A történelmi változások a korábbi évszázadok során viszonylag keveseket érintettek közvetlenül és szinte azonnal. Az elmúlt évek technológiai-oligarchikus, illetve politikai és katonai változásai viszont mélyen átszövik életünket.

2025 során alighanem tízmilliók érezték úgy Európa-szerte, hogy korábbi életfeltételeik veszélybe kerültek, kilátásaik bizonytalanná váltak, és a gyorsuló globális változásokat aligha lesznek képesek érdemben befolyásolni.

Ennek jelentős technológiai-oligarchikus okai vannak:

a tovább gyorsuló és durvuló, immár a társadalom közvetlen uralásában érdekelt tech szférát köztudomásúlag Európában is az amerikai óriások dominálják (bár ideát szerencsére részben más szabályok vannak érvényben velük kapcsolatban).

A politikai-katonai okok legalább annyira lényegesek. Európa politikiailag és gazdaságilag meghatározórésze ugyanis az 1940-es évek második felétől évtizedeken át az Egyesült Államok szövetségi rendszerének ékköve volt, melyet egyszerre jellemzett a magas átlagos életszínvonal, a viszonylag kényelmes életstílus, a védelmi kiadások alacsony szintje és a fő szövetségessel szembeni – nem jogosulatlan, moralizálásában azonban mégiscsak kétszínű – kritikák közéletbeli dominanciája.

Az USA reorientációs igénye immár jónéhány éve – és korántsem csupán Trump első elnökségének kezdetétől fogva – világossá válhatott volna kontinensünkön: a világgazdaság központja századunkban látványosan áttevődik Kelet-Ázsiába, az amerikaiaknak – globális hegemóniájuk megőrzéséhez – értelemszerűen elsősorban ott kell nagy erőkkel és stratégikusan fellépniük. A nyugat-európai vezetők ennek ellenére mintha csak a második Trump adminisztráció idei nyílt ellenségességét látva ébredtek volna rá, hogy a hidegháborús évtizedek bizonyosságai alighanem végérvényesen érvényüket vesztették.

A kortárs bizonytalanságnak eközben súlyosbodó EU-n belüli forrása is van, ami nem más, mint hogy a szélsőjobboldali erők immár olyan szinten vannak (a közvélemény-kutatások szerint épp vezetnek az EU kulcsországaiban: Franciaországban, Olaszországban, sőt jelenleg Németországban is), hogy az EU közeljövőbeni irányát, főleg amerikai hátszélben, akár nagyban is képesek lehetnek befolyásolni – főleg ha a leszállóágban lévő jobbközép erők immár európai szinten sem lesznek többé határozottan elutasítóak velük szemben, miközben a liberális, zöld és baloldali erők továbbra sem képesek érdemben megújulni. E közvetlenebb szélsőjobbos befolyás előreláthatólag főként az EU-s intézmények visszanyesésével való próbálkozásokat indukál majd, amelyek „sikerük” esetén az Unió globális szerepét még tovább csökkentenék.

Felesleges külön hangsúlyoznom, hogy milyen veszélyeket rejtene egy felfegyverzett, a szélsőjobb által nagyban befolyásolt EU. Világos az is, hogy Európa 1945 utáni történelme mostanáig ennek az eshetőségnek a kizárásáról szólt. Amennyiben e rémisztő forgatókönyv az elkövetkező években csakugyan megvalósulna, 2025 alighanem egy korszakos európai fordulat kezdőpontjának is fog tűnni.

Hogy az EU elodázott, jelenleg sokkszerűnek érzett változtatási kényszere pontosan milyen formákat ölt és milyen következményekkel jár, az alighanem a következő évek legfontosabb tétje lesz kontinensünkön.

---

Jelen írásom elsődleges célja azonban nem e nagypolitikai esélyek további latolgatása. Ehelyett az elmúlt években meginduló, 2025-re már hatványozottan ható történelmi változások személyes lenyomatát próbálnám röviden vizsgálni.

Teszem ezt azért, mert a történelmi változások a korábbi évszázadok során viszonylag keveseket érintettek közvetlenül és szinte azonnal, manapság ellenben mindennapjainkban is érezzük forrongását, fokozódó erejét, alapvető kiszámíthatatlanságát. Személy szerint

épp az idén értettem meg igazán, hogy fiatalkorom koordinátái mostanra érvényüket vesztették, és újra meg kell tanulnom orientálódni egy nehezen átlátható, számos újfajta veszélyt rejtő világban, melyben a rosszindulatú szereplők a kapcsolódási pontokat is destrukciós szándékkal próbálják használni.

(Ez az, amit Mark Leonard közelmúltban kiadott könyvében találó módon a békétlenség korának nevez.)

Írásom fő kérdése tehát nem más, mint hogy – budapesti származású hollandiai docensként és a jelenkor története iránt kiemelt módon érdeklődő kutatóként – mit és hogyan is érzékeltem mindennapjaim során e korszakos változásokból?

Pontokba szedve haladnék.

1.

Egyik este 10 óra körül rendeltem egy kisebb csomagot a legnagyobb holland online bolt (webwinkel) honlapján, a www.bol.com-on, amit sokan az Amazon helyi riválisaként tartanak számon.

Reggelizés közben a szokásos emailáradatot böngészve hirtelen feltűnt, hogy éjjel 2-kor beszerezték, 4-kor pedig már szortírozták és útjára is indították e fiamnak szánt apró csomagot. A délelőtti órákban – azaz fél napon belül – meg is érkezett.

Az idén fordult elő ilyesmi először. Azért is rökönyödtem meg rajta, mert Hollandiában elvileg szigorúan szabályozzák a munkaidőt – számos helyen, így például városunkban, éjszakai nyitvatartást sem engedélyeznek a boltoknak.

Ki dolgozik és pontosan milyen körülmények között az éjszaka kellős közepén, hogy a késő esti rendelések délelőtti leszállítását lehetővé tegye? Erről mindmáig túl keveset tudok.

Az ellenben kapásból világos volt számomra, hogy e holland online bolt a piaci pozíciója megerősítése céljából, illetve alighanem monopolhelyzet kialakítása érdekében immár a 24 órán belüli szállítás igéretén is faragni próbál.

Ez pedig, mondhatni, logikusan vonja maga után az éjszakai munka újfenti bevezetését, immár nem a hatékonyabb termelés, hanem a hatékonyabb árusítás és még sebesebb konzumerizmus érdekében.

2.

Cory Doctorow Enshittification című új könyve azt firtatja, hogy az internet miért is hanyatlik oly zavarba ejtő módon. Nagyon aktuális olvasmánynak tűnik számomra, mert bár sok éven át hittem, hogy képes vagyok kiszűrni a zajt és az értékesebb információkra fókuszálni, kénytelen voltam ráébredni, hogy ez immár jóval nehezebbé vált.

A baj elsődleges forrását aligha érdemes magamban keresnem, a zaj ugyanis tényleg egyre hangosabb, és immár a dallam elnyomásával fenyeget. Általam évek óta rendszeresen használt közösségi – bár hatásában inkább antiszociális – médiák váltak mostanra szinte kezelhetetlenné. Ennek különösen zavarba ejtő része a politikai propaganda túltengése, ezen belül pedig a szélsőjobboldali nézetek tudatos (algoritmikus) felhangosítása, melynek legismertebb kortárs példája Elon Musk X-e.

A kortárs autoriter fordulatnak azonban alighanem a politikai indoktrinációnál is fontosabb eszköze az olcsó internetes szórakozás általi lebutítás.

E masszív tendenciának immár nagyon következetesen kellene – egyénileg, de természetesen kollektívumként is – ellenállnunk, ha a siker esélyét nem kívánjuk feladni.

3.

Évek óta úgy érzékelem, hogy csökken egyetemi hallgatóim olvasási hajlandósága és készsége. Szemlátomást egyre nehezebb rávenni őket hosszabb és bonyolultabb szövegek érdemi befogadására.

Néhány éve még mindig akadtak diákok, akik képesek voltak viszonylag részletes és pontos választ adni a „hogyan jut el a szerző a 8. lapról a 23-ig?” fogós kérdésére, bár arányuk – többek között a képernyőn scrollolva olvasás terjedésének hatására, mely a szövegek alapstruktúrájának átlátását tudhatólag nehezebbé teszi – már a 2010-es években sem volt magasnak nevezhető.

E negatív tendenciát tapasztalatom szerint immár a hallgatók emlékezési képességének gyengülése is tetézi. Az olyan kérdésekre, mint hogy „miként kötődnek a mai olvasmányok a két héttel ezelőtt tárgyalt kérdéseinkhez?”, korábban is csak az elkötelezett hallgatók tudtak érdemit mondani, manapság viszont szemlátomást egyre ritkábban akad olyan, aki egyáltalán próbálkozna a válaszadással.

Az idén e változást közvetlenül is próbáltam tesztelni. Tapasztalatom szerint számos, az óráim iránt amúgy szemlátomást érdeklődő hallgató a kérdés hallatán megszeppenve bámul, míg a kifejezetten szorgalmasak erőnek erejével próbálják felidézni, hogy miről is lehetett szó „annak idején.”

Gyorsuló világunk általános tendenciájáról lehet itt szó, melyben a korszakváltások ritmusa jóval meghaladja az egyéni életpályákét, szinte ellehetetlenítve az értelmes élettervezést, miközben mindennapjainkat a meglehetősen kaotikus információáradat és a túlstimulálás egyre kimerítőbbé teszi, melynek együttese a kronologikus renddel kapcsolatos tudásunkat is aláássa.

Némi nagyzolással – és Krasznahorkai László után szabadon – akár azt is állíthatnám, hogy

az emberiség történetét századunkig az emlékezés sajátos képessége és ereje határozta meg, az internet dominálta jelenünk viszont a felejtés korának bekövetkeztével fenyeget.

A kortárs társadalmak időhorizont-szűkülése pedig, attól tartok, a politikai manipuláció esélyeit tovább növeli. Sarkosan fogalmazva: miként fogjuk négyévente érdemben elbírálni a különböző politikai szereplők teljesítményét egy olyan korban, amikor a mindössze néhány héttel korábbi eseményeket is felülírta már a látszólag sürgető aktualitások áradata?

4.

A modern szellemiségű felsőoktatás egyik fő eszköze az elmúlt évtizedekben nem más volt, mint hogy a diákok nem előre meghatározott tananyagot adnak vissza, hanem saját maguk által gondosan kiválasztott olvasmányok alapján írnak dolgozatokat, és mi a teljesítményüket elsősorban azok alapján értékeljük.

Az AI felfutásának és brutális terjeszkedésének korában e pillér megingott, sőt összeomlani látszik, ugyanis szinte lehetetlen eldönteni, hogy melyik diák mire használta ezeket az eszközöket, ahogy azt sem igazán lehet pontosan kijelölni, hogy hol van a határ legitim és illegitim használati módok között. (Akadnak persze könnyen elmeszelhető esetek: a módfelett tudományos írásmód, az értelmetlen szövegbeli hivatkozások, a kitalált bibliográfiai tételek mind nyilvánvaló jelei annak, hogy kamumunkával van dolgunk.)

Az AI-ba vetett vakhit kontextusában folyamatosan reflektálnunk kell egy összetett dilemmára: vagy megbízunk a diákokban, megbízunk tehát abban, hogy az effajta eszközök használata mellett is valódi kutatási eredményeket és saját gondolataikat osztják meg, vagy kénytelenek leszünk lemondani a mostanáig modern szellemiségűnek tartott tömeges – és a katonai kiadások növelésének kontextusában számunkra, oktatók számára épp még tömegesebbé váló – felsőoktatás egyik alappilléréről.

Előbbi az általunk jelenleg ismert tények fényében problémás döntés lenne (a legtöbb diák tudhatólag rendszeresen használja ezeket az eszközöket), utóbbi viszont negatív következményekkel járna, és nem kevesebbet mint a bölcsész- és társadalomtudományos vizsgáztatás és értékelés gyökeres újragondolását tenné szükségessé.

Hol látok kiutat e nehezen feloldhatónak hangzó dilemmából?

Ha történészként szabad hazabeszélnem: a forráskritikán alapuló képzés központivá tételében, mely által a diákok érdemben elsajátítanák a források alapos szelektálásának, kategorizálásának és összevetésének módszereit – és mely képzés ily módon az AI-buborékkal kapcsolatban a diákok fejében esetleg még meglévő naiv elvárásokat és illúziókat is eloszlatná.

5.

Bónuszpont. Tudományos, illetve tudományos irodalmat is tárgyaló folyóiratok rendszeres szerzőjeként, illetve korábbi szerkesztőjeként jó néhány éve igyekszem figyelemmel kísérni szakterületem aktuális angol nyelvű kiadványait, melyeket az európai kontinensre – akár angliai, akár amerikai kiadóról van szó – az Egyesült Királyságból szokás megküldeni. Nagy szerencsémre, gondoltam korábban, mindenféle kiadók küldenek címemre könyveket, hogy figyelmembe ajánlják őket.

A Brexit bekövetkezte óta azonban a holland hatóságok díjat szednek minden, az Egyesült Királyságból érkező csomagra. Könyvek esetén e díj manapság tíz euró körül mozog – komoly összeg, főleg egy ingyenesnek szánt, mintegy 15-20 eurót érő puhafedelű esetén.

Ami e költséges és bosszantó változást kifejezetten abszurddá teszi, az nem más, mint hogy soha nem lehet tudni, hogy ki és mit küldött. Vagy kifizetem előre az összeget és reménykedem, hogy releváns kiadvány érkezik majd, vagy nem fizetek, és sose tudom meg, hogy mit is szántak figyelmembe.

Manapság tehát minden általam használt online bolt elképesztően sok felesleges adatot közöl a csomagjaikkal kapcsolatban, de hogy mi érkezik az EU új határain kívülről tudományos kiadóktól, azt már furcsa titoktartás övezi.

A digitális óriások által uralt piac szemlátomást egyre hatékonyabb és egyre kizsákmányolóbb – hogy a kettő közül melyiket tapasztalod meg inkább, az természetesen társadalmi pozíciódtól és anyagi viszonyaidtól függ.

A különválási lázból a britek által meghúzott új határ viszont költséges és átláthatatlan.

Üdv a szép új világban!