyosodott, hogy katonai személyek, üzletemberek, politikusok, sőt maga Jair Bolsonaro is részt vettek ezen akciók szervezésében. (A volt elnök emiatt jelenleg börtönben van.) Ez valójában egy újabb puccskísérlet volt, amely csak azért nem valósult meg, mert a bürokratikus apparátus fontos szektorai megtagadták a részvételt.

A Lula-kormány reakciója a puccskísérletre az egyik legfőbb bizonyítéka kormányának teljesen adminisztratív, ügyintéző jellegére. A Munkáspárt és a szövetségi kormány nem reagált az utcai fenyegetésekre. Nem szerveztek megmozdulásokat a nemzeti szuverenitás védelmében. A puccs elleni küzdelmet valójában a Legfelsőbb Bíróságra bízták, amely jelenleg a brazil köztársaság történetének egyik legnagyobb korrupciós válságát éli át.

Nemzetközi szinten azonban a Lula-kormány helyreállította Brazília kapcsolatait a BRICS-szel, különösen Kínával. Enyhítette a kapcsolatokat olyan latin-amerikai országokkal, mint Venezuela. Továbbá Donald Trump megválasztását követően Lula képes volt reagálni az amerikaiak által megfogalmazott gazdasági blokád fenyegetéseire.

Az elmúlt években azonban a latin-amerikai országok egyre inkább a szélsőjobboldal felé fordulnak. Milei felemelkedése Argentínában; majd Nicolás Maduro elrablása és a venezuelai olaj kifosztása; Espriella győzelme Kolumbiában; az Egyesült Államok előrenyomulása Panamában; a Kuba elleni blokád intenzívebbé válása stb. Ebben a fokozódó nemzetközi (és nemzeti) bonyolultságú helyzetben kerül sor a 2026-os elnökválasztásra, ahol Flávio Bolsonaro a bolsonarizmus (és Trump) jelöltjeként, Lula pedig a „nemzeti autonómiát” képviselő jelöltként jelenik meg.

Fontos azonban, hogy ne essünk illúziókba Lula jelöltségével kapcsolatban. A támogatás, amelyet a baloldal egyes szektorai nyújtanak Lulának, azon a – szerintem helytálló – elképzelésen alapul, hogy a demokratikus jogállam fontos szerveződési teret jelent az antikapitalista mozgalom számára. Ebben az értelemben, bár egyik jelölt sem hordoz antikapitalista reményt, legalább megválaszthatjuk ellenfelünket, és egy demokratikus szabadságjogokat védelmező kormánnyal való szembesülés preferálhatóbbnak tűnik annál, mintsem egy olyan kormánnyal szembenézni, amely ezek felszámolására törekszik.

A brazil választásokba történő amerikai beavatkozás jelei riasztóak. A Brazil Hírszerző Ügynökség az elmúlt napokban kritikus figyelmeztetésben hívta fel a figyelmet a fenyegetésre. Az elmúlt hónapokban úgy tűnik, hogy a Maduro ellen alkalmazotthoz hasonló stratégia van kibontakozóban. Az Egyesült Államok nyomást gyakorol Brazíliára a brazil bűnszervezetek terroristává minősítése érdekében „terroristáknak” (ami az ENSZ-ben is felmerült az elmúlt napokban), teret keresve a közvetlen beavatkozásnak.

A választás tétje látszólag az, hogy Brazília továbbra is – még ha pusztán intézményi értelemben is – szuverén ország marad-e, vagy meghajol a hanyatló király előtt.

Az antikapitalisták pozíciója

Ebben a rendkívül összetett helyzetben az antikapitalista erők nem maradhatnak az oldalvonalon kívül. Csupán a választási folyamatra szorítkozva, legalább négy olyan elnökjelölt van, aki antikapitalistaként határozza meg magát: Hertz Dias az Egységes Szocialista Munkáspárt (PSTU) színeiben; Rui Costa Pimenta a Munkások Ügye Párt (PCO) képviseletében; Samara Martins a Népi Egység (UP) részéről; és Edmilson Costa a Brazil Kommunista Párt (PCB) részéről. Ezen jelöltek kilátásai azonban elenyészőek, a rájuk adott voksok összeadva sem adják ki a népesség 2%-át.

A választási folyamatban való részvételt az a taktika igazolja, hogy az intézményi struktúrákat egy antikapitalista program terjesztésére használják fel. Ebből a szempontból a választási pillanatot olyan politikai nevelési lehetőségként értelmezik, amely közelebb hozhatja az embereket a kommunista mozgalomhoz. Hogy ezek a taktikák mennyire működnek vagy nem működnek, azt nem az én tisztem megítélni; csupán rámutathatok arra, hogy ebben a században ezen pártok egyike sem volt képes bárkit is megválasztatni. (Noha a választási kritérium maga is egy kifejezetten polgári kritérium.)

Egy további pártról érdemes említést tenni: a Szocializmus és Szabadság Pártja (PSOL), amely eredetileg a Munkáspártból kivált baloldali disszidens csoportosulás volt, és jelentős számú mandátummal rendelkezik a Nemzeti Kongresszusban.

Az antikapitalista baloldalon belüli egységről szóló vitákat még le kell folytatni. A tőke strukturális válsága azonban – Mészáros István^[4] kifejezésével élve – nemcsak a gazdasági kimerülést jelzi, hanem egy példátlan társadalmi válságot is. Ahogy Gramsci mondaná: olyan pillanatban vagyunk, amikor a régi már meghalt, de az új még nem tudott megszületni; ez a szörnyek ideje.

A jelek jelenleg Flavio Bolsonaro győzelmére, és egy apja ciklusánál is szélsőségesebb kormányzás felé mutatnak: Flávio már az alkotmány módosításáról és a szövetségi költségvetés jelentős megkurtításáról beszél,amely valószínűleg a szociális programok megvágását jelenti majd.

Az első fordulót követő hetekben Kassio Nunes Marques bíró, Flávio Bolsonaro közeli szövetségese és a Legfelsőbb Választási Bíróság jelenlegi elnöke olyan intézkedéssorozatot hozott, amely a Lula jelöltségét támogató és népszerűsítő csatornák tényleges cenzúrájával ér fel. Ebben a szellemben rendelte el a miniszter például a Petróleo dos Brasileiros (A brazilok olaja) című független lap forgalomból való kivonását – olyan intézkedés ez, amilyenre az 1960-as években kezdődött katonai diktatúra óta nem volt példa.

Ám egy ilyen katasztrofális forgatókönyv közepette is zárhatunk némi optimizmussal. Van egy híres mondás a brazil kommunistától, Carlos Marighellától: az egyetlen csata, amely elveszett, az, amelyet feladunk; és mi, az antikapitalista baloldal, soha nem adjuk fel a harcot. Ebben az értelemben a huszadik század legnagyobb filozófusa, Lukács György is utat mutathat nekünk: „A zűrzavar azonban nem mindig káosz. Olyan tendenciákat hordoz, amelyek, bár időnként átmenetileg megerősíthetik a belső ellentmondásokat, végső soron a megoldás felé viszik azt. Az etika például a gyakorlat, a cselekvés, és ezáltal a politika felé sarkall bennünket.”^[5].