1945 tavaszán hozták meg őket, és valójában nem puszta rendelkezések, hanem törvények. Mégis a náci megszállás utáni Csehszlovákia első államelnökének, Edvard Benešnek a nevével kötődött össze az intézkedéscsomag. Mi volt ennek a lényege, mi köze az „antifasiszta” rezsim-ideológiának a nemzeti-etnikai alapú kirekesztéshez? És miért pont most bukkant fel ez a már szinte elfeledett, huszadik századi problémacsoport?

2002 és az EU csatlakozást megelőző német-cseh-szlovák-osztrák-magyar viták után 2025-ben ismét terítékre került Szlovákiában a Beneš-dekrétumoknak nevezett törvénycsomag, amely nyolcvan évvel ezelőtt kimondta az ország német és magyar kisebbségének kollektív bűnösségét, és az egykori Csehszlovákia két utódállamára ma is érvényes. A nácizmus bűneiért – így a törvényi megállapítás – személyes tulajdonukkal és állampolgárságukkal felelnek a nevezett kisebbségek. 

A makacsul „dekrétumoknak” hívott rendelkezések formája valójában már nem rendelet. A csehszlovák, 1945-46-os ideiglenes parlament által törvényi formába is öntött megállapodások súlyosan, alapvetően sértik a német és magyar, egykori csehszlovák állampolgárok kisebbségi jogait – elviekben még ma is.

A cseh és szlovák államok viszont nem tudnak tőlük megszabadulni, egyszerű okból: a „dekrétumok” csakúgy mint Beneš teljes – posztfasisztikus – ténykedése és az igazságosságukba vetett hit az utódállamok alapító eszméjének központi elemei, amelyek – a közép-kelet európai államra patologikusan jellemző módon – az antifasizmust azonosítják a német- és magyarellenességgel, illetve rendszerszerű jelleggel összemossák a két viselkedésformát.

Mindezek rendkívüli módon fontos körülmények jelenleg is. Robert Fico és koalíciós kormánya számos elemében nagyon hasonlít Orbán Viktorra és a Fideszre. A SMER párt és vidéke Fico személye és vélt karizmája, parancsszerű törvénykezése köré épül, a rendszer orosz-ügyben az ukrán-NATO konszenzusból kifelé tesz gesztusokat, és Donald Trump amerikai kurzusával barátkozva vétóz és obstruál az Európai Tanácsban. Fico és szövetségesei hazai terepen a „woke” elleni harcot is hirdetik, és megnehezítik az országban működő civil szervezetek és a tőlük független sajtó mindennapjait is. De ami 2025 október-decemberében Pozsonyban politikai alapon lezajlott, azt is mutatja, történelmi gyökereiben egészen más a kurrens szlovák rezsim, mint a budapesti kormányzat.

Fico és a SMER ugyanis intézményesen és történelmileg Csehszlovákia Kommunista Pártjának (CSKP) a leszármazottja, amelynek az 1945 után visszatérő csehszlovák nacionalista (londoni) kormányzattal kötött alkujától kezdve az „antifasiszta” német- és magyarellenesség végig az ideológiai alapelemei közé tartozott.

Nem véletlen az sem, hogy az ominózus dekrétumok jogfolytonossága immár húsz éven belül másodszor kerül a szlovák közélet középpontjába – innen került át szimbolikus ügyként a Fidesz és Tisza pólusai által uralt magyar államéletbe. Szlovákiai és szlovákiai magyar elemzők az elmúlt hetek során számtalanszor aláhúzták, a kormánypártok a felmérésekben erősödő, és első helyet átvevő Progresszív Szlovákia ellenzéki tömörülés korlátozásának érdekében döntöttek december 16-án úgy, hogy ezentúl akár hat hónap börtönnel is büntethető az országban az, aki a dekrétumok által kimondott jogfosztásokat megkérdőjelezi.

Fico és kormánya ugyanis ezzel vádolta meg még korábban a PSz-t, amelynek politikusai kampánykörútjukon az erősen magyarlakta Dél-Szlovákiában felvetették a dekrétumok jelentette lehetetlen helyzetet – a szlovákiai földek magyarok általi vásárlására 1945 óta vonatkozó tilalmakat – mint minél előbb orvoslandó anomáliát. A Fico-kormány erre válaszul, mintegy a „magyar kártya” kijátszásával történelmi traumák, és az ország alapításába belekódolt igazságtalanságok egész sorát hozta felszínre, ezt pedig már elég nehéz visszagyömöszölni a palackba. A dolog viszont nem puszta fenyegetés: a szlovák állam jelenleg is alkalmazza az alapító dekrétumokra épülő jogszabályokat, erdőterületet is koboztak el már magyar származásra hivatkozva a közelmúltban. 2020-ban ebben az ügyben Strasbourgban is pert vesztett Pozsony az emberi jogi bíróságon, de saját törvényeit mégsem írta át.

A fő problémakör ugyanis éppen az, hogy Szlovákiában és Csehországban, a térségben egyedülálló módon, a magán-földbirtok korlátozása, a „perverz antifasizmus” egy formája és az alapító állameszme központi eleme egyben.

Etnikai alapú válasz a fasizmusra

1945 tavaszán Kassa központtal hazatelepült az az emigráns cseh kormány, amely Csehszlovákia 1938-39-es, Hitler általi megszüntetése után Londonba települt át. Az állam elnöke 1939-től fogva, már az emigrációban is az az Edvard Beneš volt, aki az 1918-ban megalakult Csehszlovákia első államelnökeként és „atyjaként” tisztelt Tomás Garrigue Masaryk egyik fő közvetlen munkatársaként volt ismert. Beneš visszaérkezése utáni első, nem is egyszerű feladata a Hitler előtti Csehszlovákia jogfolytonosságának megállapítása és megalapozása volt.

Ez nem volt egyszerű, főként azért nem, mert a Német Birodalom nem annektálta a teljes Csehszlovákiát, csak annak német többségű részeit (Szudéta-vidék), míg a bécsi döntések is csupán kiszakították az államalakulatból Szlovákia kollaboráns fasiszta államát, és a Magyarországhoz visszakerülő területeket.

A Cseh-Morva Protektorátus nevű picike állam viszont továbbra is Csehszlovákiából vezette le saját magát, Emil Hácha kollaboráns vezető és jórészt szimbolikus parlamentje pedig Hitler rendszerének égisze alatt a nevükben is törvénykezett.

A cseh kollaboránsoknak úgy sikerült végül a németek lakta Szudéta-vidék elcsatolását az erről szóló „népszavazás” után kodifikálnia, hogy a Cseh-Morva Protektorátust a Német Birodalom jogilag „félig annektálta”, és kettős jogrendet vezetett be: az etnikai németekre a német jog vonatkozott, míg a csehek és mások „protektorátusi alattvalóvá” váltak. A zsidók ezzel párhuzamosan minden polgárjogukat elveszítették. A kettős jogrend létrehozta a felsőbbrendű, teljes német polgár és az alárendelt csehek rendszerét.

Ha tehát a felszabadított országba visszatérni készülő, londoni-kassai csehszlovák kormány jogilag újra akarta alapozni a szétszakított Csehszlovákiát, egyrészt ki kellett jelentenie,

a fasizmus bűnei erkölcsi alapokkal ruházzák fel, másrészt viszont konkrét egyének konkrét magán-földtulajdonát és az 1939 és 1945 között „felsőbbrendűek” állampolgárságát kellett elkoboznia (avagy hát nem visszadnia) a hitleri ősbűnre válaszul, folytatva annak szemléletét.

A dektrétumok jogi értelemben viszont egy borzasztó, és természetesen teljesen törvénytelen bosszúhadjárat-helyzetet számoltak fel, úgy, hogy a diszkriminációt a káosz helyett kodifikálták. A Prága melletti és a szlovákiai, pozsonyligetfalui tömeges mészárlások, illetve hasonló akciók a Szudéta-vidéken a német hadsereg katonai veresége és elmenekülése után már helyi partizánalakulatok által megszervezett spontán mészárlásokra és fosztogatásokra került sor a német és magyar lakosság, avagy magyar vendégmunkások terhére. A kegyetlenkedéseknek, amelyek nem kímélték a nőket, időseket, gyermekeket sem, nyilvánvalóan minél előbb véget kellett vetnie a törvényes hatalomnak, de úgy, hogy közben a lakosság bosszúvágyát is el kellett altatniuk.

Erre egyetlen mód kínálkozott: Edvard Beneš a csehszlovákiai „náci-kollaboráns” kisebbségek kollektív megbüntetését a londoni emigráns kormány rendeleteiben már 1940-től kezdve elkezdte megfogalmazni. Ezek voltak tehát maguk az eredeti dekrétumok. 1943-ban, a britek és a szovjetek kezdeményezésére a londoni kormányt Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) is elismerte, így Beneš a moszkvai emigrációban ténykedő Klement Gottwald pártfőtitkárral és a Komintern magas rangú képviselőjével is leült egyeztetni –

ennek során pedig a CSKP egy az egyben elfogadta és átvette – a névleg hirdetett internacionalista-kommunista elvekkel szöges ellentétben álló – etnikai alapú jogfosztás elveit, sőt azokhoz a későbbiekben is tartotta magát.

Az „új Jaltával” a nemzetiségi jogok ismét háttérbe kerülnek

Igazán veszélyessé a 2,5 millió németet és mintegy 700 000 magyart állampolgárságától is megfosztó intézkedések 1945 nyarától váltak, amikor jogi megalapozásul szolgáltak a később, 1947-ben foganatosított csehszlovák-magyar „lakosságcsere-egyezményhez.”

Az eufemisztikus név funkciója az volt, hogy a Sztálin égisze alatt a keleti blokk szinte minden országában végbemenő etnikai tisztogatást jogi fügefalevéllel lássa el.

Hiába volt ugyanis az „antifasizmus” és a „szocializmus” a meghirdetett „népi demokráciák” nyilvános alapelve, ezek a nyilvános morális sarokkövek valójában az etnikailag homogén „szocialista” államok erőszakos és óriási szenvedéssel járó létrehozásában öltöttek testet. A törvénytelen gyilkosság és rablás így vált papíron igazolható, rendszerszerű gyakorlattá – és így váltak tettestárssá abban a térség „kommunista” pártjai és „szocialista munkáspártjai” is.

Ez a végső határokat megállapító és a „lakosságcsere” intézményét is szentesítő párizsi békeegyezmények előtt nem volt viszont determinált út. Hiteles, történelmi források szólnak ugyanis arról, hogy a győztes szövetségesek közül az amerikaiak és a britek még 1945-46-ban is inkább igazították volna az etnikai határokhoz a politikai határokat térségünkben, mint fordítva. (Utóbbihoz főleg a csehszlovákok, jugoszlávok és szovjetek ragaszkodtak).

Egyes amerikai tervek szerint a tömeges jogfosztást, magyarok százezreinek elűzését még jelentős, Magyarország javára történő határkiigazítással is megpróbálták volna elkerülni, ehhez pedig még Beneš külügyminiszterének, Ján Masaryknak az elvi egyetértését is sikerült megszerezniük. Végül viszont – a befolyási övezetek Jaltán elhatározott rendszere nyomán – a döntő szót Sztálin és szatelitpártjainak vezetői mondták ki: így a határkiigazítások a csehszlovák-magyar viszonylatban minimálisak maradtak.

Ennek egyik fő oka éppen Sztálin és főideológusa, Andrej Zsdanov voltak, akik 1945-ben a németellenes antifasizmust rövid ideig nyíltan is össze kívánták kötni a „szláv népek történelmi küzdelmének” gondolatával. Ezzel a szovjet vezetés teljes mértékben maga mögött kívánta hagyni a „népek egyenrangúságának és önrendelkezésének” már Lenin által meghirdetett elveit. Később, az 1956 utáni magyarországi kommunisták és maga Kádár János is sokkal összetettebben látták már a kérdést, Kádár a hatvanas-hetvenes évek során a romániai magyar kisebbség helyzetét már sokszor fölvetette, olykor amellett is érvelve, Magyarország politikai vezetése értük is felelősséggel tartozik. Azonban a keleti blokkon belül a nemzetiségi jogok kérdése mindig összemosódott a határrevízió követelésétől való félelemmel, így nyíltan felvethetővé sohasem vált.

Fico és a SMER éppen ebből a beneši ősbűnből oroszlánrészt vállaló CSKP tulajdonképpeni utódai. Személetesen mutatta ezt Fico büszke és nyílt szerepvállalása a 2025. május 9-i, moszkvai „győzelem napi” díszszemlén, Vlagyimir Putyin mellett.

A régi antifasizmusból viszont már már csak ennyi maradt: a nemzeti-etnikai szupremácia reklámozása.

Az 1945-ben Beneš és tettestársai által elrejtett időzített bomba viszont immár robbant: az utódszervezet a régen csupán impliciten hirdetett (cseh és) szlovák etnikai elsőbbséget immár államrezonná emelte.

A beneši „dekrétumok” – amelyek tehát valójában képviselők által megszavazott jogszabályok – kérdése újból, élesen 2002-ben vetődött fel, amikor egyenesbe került Csehország, Szlovákia és Magyarország EU-csatlakozása, így a jogharmonizáció kérdésében a tagságért mintegy cserébe a dekrétum-ügy is felvethető volt. Míg a fiatal és újraválasztásért kampányoló Orbán Viktor, illetve Gerhard Schröder német és Wolfgang Schüssel osztrák kancellárok ekkor a történelmi igazságtételt várták volna el, a korabeli cseh és szlovák kormányok ezzel szemben a „nemzetvédő harc” jegyében inkább jól összevesztek velük, és még a Visegrádi Négyek között is erős feszültséget szült a téma. 

Nem véletlen, hogy Orbán Viktor mostanában igencsak sok gondolatot és mondatot szentel az új „amerikai -orosz” paktumra és egyezségre. Ez viszont önkéntelenül magával hozza az 1945 és különösen 1989-1991 óta rendezetlenül hagyott nemzeti önrendelkezési kérdéseket. Míg Orbán Viktor a múltban a szlovákiai, vagy romániai magyarok kérdését előszeretettel használta politikai hatalma megszilárdítására, az „új rendben” egyfajta kínos, kényelmetlen, jaltai hangulat alakult ki, ahol mint 1989 előtt, a „béketábor” vezetőinek barátsága ismét fontosabb a nemzeti kisebbségi jogoknál. Ilyenformán történhetett meg az is, hogy Orbán a magyarellenes kijelentéseiről ismert George Simion román pártvezért is támogatta szavakkal, illetve ez a kerete annak is, hogy Ficóval kesztyűs kézzel kezdett el bánni.

„Az elején kell útját állni”

Magyarországon a december 16-i, szlovákiai törvény magas hullámokat vert, de a jelentős esemény nem is a dekrétumok terén történt: a mindennapi valóságba szökött be újra az 1945 utáni gondolkodás. E szerint aki Szlovákiában él, az elsősorban „szlovák”, és csak az igazán magyar, aki Magyarország határain belül lakik és adózik. Ez a kétségtelenül populista megközelítés 2004 és a jobboldal kettős állampolgárságról szóló népszavazása, illetve 2022 között először az MSZP, majd rövidebb ideig Vona Gábor és a Fidesz ellen „néppártosodó” Jobbik („ne szavazzon levélben az, aki nem ide adózik!”) tájékán volt így, vagy úgy tetten érhető.

Az idei választási kampányban ezzel szemben az „illiberális internacionáléra” egyre nagyobb mértékben támaszkodó Fidesz volt az, ami ebben az ügyben botrányosnak ható kijelentéseket tett.

Legutoljára éppen a szlovákiai némasági törvény elfogadása napján, december 16-án Lázár János tett így, amikor a Tisza sárvári jelöltjéről, Strompová Viktóriáról megjegyezte: „Kicsit csodálkozom is, hogy a TISZA Párt nem talált magyar embert, és egy szlovák asszonyt kellett elindítania ebben a választókerületben. Ilyen rosszul állnak, azért legalább azt kellene, hogy Magyarországon magyarok legyenek a jelöltek.”

A kiszólásra, az éppen a Fidesz-kétharmad jóvoltából kettős állampolgárságú Strompová hosszú videóüzenetben válaszolt december 18-án, ebben úgy fogalmazott: „Tisztelt Lázár János! Azért, mert ön számára idegen hangzású a nevem, éppen olyan magyar vagyok, mint ön vagy bárki más, aki magyarul álmodik […] Ön nem csak engem sértett és alázott meg, amikor kétségbe vonta magyarságomat, hanem külhoni magyarok millióit, akik bár nem választották ezt a sorsot, de mégis büszkén vállalják magyarságukat”

Ezek után nem sokkal, egy közösségi médiás kommentben Lázár miniszter ímmel-ámmal bocsánatot kért ugyan, de még itt is hozzátette, gratulál Strompová „igencsak friss magyar állampolgárságához”.

Azoknak ez a botránysorozat mindenképpen szürreálisan hathat, akik Orbán Viktor és politikai tábora pályafutását már hosszabb ideje követik. A kettős állampolgárságról szóló, sikertelen, 2004. december 4-i népszavazást éppen a Fidesz és a szélsőjobboldal mutatta be úgy mint az „igen” ellen kampányoló „baloldal” (tehát a korabeli, neoliberális MSZP-SZDSZ tömb) „hazaárulását”. 2006-ban pedig még Mikola István akkori fideszes politikus fogalmazta meg nyíltan: ha a határon túli, nem önszántukból a környező országok állampolgáraivá váló magyaroknak magyar állampolgárságot is adna Orbán Viktor, az hatalma alapja is lehetne, „húsz évre bebetonozhatná” azt. Akkor a választást elveszítették, de Mikola hatalomtechnikai megjegyzése mégsem volt tévedés: a határontúliak számára bevezetett, listás levélszavazat nem döntő, de fontos eleme azóta is a Fidesz választási stratégiájának, hiszen történelmi okokból ezek a választók eddig nem igazán fordulhattak más párthoz, más pártok pedig nem szólították meg őket (a DK még a szavazati jogukat is kétségbe vonta), vagy halvány akciókkal félszegen fordultak csak feléjük.

Éppen ezért, miközben Magyar Péter kapva kapott az alkalmon, hogy Orbán Viktor és Lázár János a nemzetpolitikát úgy tűnik, az ő térfelén hagyta, az értelmiségben ezen a hozzáálláson sokan értetlenkednek.

Mintha a végső éveiben küszködő MSZMP egy-két politikusának szelleme nyilvánulna meg az ilyen fideszes bakikban és kiszólásokban.

És hogy mindez nem véletlen hibák sorozata, azt a Magyar Nemzet január elején publikált véleménycikke is megerősítette. Az Újévkor, Borbély Zsolt Attila tollából megjelent jegyzet ugyanis valóban behelyettesíti a „patrióta tábor” (tehát az EU fősodrával szemben Trumpot támogató) Szlovákia, Csehország, Magyarország érdekeit a régebbi, nemzetpolitikai célokkal. Így az immár „baráti” Fico-kormány magyarokat diszkrimináló rendelkezéséről azt írta:

„vannak azonban történelmi helyzetek, amikor magasabb szempontok miatt önmérsékletet kell tanúsítani, nem engedhetünk a jogos indulatnak. A magyar állam szuverenitását, a magyar kultúra megmaradását, a felnövekvő nemzedékek egészséges gondolkodását nem Szlovákia fenyegeti az egyébként vérforraló magyarellenes jogszabályaival, hanem a globális mélyállam és annak sorsunkra közvetlen kihatással levő látható figurái, az Európai Unió aktuális vezetése.”

Ez már-már teljes egészében úgy hangzik, mint azoknak az időknek a politikai jelszavai, amikor a nemzeti kisebbségi jogok követelése még sovinizmus és irredentizmus volt, ami ilyen formán bomlaszthatta a „béketábor egységét.” Ma már a béketábort a „patrióták” képezik, míg az „imperialista Nyugat” helyébe a „globális mélyállam” lépett. (Bár valójában már a hidegháborús sztálinizmus is éppen a sötétben munkáló, globális és láthatatlan ellenség elleni harc jegyében indította koncepciós pereit és a belső ellenség elleni küzdelmét.) Tehát immár „patrióta” köntösben mégis a reakciós sztálinizmus eszméinek egy-két darabja tér vissza. Mindez jól illeszkedik abba, hogy Vlagyimir Putyin és Donald Trump újfent „érdekszférák” és „befolyási övezetek” kérdéséről kíván tárgyalni egymással – a régi-új konszenzus így éleszti fel a régi-új tabukat.

A január 3-ra, diák aktivisták által szervezett esemény jelentősége éppen ezért fokozott. Magyar Péter és a Tisza Párt, a Mi Hazánk, illetve még a liberális ellenzéki csoportok (főként a Momentum) is a Fidesz által látszólag már új vizek felé evezve hátrahagyott nemzetpolitikából kívánnak új legitimációt faragni. A tőlük független tüntetés főszervezője, Katona Illés egyetemi hallgató viszont ehelyett éppen a történelmi felelősség kérdését állította a középpontba, hangsúlyozva, mind a Horthy-Magyarország, mind pedig az 1945 utáni Csehszlovákia súlyos bűnei kitárgyalatlan közös múltunk szerves részei. Amíg pedig ezekről olyan törvények születnek mint a 2025 decemberi szlovákiai jogszabály, a politikai vezetők szavatolják, hogy a kitárgyalatlan traumák velünk fognak élni.

Katona a tüntetés után a Mércének elmondta azt is, noha jelenleg nem látszik, hogyan fogják a tényleges börtönbüntetést szólásszabadsági ügyben is lehetővé tevő törvényt alkalmazni, a lényeg éppen az, hogy senki ne is merje kipróbálni, meddig tart a szlovák állam türelme:

„A legfontosabb probléma egy ilyen törvény kapcsán az, hogy nem tudjuk, és maga jogalkotó sem akarja, hogy tudjuk, mikor alkalmazzák,” mondta el.

Hozzátette, „könnyen lehet, hogy százakat fognak börtönbe zárni, de az is lehet, hogy senkit. A lényeg az, hogy a politika megfélemlítse a magyarokat és megfélemlítse azokat, akik a szólásszabadságukkal élni akarnak.

Ezt a fajta chilling effectet, ezt a hűtőhatást, az állam anélkül is el tudja érni, hogy százakat letartóztatna. Nekünk ennek még az elején kell útját kell, hogy álljuk.”