30 civil szervezet, érintett és szakértő fordult követelésekkel az egészségügyi minisztériumhoz a perinatális gyász világnapján. Céljuk, hogy könnyebb lehessen a gyermeküket a várandósság idején, szülés közben vagy röviddel azután elvesztők gyásza, és ne tegyék az elviselhetetlent még nehezebbé a káros gyakorlatok és a méltatlan bánásmód.

Ma Magyarországon rendkívül sok módon sérülnek a nők reproduktív jogai. Miközben örvendetes, hogy az új egészségügyi kormányzat egyik első lépése volt felülvizsgálni több, a nők önrendelkezési jogát sértő, megalázó, büntető szabályozást (vagyis a Fidesz-KDNP által bevezetett szívhangrendelet létjogosultságát, a sürgősségi fogamzásgátló tabletta vénykötelességét, valamint az abortusztabletta tiltását – igaz, az ezekről szóló törvénytervezet egyelőre várat magára), a szülészeti ellátás méltatlansága még nem került fókuszba.

Ahogy arról nemrég beszámoltunk, a legszegényebb, TAJ-számmal nem rendelkező nőktől például rendszeresen, jogsértő módon megtagadják a várandósgondozást – és ezzel együtt például a szifilisz szűrését is, miközben a magzatok és újszülöttek ijesztő mértékben kapják meg a fertőzést, és akár bele is halnak. Gyakran az sincs könnyű helyzetben, aki hozzáfér az állami ellátáshoz: a szülészeti erőszak rendszerszintű. Ennek része például, hogy a szülő nőket gyakran nem tájékoztatják a rajtuk elvégezni kívánt beavatkozások vagy vizsgálatok előnyeiről, hátrányairól, indokáról és szükségességéről. Az egészségügyi személyzet nem vázol bizonyos helyzetekben opciókat, és a nők valódi, tájékozott beleegyezése sem szempont. Az érintettek gyakori élménye, hogy kiskorúként kezelik őket, ha pedig kérni vagy kérdezni mernek, problémásnak, nem együttműködőnek bélyegzik őket. Rendszeres a szülő nők megalázása és a számukra okozott indokolatlan fizikai fájdalom is. Az abortusz mellett döntő nők megalázása szintén mindennapos.

Bár kevésbé köztudott, a szülészeti ellátásnak a veszteség is része, és a méltó gyászhoz való jog is reproduktív jog.

Az imént vázolt rendszerben azonban gyakori, hogy a magzatukat vagy újszülöttjüket elvesztő nők – és családtagjaik – is rideg, embertelen bánásmódot tapasztalnak az egészségügyi ellátóhelyeken, ezzel életre szóló sebeket szerezve egy egyébként is rendkívül nehezen feldolgozható élethelyzetben. A rendszer alapvető érzéketlenségére talán a legszemléletesebb példa, hogy a veszteséget átélő nők frissen szült anyákkal és csecsemősírással vannak körülvéve a szülészeti osztályon, nincs számukra elkülönített részleg, holott nem ritka helyzetről van szó: a várandósságok 10–25%-ában fordul elő vetélés. Erre rakódik rá gyakran a méltatlan bánásmód, az információhiány és a kusza jogértelmezések.

Október 15-én, a perinatális gyász világnapján közel 30 szülés körüli jogvédő és civil szervezet, valamint szakemberek ennek a helyzetnek a húsbavágó részleteire hívta fel az Egészségügyi Minisztérium figyelmét.

„Könnyebb lenne a gyászunk, ha a méltatlan bánásmód és az elavult, jogsértő ellátás nem tenné nehezebbé azt, ami amúgy is nehéz, és ha a méltó búcsú támogatására az ellátásban dolgozók is fel lennének készítve. A perinatális veszteség ellátása nem kezelhető függetlenül a reproduktív egészségügyi ellátás többi elemétől. Megmutatja, mennyire képes a rendszer tiszteletben tartani a nők méltóságát, autonómiáját és testi-lelki szükségleteit. A nőközpontú, bizonyítékokon alapuló ellátás alapelvei a veszteség idején is érvényesek: teljes körű tájékoztatásra, tájékozott döntésekre, biztonságos ellátásra, a család egységben kezelésére, támogató jelenlétre és együttérző bánásmódra van szükség. A tiszteletteljes ellátás nem kiváltság. A méltó búcsú minden nő és család alapvető joga” – kezdik levelüket.

És ez jelenleg nem biztosított. 2024 júliusában járta be a sajtót egy nő története, aki a Semmelweis Egyetem klinikáján, egy sötét, használaton kívüli mosdóban szülte meg halott magzatát, ahol eredetileg csak tisztálkodni szeretett volna, mert erősen vérzett, amit hiába jelzett előtte. A nőt és partnerét problémásnak ítélte a szülészeti osztály személyzete, többek közt azért, mert a nő élt azon jogával, hogy a vetélést követően nem vetette alá magát a rutinszerű műtéti méhűri tisztításnak, és mert párjával hazavitték eltemetni a magzatot, nem adták le boncolásra, mert nem kívánták egy olyan intézményben hagyni, ahol megalázó módon bántak velük. A megrázó eset nem egyedi, a Másállapotot a Szülészetben! mozgalom számtalan traumatikus, méltatlan vetéléstörténetet osztott meg az elmúlt években közvetlenül érintett nőktől.

A rossz bánásmód mellett probléma az is, hogy az egészségügyi intézmények gyakran a jogszabályok félreértelmezése miatt kényszerítenek lehetetlen helyzetbe nőket, amire szomorú példa volt a SOTE-n történt eset is. A gyászoló szülők és a kórház is könnyen elveszhetnek a kegyeleti jog és az egészségügyi intézményekre rótt kötelességek útvesztőjében. Ezen segítene egy korszerű irányelv.

Az úgynevezett veszteség-irányelv kapaszkodót nyújtana az egészségügyi dolgozók számára, mi a feladatuk, ha egy nő az intézményükben vesztette el magzatát. Korábban létezett már ilyen irányelv, de az 13 évvel ezelőtt lejárt, és egyébként is ráférne a korszerűsítés. A civilek szerint fontos, hogy az új irányelv „a pszichológiai támogatás mellett az ellátási, kommunikációs és kegyeleti feladatokat is foglalja össze! Terjedjen ki a várandósság bármely szakaszában bekövetkező veszteségre és az ellátás teljes folyamatára: a diagnózis közlésétől a kezelésen és a búcsún át a hazabocsátás utáni támogatásig és utánkövetésig. Biztosítsa, hogy minden érintett nő és család egyenlő eséllyel férhessen hozzá ezekhez a lehetőségekhez!”

Hangsúlyozzák: az irányelv elkészítése önmagában nem elegendő.

A veszteségspecifikus ismereteknek be kell épülniük az alap- és továbbképzésekbe. Az érintett nőkkel kapcsolatba kerülő egészségügyi dolgozóknak traumatudatos, veszteségközpontú és kulturálisan érzékeny kommunikációs képzésben kell részesülniük, ennek alkalmazását pedig ellenőrizni is kellene. Az ellátóknak támogatást és szupervíziót kell biztosítani a nehéz helyzetek kezeléséhez és feldolgozásához, munkájukhoz pedig elengedhetetlen, hogy elég dolgozó legyen, és a munkafeltételek is megfelelőek legyenek.

Mivel óriási a jogi káosz a halva született magzat eltemethetősége, a családnak való kiadhatósága körül, a civilek e téren is tisztázást sürgetnek. Törvény szerint korai vagy középidős magzati veszteség esetén az elhalt magzat a szülő írásbeli nyilatkozata alapján, halottvizsgálati bizonyítvány nélkül is eltemethető vagy elhamvasztható; a maradványokat ilyenkor ki kell adni. Egy korábbi ombudsmani jelentés pedig azt is hangsúlyozta, hogy a búcsú lehetősége a magzat korától és méretétől függetlenül megilleti a hozzátartozókat, és jogellenesnek nevezte a maradványok egészségügyi hulladékként történő megsemmisítését.

Ennek ellenére sok történet szól arról, hogy a szülők el sem búcsúzhattak a magzattól, nem vihették haza, vagy körülményes jogi huzavona árán tudhatták csak meg, milyen lehetőségeik vannak/lettek volna.

„A búcsú módját senkire nem szabad ráerőltetni, de a lehetőséget sem szabad elhallgatni”

– fogalmaznak a civilek.

Ezért azt kérik, az egészségügyi kormányzat alakítson ki országosan egységes, kötelezően és időben átadandó, közérthető írásos tájékoztatót, nyilatkozatot és eljárásrendet. „Az információs csomag tartalmazza a kegyeleti, patológiai, adminisztratív, pszichológiai és jogi lehetőségeket, valamint az ügyintézéshez szükséges intézményi elérhetőségeket. Ne a gyászoló családok feladata legyen, hogy maguk kutassanak a lehetőségeik után. Ha a temetésről vagy hamvasztásról az intézmény gondoskodik, a család kapjon pontos, később is hozzáférhető tájékoztatást a maradványok vagy a hamvak elhelyezéséről. Az intézmények tegyék nyilvánosan megismerhetővé az eljárás rendjét és a temetés helyét. Egy családnak se kelljen azt nyomoznia, hol nyugszik a gyermeke.”

A civilek továbbá azt is kérik, hogy a családok dönthessenek a temetésről a 24. hét előtti veszteség (eddig az időpontig számít a terhesség megszakadása vetélésnek, ezután halva születésről vagy koraszülésről beszélhetünk, amit másképp kezelnek a kórházak) esetén is, valamint hogy munkajogi szempontból is vegyék figyelembe az érintettek törékeny helyzetét, és erre az élethelyzetre legyen elérhető mindkét szülőnek fizetett távollét.

„Ahhoz, hogy könnyebb legyen a gyászunk, az kell, hogy az élet és a halál pillanataiban is emberséggel bánjunk egymással. A tiszteletteljes ellátás nem kiváltság, a veszteséget ne nehezítse tovább a méltatlan bánásmódból fakadó ártalom! Az egészségügyben dolgozók is kapjanak felkészítést és támogatást a nehéz helyzetek kezeléséhez.

A rendszer felelőssége, hogy a legkiszolgáltatottabb pillanatokban is információval, együttérzéssel és valódi választási lehetőségekkel támogassa a nőt és családját! A pozitív változás mindannyiunk közös ügye”

– írják.

A nyílt levél aláírói közt van többek közt a roma nők által, a roma nők reprodukciós egészségéért és egészségügyi jogegyenlőségéért létrehozott Muri Phen is. „A méltó gyászhoz való jog is reproduktív jog! (…) A reproduktív igazságosság nem valósulhat meg ott, ahol a szegénység, a társadalmi kirekesztettség, az előítéletek vagy a diszkrimináció tovább nehezítik az egészségügyi ellátáshoz és az információhoz való hozzáférést. A roma nőknek is joguk van ahhoz, hogy meghallgassák őket, komolyan vegyék a fájdalmukat, és tisztelettel bánjanak velük – a veszteség pillanataiban is. (…) Mert a gyász nem függhet attól, hány hetes volt a várandósság. És a méltóság sem függhet attól, ki honnan érkezik, milyen körülmények között él, vagy milyen társadalmi csoporthoz tartozik”  – fogalmaznak.

Kiállásuk különösen fontos annak fényében, hogy a szülészeti erőszak szerves része a roma nők ellen irányuló intézményi rasszizmus is. A roma nőkkel gyakran még durvábban bánnak, számos érintett beszámolója pedig arra is kitér, hogy magzataikat, újszülöttjeiket sem kímélik a rasszista megnyilvánulások.