A Tisza-kormány eddigi leglátványosabb szociális természetű intézkedésének szánták a Bódis Kriszta nemzeti társadalompolitikai stratégiáért kormánybiztos által bemutatott „budapesti közbiztonsági és szociális kríziskezelő mobil team” (vagy másik nevén „ambuláns akciócsoport”) névre keresztelt koncepciót. Ennek lényege és célja Bódis Kriszta posztja szerint „közbiztonsági és szociális kríziskezelő mobil buszok” bevetése vegyes összetételű ellátócsapatokkal – rendőrrel, szociális esetkezelővel és mentőtiszttel – a fedélzetén, hogy „a közterületen ne maradjon ellátatlan ember és azonnal tudjunk reagálni a közbiztonságot veszélyeztető helyzetekre is. A mobil teamek sokkal szélesebb eszközkészlettel tudnak reagálni a közterületeken megjelenő problémákra, a hajléktalanságra, a drogfogyasztásra és még sorolhatnánk. […] A Mobil Team a térfigyelő központból kap azonnali hívást. A helyszínen a háromtagú stáb felméri a helyzetet, azonnal cselekszik. Akinek egészségügyi szolgáltatásra van szüksége, azt vagy helyben ellátják, vagy mentőt hívnak, vagy szállítják megfelelő ellátó helyre. A szociális problémával küzdőt a szociális rendszer megfelelő ellátásába viszik a busszal, hajléktalanszállóra, nappali melegedőbe.” 

Az ötlet jellege, illetve az ambuláns akciócsoport működéséről szóló videó – amelyben Bódis szociális munkásnak állt a kamerák kereszttüzében – tartalma sajtópublicisztikában, illetve a közösségi oldalakon több nyilvános kommentben is negatív visszhangot kapott, sok esetben az ellátórendszerben dolgozó, nevüket és arcukat is vállaló emberektől. A Mércén is megjelent egy élesen fogalmazó kritika Mihály Bulcsú szociális munkás tollából. 

Az alábbi cikkben annak megmutatására teszünk kísérletet, hogy a Bódis Kriszta-féle mobilteam-ötlettel (amelyet információink szerint a visszajelzések hatására egyelőre felfüggesztett a kormány, tartalmát pedig áttervezheti) szembeni ellenérzések elsősorban nem ízlésbeli, módszertani vagy épp világnézeti ellentéteket tükröznek:

bizonyos elemei a területen aktív szociális dolgozók széles körében keltettek egyhangú felháborodást.

Még azzal együtt is igaz ez, hogy Bódis hangsúlyozta, pilotprogramról van szó, amelynek egyik funkciója a tapasztalatszerzés. Ám már a projekt kezdeti lépései is heves reakciókat szültek a szociális szakmán belül.

Ahhoz, hogy érthetőbbé tegyük az ellátórendszerben dolgozók viszonyulását az új kormány látványos reformkísérletéhez, és részletesebben meg tudjuk világítani kritkáik hátterét, három, utcai gondozói szolgálati tapasztalattal is rendelkező, jelenleg is aktív szociális munkással beszélgettünk, akik három különböző szervezetnél teljesítenek szolgálatot Budapest különböző kerületeiben. Ábel, Bea és Csaba neveit kérésükre megváltoztattuk a cikkben.

Rendőrrel nem utcázunk

Arról mind Bódis Kriszta, mind az egyik fővárosi hajléktalanellátó szervezet, a Menhely Alapítvány beszámolt nyilvánosan is, hogy a fővárosi utcai gondozó szolgálatok fenntartói és a kormánybiztos október 6-án közös egyeztetésen vettek részt. Erre a találkozóra az ominózus „aluljárós” videó után került sor. Az általunk megkérdezett dolgozók szerint az ellátókat általában rengeteg nézet- és érdekkülönbség jellemzi, sok kérdésben nehezen találnak közös nevezőre. Ám azon beszélgetőtársaink szerint, akik a megbeszélésen elhangzottakra is rálátnak, ezen az egyeztetésen kivétel nélkül mindenki egyetértett abban , hogy a rendőrök vagy rendészek jelenléte a videóban is bemutatott módon a mobilteamekben alapvetően ellentétes a szociális munka céljának (ezzel egyetért minden nekünk nyilatkozó szociális munkás is). 

Miután ugyanis az utcai gondozók potenciális ügyfeleit jellemzően hol önkormányzati rendészek, hol közterület-felügyelők, hol rendőrök zavarják odébb (vagy bírságolják meg őket napi szinten), ezért logikus, hogy félnek tőlük.

Itt érdemes megjegyezni, hogy ennek nem csupán az az oka, hogy az ügyfél adott esetben valamilyen, széles körben tipikus szabálysértésként számon tartott cselekményt követett el, vagy éppen szerhasználó lenne. Arról is szó van ilyenkor, hogy az úgynevezett „életvitelszerű közterületen tartózkodás” Magyarországon még mindig szabálysértésnek minősül, még ha a tapasztalatok szerint igen ritka is, hogy emiatt eljárások indulnának. Csaba szerint például annak, hogy a közterületen élés problémájával érdemben foglalkozzon az állam, a kiindulópontja az lenne, hogy ezt a passzust töröljék ki a hatályos alkotmányból.

Főszabály szerint a szociális munkás azért nem rendőr társaságában veszi fel a kapcsolatot az ügyfelekkel, mert a közte és az ügyfél közti kapcsolat kulcsa a bizalom. Fontos körülmény ugyanis az utcai szociális munka esetében, hogy más ellátástípusokkal szemben itt a szociális munkás az, aki kezdeményezi a kapcsolatfelvételt a potenciálisan segítségre szorulóval, nem pedig fordítva – mint például olyankor, amikor valaki mentőt hív, vagy besétál egy szakrendelőbe.

„Te akarsz valamit az ügyféltől, nem pedig ő tőled. Ennek az alfája és az omegája az, hogy az első pillanattól kezdve mindent megtegyél azért, hogy bízzon benned az ügyfél, hogy akarjon egyáltalán kommunikálni veled” – magyarázza Ábel, aki szerint még a legtapasztaltabb, legdörzsöltebb szakember sem mindig tud az ügyfél bizalmába férkőzni. Ha pedig ez sikerül is, törékeny, érzékeny viszony jön létre, amit szakmaiatlan fellépéssel nagyon könnyen tönkre lehet tenni.

 „Sok olyan ügyfél van, aki hosszú távon – akár hónapok, évek alatt – bírható rá arra, hogy igénybe vegye az ellátórendszert. Ha pedig hónapok vagy évek óta zajlik valakivel egy utcai esetmunka, és már nagyon közel vagy ahhoz, hogy áttörést érjünk el, ám hirtelen megjelenik valaki gumibottal, azzal évek munkáját is öt perc alatt tönkre tudja tenni. Utána az illető már nem fog megbízni nemhogy benned, hanem az egész szociális ellátórendszerben sem”

– teszi hozzá Ábel.

Megoldás öt perc alatt?

A szociális munkásnak az a célja, hogy a bajban lévőt hozzásegítse a pillanatnyilag számára elérhető lehető legjobb ellátáshoz, és közép- vagy hosszútávon jobb minőségű életet tudjon élni. Ebből következően szociális munkának a türelem és a hosszú távú gondolkodás az egyik kulcsa, ami a Mércének nyilatkozó szociális munkások szerint szintén nem az azonnaliságra koncentráló Bódis-féle koncepció sajátja. Mindhárman felhozták ugyanis az ötlettel szemben, hogy gyors megoldást ígér rendkívül komplex, csak hosszú távon orvosolható problémákra. Ugyan szavak szintjén Bódis Kriszta is hangsúlyozta posztjaiban, hogy az új projekt önmagában nem szünteti meg a szociális válságot, de a választót mégiscsak azzal kecsegteti, hogy már rövid távon jelentős változások lehetségesek pusztán azzal, ha a „megfelelő helyre szállítják” a rászorulót. 

Bea szerint ez az ellentmondás jelenik meg már abban is, hogy miközben a mobilbuszokat „kríziskezelő” névvel látták el, elvben az azonnali hívásokra reagáló szakmai csapat tagja lenne egy szociális „esetkezelő” is, ami két, teljesen különböző időtávlatban gondolkodó folyamat. „A krízisellátás azt jelenti például, hogy ha valaki megfagyna éppen az utcán, nincsen takarója, és nem tud hová menni, akkor a lehető leghamarabb beviszik a megfelelő intézménybe. De a krízisszolgáltatás ezen a ponton véget ér. Aki ebben dolgozik, annak esetmenedzsmentre nincs lehetősége, mert az hosszabb folyamat.” Esetmunkára elvben az ügyfelet befogadó intézménynél dolgozó szociális munkásnak lehetne lehetősége, de ez a gyakorlatban Bea szerint több okból sem reális: „Értem én, hogy az az elképzelés, hogy a csapat átadja az éjjeli menedékhelyen az ügyfelet az ottani szociális munkásnak. Ők viszont 150 emberre vannak ketten-hárman, és – már bocsánat, de – örülnek, hogy lyuk van a seggükön. Az azonnal igénybe vehető éjjeli menedékhelyek ráadásul csak az adott éjszakára nyújtanak általában ellátást. Reggel pedig az ügyfél megy tovább a dolgára. És innentől kezdve hogy tudnának tovább esetkezelni?”

Ábel szerint az ötlet legfőbb problémája, hogy látszólag azt feltételezi, hogy ha az egyes ellátástípusok szereplőiből „összepakolunk” egy mikroteamet, és odamegyünk arra a közterületre, ahol éppen nagyon látványos a szegénység, akkor azt ott helyben megszüntethető. „Ez a koncepció öt perc alatt akar megoldani több hónapos vagy éves dolgokat a helyszínen, amelyek ráadásul teljesen máshol vannak, és teljesen máshol jelentkeznek” – mondja. 

Párhuzamosságok

Számos nyilvános Facebook-komment ismétlődő kritikája volt a Bódis-féle megoldással szemben, hogy „újra feltalált” létező szolgáltatásokat, mint amilyenek az esetmunkát végző utcai gondozó szolgálatok, és sürgős segítséget nyújtó krízisautók. A Mércének válaszoló szociális munkások közül többekben azt a benyomást keltette a mobilteames projekt elindítása, hogy a Budapestet lefedő, összesen mintegy 37 utcai gondozó szolgálat és a Pest megyeszerte riasztható négy krízisautó-szolgáltatás jelenléte, munkája nem feltétlenül volt ismert a kormányzat számára. Az legalábbis biztos, hogy a legtöbb szervezet és fenntartó kifogásolta, hogy nem vonták be őket a pilotprojekt elindítása előtti egyeztetésekbe.

Hogy a már létező szakszolgálatokkal való párhuzamos működés milyen gyakorlati problémákat, sőt károkat okozhatna, arra Ábel hozott egy példát: tegyük fel, hogy az ambuláns akciócsoporttal adott műszakra két, amúgy képzett szociális munkás is kimegy. Őket azonban nem feltétlenül a saját, általuk ismert körzetbe hívják ki, nem ismerik az adott ügyfeleket, azt sem tudják, hogy zajlik-e már velük esetmunka. Lehet hogy tényleg sikerül ellátást szervezni egy ügyfélnek, de nem világos, hogy ezt ki fogja kommunikálni az őt amúgy már ellátó szociális intézmény felé – ha van ilyen. „Lehet, hogy azért nem veszik fel őket valahová, mert máshol már van helyük. Lehet, hogy csak vissza kéne menniük a szállójukra, de ott helyben ez nem jut eszükbe. Előfordulhat, hogy épp emiatt nem találja meg őket legközelebb a saját utcásuk, és halasztódik egy ügyintézés, amire szükségük lenne” – magyarázza Ábel. 

Csaba is azon az állásponton van, hogy a mobilteam-koncepció helyett a meglévő krízisautók személyzettel és forrásokkal való megerősítése hasznosabb lehetne. Ő azt is hozzátette, hogy noha a pilotprogram célja deklaráltan az információgyűjtés is, de szerinte ez sokkal hatékonyabban megvalósítható lenne a már meglévő utcai szociális munkások tapasztalatainak felmérésével ahelyett, hogy új struktúrára költene az állam.

Bea szerint is azzal kellett volna kezdenie a kormánybiztosnak, hogy leül ezekkel a szakemberekkel, és meghallgatja az észrevételeiket, s nem azt követően teszi meg ezt, hogy elindítja a programot. 

Káros üzenetek

Az eddig nyilvánosan megjelent kritikák jelentős része arra irányult, ahogyan a program és az arról készült videó az utcán megjelenő szegénységet egyszerűsítő módon keretezi és ábrázolja. Ezekkel a meglátásokkal egyetértettek a mi interjúalanyainak is. 

„A program ráerősít arra a téves észlelésre, hogy sok olyan embert hajléktalanként kategorizál a lakosság, akik kint italoznak és ricsajoznak az utcákon, miközben jelentős részük nem az. Sokaknak meglepő lehet, de ezeknek az embereknek a nagyon nagy százaléka különböző okokból napközben eljön otthonról, de később visszamegy a lakásába” – mondja Ábel.

Bea szerint nagyon káros üzenet „közbiztonsági problémát” emlegetni már a koncepció nevében is, miközben a videóban hajléktalan embereket visznek be szállókra.

„A palackozást, a kristályozást, az utcán fetrengést mint szabálysértő magatartást összemossa ez a projekt is a hajléktalansággal, ami egy élethelyzet. Eddig is nagyon rossz képük volt a civil embereknek a hajléktalan emberekről, mert egyébként nagy tudáshiány van szerintem az egész országban arról, hogy valaki hogyan kerül utcára, miért lesz hajléktalan. Az emberek annyit látnak ezen a videón is, hogy valaki ott fekszik, de ami emögött van, az egy sokkal mélyebb probléma” –

magyarázta a szociális munkás. 

A tüneti kezelésre jellemző attitűd jelenik meg a velünk beszélgető szociális munkások szerint abban is, hogy a „kríziscsapat” köztéri kamerák felvételei alapján látogat meg helyszíneket, vagyis frekventált – tehát politikailag is jelentősebb – terekre, aluljárókra koncentrálna, hogy onnan „tüntesse el” a problémát. Pedig vannak olyan erdős kerületek, ahol akár több százan is élhetnek hajléktalan emberek.

„A kamerán nem fogják látni az én bokorban lakó ügyfelemet, ő nem fogja érdekelni a mobilteamet” – teszi hozzá Bea. 

„Igazából azokat célozza meg a projekt, akik szem előtt vannak, akik droghasználók és akik zavarják az aluljáróban az embereket” – erősít rá ugyanerre a gondolatmenetre Csaba.

Hogy ennek az egyszerűsítő szemléletmódnak mi az oka, arra a Beának volt egy megfejtése:

„Nemcsak erre a videóra és mobilteam-ötletre igaz, hanem alapvetően az utcai szociális munkára is, hogy nagyon nagy rajta a politikai nyomás. Nagyon rossz, hogy emiatt sok esetben nem az ügyfelek érdekeit nézzük – szerintem most sem –, hanem azt, hogy éppen most mi az elvárás. Most éppen az, hogy ne látszódjanak, ne egy adott kerületben legyenek, hanem inkább a város szélén. Ez megnehezíti a szolgálatok munkáját is.”

Kritizálni könnyű

A szakmában több évtizede tevékenykedő Csaba úgy látja, a politika oldaláról minden hatalomváltás után megjelenik a gyors reformok iránti igény, az elődei hibáinak látványos helyrehozására törekvés. Ehhez kapcsolódóan Csabának saját szakmatársaival szemben is van kritikája. Ugyanis, bár egyetért azzal, hogy a Bódis-féle elgondolás több ponton elkapkodott és hibás, s ezt legitim és fontos is kritikákkal illetni annak érdekében, hogy az általa esetlegesen okozott károkat megelőzzük, álláspontja szerint a szociális munkások közege nem készült fel eléggé a mostani „reformpillanatra”.

Most ugyanis elvben lehetőség nyílna arra, hogy változást kényszerítsenek ki a hatalomból, de nincs saját, közös elképzelésük arról, hogy hogyan, milyen alternatív módon kellene ezt véghez vinni

„Szerintem a szociális szakma »rottyon van«, a bérek, a munkakörülmények és amiatt, hogy hogy az elmúlt húsz évben a hatalom befogta a szánkat. Most az egyszer jön valaki, hogy van egy ötlete, de mindenki csak fogja a fejét miatta, hogy »jaj, ne már«. Szerintem mi sem vagyunk készen arra, hogy jól reagáljunk le ilyen kezdeményezéseket”

-mondja.

Problémahegyek a mobilteamek takarásában

Kritikából tehát jutott bőven a „krízusbuszos” projektnek, de jogosan adja magát a kérdés, hogy a szakmabeliek szerint akkor mégis mit kellene tennie ahelyett vagy mellett. Azt a kérdést is feltettük mindhárom beszélgetőtársunknak, hogy a kormányzat helyében ők a szociális ellátást hogyan támogatnák erőforrásokkal. 

Ábel és Bea egymástól függetlenül is lényegében ugyanúgy fogalmazták meg az egyik kulcsproblémát: annak, aki a szociális ellátórendszeren akar segíteni, tulajdonképpen mindegyik másik ellátórendszernél kell kezdenie.

Jelenleg a hajléktalanellátásnak kell ugyanis befogadnia a pszichiátriai, egészségügyi, idősellátási és gyermekvédelmi rendszer hiányosságai miatt utcára került embereket.

Emiatt a szociális munkásoknak kellene segítenie olyan speciális igényű (például demens, ápolásra szoruló, szenvedélybeteg) ügyfeleken, akiknek más szakellátásban lenne a helyük – ezek a rendszerek viszont nem működnek. Mindketten kiemelték, hogy túl kevés, túlterhelt, alulmotivált és alulfizetett kolléga dolgozik az intézményekben. Nincs pénz elegendő számú és képzett szakember felvételére sem.

Bea megjegyezte, hogy bár ő személyesen nem várt el sokat önmagában a kormányváltástól, de sok kollégája rosszul éli meg a korábban ígért 25 százalékos béremelés  körüli huzavonát, amelyről korábban mi is írtunk részletesen (s azt is megírtuk, hogy ez önmagában csak tűzoltásra lenne elég). Azt is fájlalja, hogy a szociális ellátás politikai fókuszában a gyermekvédelem áll, míg más területek, mint a hajléktalanellátás, „mostohagyereknek” számítanak, és nehéz őket „eladni” a kampányokban. A béremelés mellett még a jobb képzési lehetőségek, és a dolgozók mentális állapota szempontjából kulcsfontosságú szupervízió biztosítása is alapvető fontosságú lenne. 

A szociális ellátórendszeren belül Ábel szerint a dolgozók mellett a befogadó intézmények állapotára is muszáj lenne áldozni:

„Szinte mindegyik intézmény iszonyatosan méltatlan körülményeket tud biztosítani jelenleg, hiába dolgoznak ott akár jó szakemberek. Ami szerintem a legfontosabb lenne, az az úgynevezett első befogadók telepítése, kialakítása. Ha valaki frissen veszíti el az otthonát, akkor ne 200 fős hodályokban, tömegben landoljanak még aznap éjjel. Miközben épp sokkot kaptak attól, hogy utcára kerültek. Rögtön egy következő traumát is átélnek azzal, hogy bekerülnek »veterán utcások« közé. Az olvasóknak azt kívánom, sose tudják meg, mi megy megy ezeken a helyeken. Aki ide frissen bekerült, átsírja az éjszakát, és előfordulhat, hogy soha többé nem fogja igénybe venni ezt az ellátást. Adott esetben nem csak abba az intézménybe nem fog többé menni, hanem az utcai gondozókkal sem fog szóba állni. Elbujdosik valahova, ami nagyon veszélyes” – mondja a szociális munkás. 

Csaba a szolgáltatást fenntartó vagy működtető szervezeteknek járó, utcai szociális munkára járó állami normatívát – amiben nemcsak a bérköltség, hanem működési költségek is vannak – egyenesen megduplázná, ugyanakkor annak hatékonyságát számon is kérné az állam helyében. Nagy problémának tartja, hogy a mostani szociális ellátórendszer „hospitalizál”, vagyis arra rendezkedett be, hogy bevigyék és bent tartsák az ügyfeleket az intézményekben az állami finanszírozásért cserébe, nem pedig arra ösztönzik őket, hogy a gondozóktól kapott segítség igénybevétele után idővel önállósodjanak, továbblépjenek. Óriási hiánycikknek tartja Csaba a hajléktalanrehabilitációs intézményeket: ilyenek lényegében nincsenek Magyarországon, az alkohol- és drogrehabilitációs ellátás pedig általában fizetős, ahová hajléktalan embereket szinte lehetetlen bejuttatni. 

A velünk beszélgető szociális munkások közt nem volt teljes egyetértés abban, hogy a Bódis-féle elképzeklés az első visszacsatolások hasznosításával esetlegesen „menthető”-e még. 

Bea szerint a hajléktalánáltásnak nincs szüksége még egy további autós szolgálatra. Ő úgy látja, abban lehet esetleg fantázia, ha ezt a mobilcsapatos műfajt a szenvedélybeteg-ellátásban hasznosítanák inkább, noha ezutóbbi ellátórendszer is számos intézményi hiányossággal küzd. De szerinte ennek a megoldásnak is csak akkor lenne létjogosultsága, ha a kommunikációban nem mosódik össze a hajléktalansággal.

Csaba szerint a kezdeményezés menthető lenne akkor, ha az ötletgazdái visszatérnének az alapokhoz, és valódi, átfogó párbeszédet kezdenének a témában.

Úgy látja, a jelenlegi, politikai nyomáson alapuló „gyors megoldások” helyett lassú, közös munkára van szükség a létező szolgálatok között is. Szerinte az ehhez hasonló reformokat alulról, lokálisan kell kezdeni.