Hagyományos évvégi ajánlónkban szerzőink és barátaink mutatnak be egy számukra fontos, „mércés” könyvet. Első válogatásunkba újonnan megjelent szépirodalmi kiadványok kerültek – hazai és külföldi egyaránt. E feljegyzések, versek és történetek a hóról, a veszteségről és a halálról szólnak, de a gyengédségről, a közösségről és a szabadságról is.

Vonnák Diána 

Zilahi Anna: Gyengédség (2025)

„Pihentetem íriszem ázott cinegéit.
Énekszavuk égzengés, szárnyfesztávuk villám.
Kitekerem nyakukat a szemhéj vaksötétjén.”

Zilahi Anna kötetét megjelenése óta hurcolom magammal, előhúzom, ha ki akarok zökkenni a saját vágányaim zakatolásából. Olyan, mintha konceptkötet lenne, még a címe is egy absztrakt főnév. De nem az. Sokkal inkább naplózott krízis, önreflexió és egyben bizonyíték arra, hogy a világról lehet érvényesen gondolkodni lírában is. Esszék vannak itt, pedig mindvégig a líra tartományában maradunk. Azt is színre viszi, hogy testben történik a gondolkodás is. Ligeti a májban rezonál, és a visszhang testélményének leírásába erőltetés és didaktika nélkül odafér a közösségi média meg a klímaváltozás rendszerkritikája. A Ködkürt és a teherhajók magas árrésű rakománya.

Néha a depresszióval a kanapéra taglózott verselbeszélő, egy nő néz ezeken a lapokon az éppen róla gondoskodó férfira – a kötetet olvasva ébredtem rá, hogy mennyire keveset olvastam gondoskodó férfiakról (talán legutóbb: Szűcs Teri könyvében az apa kapcsolható ide). Ezek talán a kötet legerősebb versei. Nem feltétlenül abban az értelemben, hogy a legjobbak, hanem abban, hogy ezek hatnak a legközvetlenebbnek. Más versek lassabban ható kapszulák, napokkal később új jelentéseket kapnak.

Féltem ettől a címtől, mert a baloldali politika talán legirritálóbb rákfenéje a nyelv szólamosodása és kiüresítése, a cselekvő nagyvonalúság és a tényleges belviszályok közt tátongó szakadék. A gondoskodás ennek a túl gyakran ájtatos közhelyszótárnak (részvételiség, szolidaritás, sebezhetőség stb.) az egyik kulcsfogalma, ami alig látszik ki a szemináriumi dolgozat szagú vulgárelméleti szövegek tömkelege alól.

Versnyelvet találni hozzá, ráadásul olyat, ami önazonos, amit nem ostromol se didaxis, se jóemberkedés, nem kis eredmény.

Hogy Zilahi Anna mindemellett képes az önbántások és a világot letaroló kicsinyesség megannyi formáját meggyőzően egymás mellé írni, hogy aztán a gyengédséget mint módszertant, kísérletet és távcsövet ennek ellenébe állítsa, az maga a… mi van a győzelem helyén, ha nem diadalívnek képzeljük? Megérkezés?

János Tamás

Nádas Péter: Halott barátaim (2025)

Míg a Világló részletek a szerző kamaszkoráig tart, addig a Halott barátaim már a felnőtt Nádas Péter és három legközelebbi barátja történetét eleveníti fel: Polcz Alaine-ét, Mészöly Miklósét és Esterházy Péterét. Hogyan történhetett meg, és mit jelent, hogy ez a négy, egyenlő módon nagy formátumú, de egymástól olyannyira különböző ember mégis baráttá tudott válni? Egymás életének tanújává szegődtek, és szinte kegyetlen bizalommal kényszerítették egymást, hogy a képességet és a hivatást előhívják magukból. Ebben a hömpölygő memoárban egy különösen hangsúlyos pillanat ragadott magával: az, amikor a bölcseleti, filozófiai, magatartásbeli vagy politikai kérdésekben (néha bosszantóan) magabiztos kijelentéseket sorjázó visszaemlékezés hirtelen megbicsaklik, látványosan elbizonytalanodik. Nem abban, hogy valóban megtörtént-e, vagy pontosan úgy történt-e egy esemény, ahogy azt ötven év távlatából Nádas felidézi, hanem abban, hogy vajon miért mondja el, most, az élete végén, ha korábban mélyen hallgatott róla ő is, meg az összes többi érintett.

Mert egyszer valóban megtörtént: ő, Mészöly Miklós és Polcz Alaine Mészöly hibájából autóbalesetet okoztak, a másik sofőr kisebb testi sérülést és anyagi kárt szenvedett. Történt mindez miután Mészöly telkének házában egy bántalmazó kapcsolat elől menekülő anyára és gyermekére találtak. Mészöly már épp az ajtót törte volna fel, amikor ez a kiszolgáltatott idegen ajtót nyitott: „az ajtóban egy viaszsápadt, csaknem mezítelen, kövér madonna állt. Tébolyult rémülettől tágra nyílt szemekkel, keblén egy viaszsápadt bőrű, mezítelen csecsemővel, akit eladdig feltehetően a szobájában szoptatott.” (165. o) Hárman (Mészöly, Nádas, Alaine) azonnal tejért, ételért, petróleumért rohantak – ekkor történt a baleset. A balesetet szenvedett sofőr minden segítséget és hivatalos bejelentést elutasított, mert végzetes következményekkel járt volna, ha munkáltatója tudomást szerez az autóban okozott károkról és az ő sérüléseiről. Az alapvető testi funkciókat ellenőrizni akaró Alaine-t eltaszította magától. De vajon miért mondta el Nádas Péter ezt a történetet ötven évvel később, ha biztos benne, hogy ez idő alatt senki, semelyikük sem beszélt róla? A baleset után még az anyát is elfelejtették, s azt is, hogy végül nem vittek neki tejet. Az sem derül ki, mi lett az ő sorsa, csak annyit tudunk meg, hogy az eset után fél évvel elköltözött. A történet akkor sem jutott eszükbe, amikor eladták azt a házat, ahol az meghúzta magát a gyerekével. Csak spekulálhatunk, ahogy az elbeszélés is teszi. Nádas azt mondja, hogy épp a valószínűtlensége miatt vésődhetett be az emlékezetébe ez a képsor. De talán nem elrugaszkodott azt gondolni, hogy az egész eseménysorozat valószinűtlensége és sokkhatása mellett talán egy többletjelentés is gyökeret vert. Hogy ez a história nem pusztán szellemkép, hanem sűrítmény – megmutat valamit a korszak mocskos lelkéből.

Pedig a sűrítés Mészöly technikája. Megszabadulni minden lényegtelentől, ideologikustól, ami közém és a tárgy közé kerülhet; szemközt maradni a jelenségekkel. Ez nem a világ puszta lecsupaszítása, hanem annak megmutatása, hogyan épül fel a lényeg a nem-lényegesből, hogyan formálódik a közös világ. Az ellipszis mellérendelő struktúrát teremt, de ugyanígy mellérendelő szerkezet a bővítés is (habár csillagévekben mérhető a kettő közötti különbség). Ilyen értelemben pedig Nádas (a „bővítő”, vagy a „körülíró”) egyszerre hű követője és eretnek elhajlója a mészölyi „iskolának”.

Ez a kötet nem csupán négyük élettörténetének egymásba fonódását beszéli el, hanem sűrített bővítményként magába foglalja a világ eszme- és politikatörténetét Jaltától ’89 Berlinéig,

valamint az egyes emberek könyörtelenül és szeretetteljesen leleplezett szeszélyeit, vakfoltjait. A négyük és a világ közötti viszony egyszerre szinkrón és aszinkrón – emiatt is képes a szöveg annyi mindent megmozgatni a történelmen, a filozófián, a teológián, a pszichológián, a többi halott baráton keresztül egészen a legapróbb, legélesebb megfigyelésekig. Ezeknek a szövegben képzett „kevercseknek”, vagy ahogy Esterházy mondaná, halmazoknak, meglehetősen magas a szabadságfoka. Talán hozzátehetjük, hogy minden ellenére, vagy minduntalan – még egy olyan lehetetlen helyzetben is, amelyről az imént szó volt, és amelyről Nádas nem beszélt ötven éven át. Ahhoz először is egymás segítségével meg kellett alkotni azt a nyelvet, amely elég szabad ahhoz, hogy ne csupán a korszak mocskos lelkének leleplezését tegye lehetővé, hanem megelőlegezze a szabadság érvényesülését is. Négyük barátsága olyan tanúságtétel, amely könyörtelen módon tárta fel bennük mindazt, ami korábban rejtve maradt: az egyetemes szabadságra való képességet. Most tudta csak elmondani.

Szűcs Anna Emília

Fancsali Kinga: Nem a haláltól (2025)

Ajánlásomat azzal a nagyon személyes megjegyzéssel kezdeném, hogy a 2025-ös év nagy részében (ezt csak azért mondom így, mert az év vége felé megjelenő versesköteteket még nem volt időm végigolvasni), azt gondoltam és hangoztattam, hogy Fancsali Kinga kötete a legjobb, amit ebben az évben olvastam. 2025 számomra tele volt munkával és olvasással és a munkából eredő olvasással, és valahogy úgy alakult a fáradtságom és figyelmem, hogy kevés verseskötet tudta megütni az ingerküszöbömet annyira, hogy ne tegyem le a negyedénél/felénél, ha nem ragadt magával valamilyen módon. Fancsali kötetét viszont egy ültő helyemben kebeleztem be, aztán még sokat forgattam alkalmanként. Azt biztosan tudom állítani, hogy egyben (mint ahogy egy albumot végighallgatni az elejétől a végéig is teljesen más élmény, mint egyes számokat hallgatni róla) és külön-külön az egyes verseket olvasva is teljes ívet jár be tematikailag. A kötet verseire jellemző a tiszta kimondások erejéből merítkező nyelvi megoldások használata, a sokszor nyers, brutálisan őszintének és személyesnek tűnő élményanyag megjelenítése, és az ebből eredő egyszerű kép- és szóhasználat, ami mégis összefüggően és líriain építkezik. Mindez a vallomásos líra hagyományát követve áll össze egy elementárisan őszinte alkotássá.

A kötet három ciklusból áll, ami egy női felnövéstörténet ívét is kirajzolhatja számunkra, annak minden feszültségével együtt. Az első ciklus (Gyereknyarak) a gyerekkor viszonylag zárt világából merít, a második (A lányok este dolgozni mennek) már egy (meghasadt, szerepekben fuldokló, de kitartó) öntudatára ébredt lírai én élményanyagát közvetíti, a harmadikban pedig (Ki a cselekvő ezen a képen?) a társadalmi szerepeivel, a patriarchális berendezkedés nyomorító következményeivel és a saját identitásával harcoló tudat küzdelme nyílik meg. De a témák nehezen szétválaszthatók akár ciklusok szerint, mert folyamatosan egymásból nyílnak és az egész köteten végigfolynak. Számomra az első ciklus (Gyereknyarak) a legkedvesebb, olyan versekkel, mint a mégsem költözünk el apámtól (14.), és a mi a baj az apákkal (22.). Ezekben a szövegekben olyan gyomorgörcs-sorok vannak leírva, mint „de apám nem hal meg azon a nyáron / és ez a baj az apákkal / akár vannak akár nincsenek / befagyasztják maguk körül az időt / rettegünk mikor nyílik az ajtó / és hosszú évekig élünk még így” (22.), vagy

„akkor mint egy csapot zártam el a szeretetet
mert a férfiaknak megmondani nehéz
mit szabad és mit nem lehet
a férfiaknak megmondani nehéz
ne lapítsanak ki életükkel” (14.).

Ezek az apa-lánygyerek viszonyt feldolgozó versek azért is olyan hangsúlyosak az én olvasatomban a kötet egésze szempontjából, mert ebből a konfliktusból bomlik ki egy sor másik, melyek aztán végigvonulnak a verseken: például az azonos nemhez való vonzalom felfedezése, amit férfitekintetek kísérnek, a férfitekintetek elutasítása és integrálása (vagy fordítva?), ami végül a k-hoz, mint egyfajta alteregóhoz történő beszédben manifesztálódik és a halálvágyhoz vezet.

Ez a kötet arról beszél, hogy milyen felnőni egy olyan társadalomban, amely nem a nők vágyaira lett tervezve, de amely még csak a biztonságukat vagy alapvető létszükségleteiket, jogaikat sem priorizálja (sőt), és hogy ennek milyen következményei vannak.

Hogy azok a következtetések, amikre kislányként jutunk („anyámban félelmetes erdőtüzek gyúlnak / a rengeteg lakói elvadult fáklyák” (19.), „az apákhoz akik sivataggá perzselik az otthonos bőrt / terméketlen homokká szárítják az anyaföldet” (19.)), hogyan válnak a felnőtt lét valóságává („a nők akik gyakran bonyolódnak / szexuális kalandokba / csak ölelésre vágynak” (61.)) és vezetnek az önsértő mechanizmusainkhoz („aztán évekig koszos lepedők csomós matracok / idegen férfiak idegen szobái / a zugokban ahová k lökött be / nem volt vér csak fájdalom / a behatolás akaratlan durvasága” (61.)), míg teljesen elidegenedünk magunktól („de k elutasítja minden közeledésem” (61.)). És végül állandóan félünk.

És nem, nem a haláltól.

Déri Ákos

Werner Herzog: Jégben gyalogolni (2025)

A szöveg háttere és cselekménye két mondatban összefoglalható. Egy zarándoklatszerű gyaloglás története a halál ellen Münchentől Párizsig. Herzog fiatal filmrendezőként, még komolyabb sikerei előtt, 1974-ben azért tette meg ezt a kimerítő utat a nagybeteg Lotte Eisner filmtörténészhez, mert úgy érezte, ha elgyalogol hozzá, megmenti őt a haláltól.

Mélyen hitte, hogy ha dacolva az elemekkel megteszi ezt az utat, változtat a dolgok állásán. Herzog felszerelés, sátor és minden egyéb előzetes felkészülés nélkül vágott neki a november 23-tól december 14-ig tartó gyaloglásnak. És a világ feltárult.

„A világ azoknak tárul fel igazán, akik gyalog utaznak”

– mondta Herzog egy, a kötetről 2019-ben tartott előadásában. A hétköznapi életen, a törvényen, a konvenciókon és az általánosan megszokott körülményeken kívüliség, a teljes bizonytalanság a világ pőreségét és nyers ízét adta az akkor 32 éves rendezőnek. Varázslat varázstalanítás által.

A könyv az út során kabátzsebében tartott jegyzetfüzet feljegyzéseinek naplószerű leirata. Elmondása szerint csak néhány túlságosan személyes bejegyzést húzott ki a közölt anyagból. Viszonylag ritkán merül fel a kérdés, hogy van-e vajon közvetlenebb út Werner Herzog fejébe, mint a kabátja belső zsebében tartott jegyzetfüzet. És ahogy későbbi nyilatkozatai alapján kiderül, szerinte ez a szöveg valójában sokkal inkább képes kifejezni a világtapasztalatát, azt a nézőpontot, amit filmjeiben szeretne bemutatni, mint bármelyik filmje, hiszen itt azon a néhány kihúzott soron kívül nincs semmi, ami a kifejezés korlátjaként is felfogható – nincs technika, stáb, színészek, utómunka, anyagi korlátok és lehetőségek, nincs a jeleneteknek valódi ideje stb.

A zarándoklat mint áldozattétel olyan formákat ölt ebben a szövegben, amelyek mindig érdemesek maradnak az olvasásra és értelmezésre – a szöveg friss, erős, emlékezetes, mindannak ellenére, hogy teljesen széttartó, mozaikszerű, csapongó és fékevesztett.

Lazán kapcsolódó villanásszerű világtapasztalat, nyersen, botladozva az érzelmi labilitás talaján. A szöveg egyszerre megnyugtató és felzaklató.

Vége nincs, harmónia nincs, a szférák zenéje egy örökké rendezetlen, kakofón zaj marad az univerzumban. És – utólag értelmezve – ebben az univerzumban lehetséges az is, hogy Werner Herzog háromhetes gyaloglása a fagyban végül valóban megmenti halálos beteg barátját, aki ezt követően még 9 évet élt. A zarándoklat ugyanis olykor képes csodát tenni. Köszönet a 21. Század Kiadónak, hogy ez a tőlük szokatlan szöveg megjelent, és elismerés Szijj Ferencnek, aki visszhangzóan költői magyar szöveggé ültette át Herzog útinaplóját. A kiadói vállalás és a fordítás minősége okán azt gondolom, hogy ez az idei év legjobb könyve.

Kállay Eszter

Ocean Vuong: The Emperor of Gladness (2025)

Egy tizenkilenc éves vietnámi-amerikai fiú, Hai, New England egyik eldugott hídján áll, készen arra, hogy véget vessen életének, aminek fordulópontját egy váratlan találkozás hozza el: egy idős, litván származású, demens nő, Grazina veszi észre. Ő már élete nagy részét az Egyesült Államokban töltötte, és emlékezetfoszlányai között él. Hai és Grazina véletlenszerű találkozása adja Ocean Vuong regényének alaphelyzetét. Vuong kortárs amerikai költő és író, vietnámi származású bevándorló családból, akit elsősorban versei és az identitásról, traumáról és családról szóló memoárja tettek nemzetközileg ismertté – utóbbi magyarul Röpke pillanat csak földi ragyogásunk címmel jelent meg.

Első regényében csendes, de kíméletlen vádiratot ír a késő kapitalizmus érzelmi és anyagi pusztítása ellen. Korábbi szövegeivel ellentétben a könyvben kisebb hangsúlyt kap a személyes identitás, és erősebb a rendszerszintű perspektíva. A regény középpontjában döntően bevándorló és munkásosztálybeli közegben élő karakterek állnak. Hai és Grazina kapcsolata külön univerzumot képez a történetben, a kettejük között lezajló jelenetek sérülékenységükkel együtt meglepően viccesek. A fiú kvázi unokaként van jelen a nő életében, míg Grazina támaszt jelent a gyógyszerfüggő Hainak. Kapcsolatuk a túlélés improvizatív formáját példázza. Mindez rámutat a gondoskodás és az érzelmi jelenlét láthatatlan, odaadó és alulfizetett munkájára, miközben Hai saját önpusztító késztetéseivel is küzd.

A regény különösen érzékletesen ábrázolja a reproduktív munka és az érzelmi munka központi szerepét a túlélésben. Grazina demenciája folyamatosan destabilizálja a teret és az időt, de a két szereplő közötti viszonyban újszerű formát talál az intimitás: közös játékot, improvizált történetmesélést, amely segít visszahozni a stabilitást egy világban, ahol a munka, a gondoskodás és a túlélés feltételei folyamatosan ki vannak téve a kizsákmányoló struktúráknak.

Hai munkát vállal egy gyorsétteremben, ahol az előre elkészített „hálaadás ízű” ételek mellett iszonyú monoton és kizsákmányoló munkakörülmények között kell boldogulnia. Itt újra találkozik autista unokatestvérével, akivel közösen próbálják felfejteni a családjuk történetét, és többek között megismerkedik egy profi birkózónak készülő menedzserrel, egy Gollumra emlékeztető tádzsik kollégával, valamint egy idősödő, összeesküvés-elméleteket kedvelő kasszásnővel.

Ez a választott közösség, bár törékeny és ideiglenes, biztonságot kínál: a hétköznapi küzdelemben felvillanó belső nyugalom és öröm pillanatait – ezek ritka és egyenlőtlenül elosztott erőforrásként jelennek meg.

Fontos azonban, hogy a regény nem romantizálja és erősíti meg a ‘munkahely mint család’ toposzát, hanem rámutat azokra a mintegy véletlenül és ideiglenesen szerveződő közösségekre, amiket a jelenlegi esetleges és embertelen munkaviszonyok teremtenek.

Vuong regényében a kizsákmányolás nemcsak az emberi munkaerőre korlátozódik. Hai látogatása a vágóhídra, amely során disznókat kell leölnie, allegorikus képpé válik: a túlélés feltételeként végrehajtott erőszak egyszerre gazdasági kényszer és morális sérülés, amely a szereplők testén és lelkén is nyomot hagy.

A regény politikai ereje abban rejlik, hogy következetesen elutasítja az egyéni felemelkedés és a személyes siker narratíváját. Nincs megváltó individuum, nincs példázatos integráció; a rendszerszintű erők – az adósság, az egészségügyi elhanyagolás, a munka folyamatos kizsákmányolása – keretezik az életet, miközben az emberi kapcsolatok, a közös gondoskodás, a törékeny, mégis kitartó szolidaritás képes létrehozni az ellenállás apró, belső formáit. A regény bár hagyományos narratívát követ (elsősorban Hai szemszögéből követve a cselekményeket), rengeteg költői eszközt, képet is használ: versszerű szövegek váltakoznak egy nem konkrét végkifejlet felé haladó cselekménnyel, amit követve valahogy mégis magukkal ragadnak és fontossá válnak nekünk a szereplők. Összetett képet ad arról, hogyan érződik belülről az osztályerőszak, és hogyan szerveződnek meg ideig-óráig az erőszaknak és a kényszereknek ellenálló közösségek, megtartó kapcsolatok.

Kolozsi Blanka

Bartók Imre: Damien (2025)

Azt hiszem, nem vállalok túl nagy kockázatot, amikor egy olyan szerző legújabb kötetét ajánlom olvasásra, aki a kortárs magyar irodalmi mezőben egyértelműen elismert, és akinek megjelenés előtt álló köteteit rendszerint várakozás övezi. Bartók Imre legújabb regényét olvasva viszont nem annyira az érdekelt, hogy hogyan folytatódik a szerzői életműépítés, hanem sokkal inkább az, hogy egy hangsúlyosan gyászoló főszereplő köré épülő regény milyen veszteségfogalmat mozgósít a gyászra vonatkozó társadalmi diskurzusok erőterében.

Az elmúlt években számos olyan kortárs verses- és prózakötet jelent meg, amelyek valamilyen veszteségről kívántak beszélni, legyen szó különböző személyek halálára írt gyászkötetekről, memoárokról vagy akár veszteségfókuszú fikciós kötetekről. Ezeknek az írásoknak gyakran reflektált tétje az, hogy megalkossák a gyásznak és a másikról való megemlékezésnek egy érvényes társadalmi gyakorlatát. Az egyes szövegek önreflexív megjegyzései alapján nem csupán az jelent gyakori kihívást az írás szempontjából, hogy hogyan lehet megfelelő módon viszonyulni a halálhoz és a halott(ak)hoz vagy hogy miben ragadható meg egy gyászfolyamat „sikeressége” és „célja”. Sok esetben annak a dilemmának is hangot adtak az egyes kötetek, hogy amikor a megírás és a megjelentetés révén az elveszített másikat, pontosabban a róla való megemlékezést becsatornázzák a (művészi) termelés (piaci) szférájába, akkor e folyamat eredményeként a veszteség hirtelen nyereség vagy a művészi teljesítményért hozott áldozat lesz. Ez utóbbi kérdést, amely a szerzők és a befogadók részéről is legtöbbször moralizáló és individualizáló formában jelenik meg – mintha kizárólag az egyéneken múlna, hogy szeretteik halálával kereskednek a szimbolikus javak piacán –, némiképp terméketlennek tartom. Azt a másik kérdést viszont segíthet megfogalmazni, hogy a termelékenység és a teljesítmény kitüntetettségére és előmozdítására építő különböző eszmék, intézmények és egyéb berendezkedések – mint például a sokféle művészeti-ideológiai rendszer által inkorporált zseniesztétika – saját gazdaságossági elve szempontjából mi minősülhet egyáltalán veszteségnek és hol van, ha egyáltalán, helye ezekben a rendszerekben a gyásznak. Egy tágabb perspektívából nézve: egy olyan gazdasági-politikai berendezkedésben, amely számára a gondozási és gondoskodási munkát igénylő személyek elsősorban terhet jelentenek, és amely következésképpen a veszteséget is csak mint az állami költségvetésben és a gazdasági termelésben jelentkező kiesést képes elgondolni, alapvető jelentőségűnek tartom a veszteséggel és a gyásszal kapcsolatos fogalmainkon, narratíváinkon és diskurzusainkon végzett munkát.

Bartók Imre legújabb regényében adott a már említett zseniesztétika a versenysakk világával. Ebben a világban az egyéni kiválóság, a tehetség, az aszketikus önfegyelem és a folyamatos önmeghaladás ünnepelt eszméje nem csupán az amatőrnek a profitól való megkülönböztetésében játszik szerepet, hanem annak a belső gazdaságossági elvnek a formálásában és legitimálásában is, amely meghatározza, hogy a teljesítmény és a győzelem érdekében mi minősülhet beáldozható vagy éppen beáldozandó veszteségnek. Ez a világ ugyanis arra kondicionálja alanyait, hogy az algoritmusban elfoglalható minél magasabb hely elérésére törekedve a létező határok – akárcsak tűhegynyivel való – kitolása érdekében mindent alárendeljenek a játékra és az aktuális ellenfélre irányuló koncentráció maximalizálásának. Mivel emiatt minden potenciális veszteséghez csereérték rendelhető, ezek között a keretek között nehezen helyezhető el a gyász – legfeljebb úgy, mint ami kihívást jelent a rendszer egészére nézve. Ezért tartom érdekesnek a Damien alaphelyzetét és az elbeszélés választott fókuszát. A regény központi alakja az ünnepelt gyorsasággal a top 10 játékos közé emelkedő Damien Lazard, aki mérkőzésről mérkőzésre egyre közelebb kerül a világbajnoki címmeccshez a sok éve regnáló világbajnok Karsonnal szemben, és akinek ezzel egyidőben a gondolatai kényszeresen visszatérnek két olyan személy elveszítésének történetéhez, akik valamiféle gravitációs pontot jelentenek Damien számára az összpontosítási törekvéseit megalapozó mentális és digitális szorongásterekben. A regény egy nem elhanyagolható összefüggése ugyanis, hogy mind a versenysakk világának, mind Damien személyes viszonyainak és nemnyilvános „mellékállásának” (egy eutanázia-applikáció ügynöke) a digitális kapitalizmus képezi a keretrendszerét. Ahogyan a játék logikáját az egyéni mutatók optimalizálására ösztönző és ezt a teljesítményt rangsoroló algoritmus szabályozza – a legmagasabb pozícióban lévő játékosokat hirdetési felületként kapcsolva piaci és politikai mozgásokhoz –, úgy az érintkezés lehetséges formáit és az életvégi döntéseket is digitális felületek szervezik. Így nem önmagában a már sokféleképpen megidézett alapséma érdekes (a nagyformátumú hős vagy zseni vívódása veszteségeivel), hanem az, hogy a regény hogyan, milyen logikai összefüggések és milyen értéktársítások mentén rendezi el egymáshoz képest saját fogalmait és viszonyrendszereit, és milyen kontextusba ágyazza azokat.

A Damien esetében értékes gesztusnak tartom azt a megoldást, hogy az elbeszélés fokozatosan kivonja a gyászt a versenysakk és a digitális kapitalizmus logikájából. A veszteség itt nem a siker és a győzelem szükségszerű, járulékos ára: a regény egy pontján összeomlik az az elképzelés, hogy a veszteség egy felcserélhetőségen alapuló, helyettesítésért hozott áldozat lehetne.

Egy mindettől nehezen függetleníthető szempontot is fontosnak tartok megemlíteni. A Bartók-próza egyik fontos rétegének gondolom azt, ahogyan a pszichéről beszél és gondolkodik, kifejezetten a „mentális egészség” kortárs diskurzusainak és biopolitikájának kontextusában. A szerző úgy képes elhelyezni regényei világában például a depresszió, a szorongás vagy a függőség állapotait, hogy azokat nem egyéni biológiai meghatározottságként kezeli, de nem is a neurodiverzitás egyébként emancipatorikus szándékú szólamaiba ágyazza. A Bartók-prózában megjelenő kórképek nem annyira okai, mintsem következményei annak, ahogyan a karakterek interakcióba lépnek töredékesen összeálló, kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan környezetükkel. A Damienben pedig nem csupán a versenysakk és annak elsajátítandó szabály- és tétrendszere alkot ilyen környezetet, hanem az ennek logikáját a digitális térben felerősítő kapitalizmus is. Az említett kórképek, paranoid, mániákus és önfelszámoló viselkedési formák ebben a regényben a virágzó kapitalizmus ökológiai és társadalmi romjain termelődő „patológiák”, amelyek a digitális örökmozgást fenntartó figyelem- és érzelemgazdaság korlátairól is beszélnek: a távolságnak és a veszteségnek egy olyan fogalmáról, amely nem csatornázható be a termelés rendjébe.