Az orosz–ukrán háború már több mint három éve tart. Ez idő alatt az ukránok elszántan álltak ellen az agressziónak, az erejük azonban egyre fogytán. A svájci Reportagen magazin újságírója, Sura Burtyin két hónapot töltött Ukrajnában, járt Kijevben és a Don-medencében, ahol sok katonával beszélgetett. Az alábbi történetek az övék: sérülésekről, betegségekről, egyenlőtlenségről és az ellenséggel való viszonyról szólnak. Súlyos elbeszélések ezek, tele fájdalommal, tehetetlenséggel és kétségbeeséssel. A riport első felét itt közöltük.

A cikk sok káromkodást tartalmaz, a megszólalásokat nem finomítottuk. A személy- és helységneveket megváltoztattuk.

Betegségek

A katonák egy része nem sebesült, hanem beteg. Ez első pillantásra kevésbé tűnik ijesztőnek, de valójában

a betegségek legalább annyira tizedelik a gyalogságot, mint a sebesülések. Az egészség tízszer gyorsabban omlik össze, mint a civil életben.

Elsőként a gerinc és a térdek mennek tönkre – a golyóálló mellényben járás gyorsan kikészíti őket. Az emberek még könnyű felszereléssel is képtelenek lesznek mozogni. A legtöbb katona többszörös agyrázkódásos, összefagyott bácsika.

– Nyáron a tetemek, a legyek és az egerek gyötörnek, most meg a hideg – egyszerűen brutális. És nincs mivel átmelegedni. A szél úgy süvít, mintha egy csőben ülnél ebben a lövészárokban.

– Ha túl sokáig ülsz, a lábaid megbénulnak, főleg a negyven felettieknél. Egyszerűen nem tudsz felállni; megpróbálsz járni, de a lábaid egyáltalán nem működnek. Rájössz, hogy könnyebb könyökön csúszni tovább.

– A kezeim olyanok, mint egy bokszolóé, az ujjaim nem hajlíthatók – azt mondták, a fagyás miatt. Ez valahogy összefügg a sérvvel: egy ideg beszorul – és tüskék futkosnak benne állandóan. A lábam meg… ott az egész ízület rothadt. Próbálok nem ráállni, de a fájdalom egészen a talpamig hatol.

– A pocsolyákból iszol, jégcsapokat szopogatsz, rámegy a tüdődre, aztán kiköpöd a tüdődet. A hálózsákok nedvesek, egész nap rohangálsz – nedvesen is fekszel le aludni. Nem akaszthatsz ki ruhát száradni – rögtön észreveszik. Régen futottam, volt bennem szikra, most meg már csak árkot ásva is érzem, ahogy a gerincem porckorongjai kiugranak a helyükről.

– Vért kezdtem köhögni, mondom a parancsnoknak: „Dobj nekem paracetamolt egy drónnal, majd gyógyulgatok.” – „Nem dobok.” Este kivittek, csináltak egy röntgent: „Hát neked tüdőgyulladásod van, milyen paracetamol?”

– Úgy döntöttünk, megyünk, akkor is, ha lőnek– meséli egy rohamosztagos. – Kikászálódtam a fedezékből, megrántottam a hátizsákot, próbáltam futni, erre a hátam szétrepedt. Mint egy kutya, négykézláb maradtam. Visszamásztam, de a két srác már elment. A kórházban MRI-t csináltak, és kiderült, nincs folyadék a csigolyáim között.

– Kificamított lábak, tönkrement gerinc – magyarázza Tarasz. – A srácoknak szó szerint egy hónap alatt csomó gerincsérvük lesz, porckorongsérülésük meg ilyesmi.

Mivel nincs elég ember, ötször annyit dolgozol, mint a katonai norma, nem is beszélve a civilről.

És végül nincs ki menjen bevetésre. Emlékszem, hallottam egy közeledő bomba hangját, menedéket kerestem, valahogy egy fa mögé estem.

Pont mögöttem robbantak a kazettásbombák, egyre közelebb – az az a pillanat, amikor elbúcsúzol az élettől. Közben a félelemmel együtt megjelenik egy másik érzés is: végre, kurva jó, pihenhetek, vízszintesen fekszem.

Amikor már sebesülve jöttem ki, olyan felszabadult hangulatban voltam! Először azt hittem, csak adrenalin, de valójában örömöt éreztem, hogy egy hónapig pihenhetek majd.

– Egy lyukban gubbasztottam – meséli Denisz, egy ismerős gyalogos, aki nemrég tért vissza a sebesülés utáni rehabilitációról. – Ültem ott egy géppisztollyal, több napja nem aludtam. Mögöttem a társaim aludtak – nem értem, hogy. Hallucinációim voltak: ültem, néztem a vályogfalat, a lépcsőfokon egy fóliadarab feküdt, amit a szél lobogtatott, és mintha valami mássá változott volna.
Volt még pár lény a lyukunkban – nem tudom, patkányok vagy valami más, a fene tudja. Volt egy hím és egy nőstény, kicsit különbözőek voltak, már meg tudtam őket különböztetni. Mi is olyanok voltunk, mint ők. Tudtam, hogy itt ér véget az életem, és elfogadtam.

Teljesen elengedtem a képzeletemet – csak hogy ne kelljen arra gondolnom, ami körbevesz.

A fóliadarab átalakult, az állatok mondtak nekem valamit, és valamilyen golyók gurultak. De aztán arra gondoltam, hogy amikor jönnek, jó lenne megölni valakit. Meg azon gondolkodtam, melyik oldalról lenne kényelmesebb lőni. Innen kényelmetlen, onnan jobb, próbáltam beállni, ez is elterelte a figyelmemet. Amikor onnan kivittek, velem valami történt. Magamba fordultam, elvesztettem a bizalmam a bajtársaim iránt, mindenhova egyedül jártam. Pedig ez nem normális – egyedül nem tudsz semmit jól csinálni. Eltévedtem párszor. A srácok észrevették, és szóltak a parancsnoknak, hogy engem el kell küldeni. Aztán megsebesültem, és kikerültem egy rehabilitációs központba, ahol a részben alkalmasak várják sorsukat.

Ott pokoli volt: valaki éjjelente ordít, más leissza magát, mindenki kivan. A bürokráciára várnak, bizonyítaniuk kell a sérüléseiket – „panasz a bal láb hiányára”. Nekem pánikrohamaim voltak, minden éjjel azt álmodtam, hogy egy akna repül felém.

Arra ébredtem, hogy a fejembe csapódik – mintha kanállal ütöttek volna homlokon. Teljesen elzárkóztam, nem beszélgettem senkivel, csak feküdtem. Egyáltalán nem akartam élni, folyton az öngyilkosságon gondolkodtam, mert nyilvánvaló volt, hogy ebből már nincs kiút. És képtelen voltam kibőgni magam. Csak a pszichológus mentett meg – nála végre sírhattam…

Bácsikák

A rohamosztagosok visszatérően arra panaszkodtak, hogy a gyalogság nem akar harcba menni.

– A fele olyan, hogy mögötted jön, és rögtön látod: ő csak túlélni akar. Nem akar senkit megölni, semmi haszna, mintha egyáltalán nem is jött volna.

– Nem fogják fel, hogy egyetlen hiba – egy félrelépés, egy pillanatnyi félelem, egy vaklámpa –, és az egész csapat odaveszik. Véletlenül elsütöd a fegyvered, felfedeznek, vagy a rádió lemerül – és ennyi, egy hétig nem mozdulhatsz ki, valami gödörben fekszel, pocsolyából iszol. Tízen mentünk, de öten többet értünk volna.

– Vannak olyan szerencsétlenek – bemásznak egy bunkerbe, és képtelenek kijönni. Ahogy leülnek, remegni kezdenek. Nekik egyszerű utasítások kellenek: „Itt a PKM, te csak leveszed a csövét, odaadod a másikat, és tisztítod, más nem kell. Te meg csak a szalagokat adogatod, és töltöd.” Ennyit bír az agyuk. De ha megsebesülnek, akkor meg még cipekedni is kell velük.

– Aki élni akar, az nem iszik. De sokan vannak, akik már nem akarnak: csak felhurcolnak egy hátizsáknyi vodkát a pozícióra, és kikapcsolnak.

Volt egy alak – berúgott, és csak úgy lövöldözni kezdett az erdősávba. Betesz egy tölténytárat, húzza a reteszt, rám bámul. Mutatom, hogy add ide a géppisztolyt – odaadta. Teljesen kattant, már csillagokat látott. De azért jó, ha valaki képes tüzelni. Mert sokan még akkor sem tudnak, amikor a buzeránsok már bemásznak az árokba. Nem védekeznek – már megy a harc, ők meg csak állnak. Csak ha arcon vágják és megérzik a vért, akkor kapcsolnak: jaa, harcolunk!

– Nálunk egy srác eltűnt. Egy perce még ott volt, aztán csak a mellénye maradt. Keresgéltünk – nyoma sincs, de az álcaháló még ott fekszik, mintha alatta lenne. Fasz tudja, hova lett. Valószínűleg 200-as [halott], de lehet, hogy foglyul ejtették. Volt már, hogy válaszolt a rádióban – de a hangjából rögtön tudtuk, hogy nem ő az.

– Jobb, ha valaki már az elején kiszáll, még a harci bevetések előtt.

– Vannak, akik félnek dezertálni – meséli egy ismerős rohamos. – Általában 50 pluszos bácsik, akik már élték az életüket. Mindent megcsinálnak szó nélkül, és ott egyszerűen lemészárolják őket. Tapasztalatlanok – egész életében sofőrök voltak, vagy lakatosok. A parancsnok azt mondja: „Menj oda!” – és megy, hogy segítsen a szomszédos egységnek kihúzni egy súlyos sebesültet. De arra FPV drónok vagy aknavetők vannak – és annyi neki. Nem kellett volna őt odaküldeni, neki meg nem kellett volna odamennie. Sokan kihasználják a helyzetet, tudják, hogy ezek a bácsikák megcsinálnak mindent, amit parancsba adnak nekik.

– A háború torz, sűrített formában mutatja meg, ami a társadalomban zajlik – mondja Tarasz. – Alapvetően falusiak harcolnak: hajdinatermesztők, kombájnvezetők. Egyszerűen, mert vidéken könnyebb embert fogni.

Még a 3. rohamosztagosoknál is a falusiakat tolják a szarban előre, mondván „mi, rexek majd elvégezzük a melót”.

Rexek

„Rexek” – így hívják a rohamosztagosokat a köznyelvben. A buszon rögtön kiszúrod őket. Teljesen másfajta fickók, jóval fiatalabbak a gyalogságnál, legfeljebb 30 évesek, izmosak, fürgék, és valamiért mind alacsonyak. Harcolni akarnak, és ha a fronton tapasztalt problémákról kérdezed őket, tömören és lényegre törően válaszolnak.

– Rossz az egységek közötti koordináció. Minden isten áldotta rohamnál ugyanaz van: beugrasz egy lövészárokba – és már ül benne egy csapat ember. „Ti meg honnan jöttetek?” – „Hát, azt mondták nekünk…” Baráti tűz – faszt se tudsz csinálni. Kihoztam a srácokat a pozícióról, egyik oldalról a buzeránsok picsáztak minket, a másikról meg a mi embereink, a 93-ok [brigád], akik aznap érkeztek az állásokra. Soha nem hittem volna, hogy az ember ilyen gyorsan tud hason kúszni…

Míg a gyalogosok arcai üresek, kikapcsoltak, a rohamosztagosokéi épp ellenkezőleg – éberek, élénk tekintetűek, láthatóan motiváltak. A legtöbb rex, akivel beszéltem, nyitott, jóképű srác volt. Nehéz elhinni, hogy ezek a fickók professzionális gyilkosok. A gyalogosok ülnek a helyükön és védekeznek, a rohamosztagosok feladata, hogy behatoljanak az ellenség lövészárkaiba és mindenkit megöljenek. Tudjuk, hogy a háborúban az ellenséget dehumanizálják, de hogy ez pontosan hogyan működik, nem értettem. Ezúttal közvetlenül a „Valcer” hívójelű rohamosztagos brigádparancsnoktól kérdeztem.

– Az első bevetés után már nem tekinted őket embernek. Nem emberek, csak buzeránsok. A lövészárokban szemtől szemben – vagy ő téged, vagy te őt. Vagy arra kéne gondolnod, milyen jó ember? Te tovább akarsz élni. Ő rád lő, a mögötted álló másik srác úgyis megöli. Tehát csak el kell pusztítani. Megölsz mindent, ami mozog, és mész tovább. A harc végeztével azonnal kell pótlövés, hogy minden rendben legyen, hogy biztosan ne mozduljon többet. Akik elfutnak, azokat is meg kell ölni. Ha sebesült, a kérdés: el tudjuk-e vinni? Ha a kezét felemeli – nem ismerek olyan parancsnokot, aki megölné. Ha a buzeránsnak keze-lába szét le van tépve persze segíthetsz, de általában elvérzik, semmit nem tehetsz. Nálunk kemény közelharcok vannak, nagyon kevesen maradnak életben. Igen, voltak srácok, akik kételkedtek, de alapvetően ez csak hús, ami ott futkos és fenyeget téged.

– Nézd csak – Valcer előkeres egy videót a telefonján, amelyen egy idős szibériai férfi látható, a lábán sebesülten. – Elfogtunk egy jakutot, aki mesélte, hogy Oroszországban családról családra járnak, és választás elé állítanak: egy férfi kell családonként. Ő vállalta, hogy a fiát ne vigyék el.

– És ekkor újra emberré vált?

– Igen, ez probléma, elkezded egy kicsit sajnálni. De a francba, korábban is megadhatta volna magát! Mi megyünk, ők meg basztatnak minket. Mi a fasznak lősz? Kijöhetnél, eldobhatnád a fegyvered…

A barátom, Tarasz azt mondja, hogy a háborúban egyáltalán nem egyénként cselekszel – és nincs is lehetőséged választani.

– Még a kiképzés alatt megszokod, hogy a tested már nem a tiéd – egy kollektív test része leszel, szó szerint. Saját akaratod szerint semmit sem tehetsz, de állandó felelősséggel tartozol – a tétlenséged vagy hibás cselekedeted fékezi ezt az organizmust. És egyszerűen hozzászoksz, hogy gyorsan tedd, amit kell.

– Volt már, hogy egy ágyban feküdtél egy orosszal? – kérdezi egy másik rohamosztagos. – Lőnek rád, beugrasz egy lövészárokba, fekszel, vársz. Aztán rágyújtasz, és arra gondolsz: mi bűzlik ennyire? Világítasz a zseblámpáddal – és melletted egy halott orosz hever, talán már egy hónapja. És így feküdtök ketten, ő pihen, te meg cigizel.

– Vagy jön egy srác, azt kérdi: „Nincs valamid inni?” – „Miért?” – „Hát, két fiút szedtünk két zsákba.” Este pedig visszamennek a táborukba, és nézik ezeket a zsákokat. Mi járhat a fejükben ilyenkor?

Fogság

A beszélgetések során gyakran felmerülnek a foglyok.

– A srácok eljátszották, hogy oroszok: levették a karszalagjaikat. A buzeránsok foglyul ejtették az emberünket, de a mieink odamentek, orosznak adták ki magukat, és végül ők ejtették foglyul az oroszokat.

– Azok a kibaszott foglyok, bassza meg… A bunkerben ültek, meg akartak szökni, de nem sikerült. Mindkettőjük lábát ellőttük, majd a hátunkon vittük őket. Hét kilométert kellett gyalogolni, és volt még egy súlyos 300-as is a csapatunkban. De elhoztuk a rohadt orkot.

– Szerencsém volt, hogy egy tisztet elintéztem: főbe lőttem – puff –, a többiek meg szétszaladtak. Négyet megöltünk, az ötödiket fogságba ejtettük – a géppisztolya besült, csak egy tölténytár volt nála. „Te meg mire gondoltál?” – kérdeztem. „Mire gondoltam volna? Ott megölnek, itt meg megadhatom magam.”

– Amikor nyolc embert elkaptunk, azzal akartak átbaszni, hogy ukrán állampolgárságot akarnak.

– 90%-ban hazudnak, csak hogy ne verjék őket.

– Azt mondja, két hétig csak cukrot kevert vízbe, a lövészárokban lődörgött, majd ledobta a golyóálló mellényt, és fegyver nélkül jött, megadni magát – no meg enni: „Köszönöm, fiúk, végre ehettem két hét után!” Annyira mérges lettem, hogy oda akartam neki baszni. Remek, havonta 10 ezerért fogjuk etetni, a mi nyugdíjasaink meg miért csak kétezret kapnak? Bezártam volna a pincébe, baszd meg, és megkínoztam volna. Azt mondtam neki: „Mi a fasznak kell ez nekem? Mi a fasznak jöttél ide? Az én kajámat, az én vizemet adjam neked?” Oh, baszd meg, alig kapok levegőt, átlőtték a tüdőm, ilyen szaron keresztül lélegzek. Az különböztet meg minket, hogy nem vagyunk állatok, mint ők – de mégis mi a fasznak kellenek ezek nekünk?

Látom, hogy a katona össze van zavarodva. Dühös az ellenségre, amiért kénytelen együttérezni vele.

– Ha felajánlod, hogy adják meg magukat, nem adják – mondja egy gázszerelő. – Ők megfélemlítettek minket a kínzásokkal, mi meg őket. Eljutottunk erre a szintre. Akik sok bajtársat veszítettek, megvadultak. Én meg azt gondolom: ha félsz, ne add meg magad, ne robbantsd fel magad, inkább fuss el. Különben, ha még egyben vagy, agyonlőnek, csak hogy ne kelljen veled bajlódni. Ha kifogy a lőszer, vonulj vissza.

– Fogtunk egy sebesült foglyot, akit egyedül hagytak – meséli egy rohamosztagos. – Szigszalaggal bekötöztem, mondtam neki: „Nem pazarolok rád kötést.” Azt mondta, börtönből jött, mert háromszor elkapták ittas vezetésért. Közben körbevettek minket, és egy srác mondta: „Lőjük agyon, és menjünk.” Mire én: „Mi a fasznak lőnénk le?” De ő meg meghallotta: „Srácok, ne lőjetek, adok 400 ezret, vigyetek magatokkal.” Azt mondta: „Ha visszamegyek, három nap múlva újra rohamra küldenek.” Erre én: „Ide a lóvét.” Négyszázezer rubel készpénz a zsebében, készpénz! „Kis csoportokban próbálunk kijutni – mondtam neki –, csatlakozz valakihez, maradj a srácok mellett, és menj.” Megkérdeztem: „Mi a fasznak hordasz magadnál 400 ezret?” „Mert ha otthagynám, a parancsnokok lenyúlnák. Kártyán meg nem tarthatom, mert az is ott van náluk.'”

Elgondolkodom, hogyan változott ez a fogoly néhány kérdés alatt húsból emberré.

– A rubelt meg senki nem fogadta el. Lábán sebesült, alig járt, de a srácokkal együtt kijutott, az SBU-sok elvitték. Szerencséje volt, hogy senki nem végezte ki.

– Mi normálisan ejtjük őket fogságba, ahogy emberekhez illik. Adunk nekik enni, inni, senki nem veri őket.

– Hát, a mi srácaink is csinálnak néha baromságokat.

– A fejüket kéne levágni, azt!

Forrest

– A pályaudvaron átmegyek a fémdetektoron, és csipogok, mint a Terminátor, elvihetnének fémhulladéknak – nevet egy gyalogos, és látom, hogy hiányzik az elülső két foga. – A legrosszabb a gránát. Az apró alumíniumszilánkok behatolnak a bőr alá, a mágnes nem vonzza őket, és a szikével is nehéz kiszedni. Az orvos azt mondta: „Maguktól kijönnek majd.” Csak a kezemet nem tudom rendesen ökölbe szorítani, állítólag valami injekció kéne. De legalább az ujjaim mozognak…

A kezét nézve kissé meglepődve beszél, mintha nem is az ő testéről, hanem valami öreg zsiguliról lenne szó: „Nézd, ütött-kopott, de még megy…”

– A tüdőmben is van egy nagy szilánk. A fél mellemet levágták, turkáltak-turkáltak, de faszt se találtak, összevarrtak – és takarodj. Az orvos figyelmeztetett: „Ha bármi erősen megüti, akár mellényen keresztül, belerepül a tüdődbe.” De látod, még mindig a fronton vagyok. Négy agyrázkódás – a fejemben semmi sem marad meg, főleg a számokat felejtem el, elképesztő.

– Mi van a fogaival?

– Egy szilánk kiverte, a nyakamon keresztül repült ki. Nem gond, nem zavar. A másik sérülés meg, hogy átlőtték a térdem és a gerincem. Akkor még háromszor visszamentem, kihoztam néhány srácot. Az erdősávban haladtunk, tartottuk a távolságot, de egyiket-másikat megsebesítették. Az egyiket mint egy cukorzsákot húztam, az már azt se tudta, hol van. A vállamra vetettem és futottam – ott ha felállsz, neked azonnal annyi. Ja meg a fasz se tudja, honnan, de géppuskával basztattak minket, még a fák is dőltek. Hát futottam, mint a picsa. Ott nem gondolkodsz, dolgozik a túlélési ösztön, a félelem csak utána jön. Aztán már nem bírtam tovább járni sem.

Megdöbbenve nézek a bácsira. Lyukacsos, mint egy szita, és mint az a rohadt Forrest Gump, kihúzta három bajtársát, közben meg egyáltalán nem gondolt magára. Nem tudom, hogyan lehetséges ez – a szentség valamilyen formája, ami elérhetetlen a középosztály számára.

– Az elején még volt valami hazafias érzés, most már egy csepp sincs. Én amúgy sem akartam a frontra jönni. Csak azért mentem, mert azt hittem, ha én vállalom, a fiút elengedik. Azt mondtam neki: „Vagyik, megyek inkább én, te meg százalékoltasd le magad.” De a kis szarházi visszapofázott: „Nem, amíg a buzeránsok el nem tűnnek. Ha meg te nem akarsz, ne menj.” De hova „ne menj”, már a kiképzésen voltam.

– Régóta vagy a fronton?

– Két és fél éve.

– És végig az első vonalban?

– Hát ja. De én megvagyok. Van egy barátom, nem értem, hogy nem szerelték le: kilyukadt a szeme, és levitték a fél koponyáját, műanyag lemezt tettek be neki. Már a fele ember nincs is meg, a lábával is gondok vannak, alig jut át egy szobán. Nappal még tud magától mozogni, de amint besötétedik, már semmit nem lát. „Korlátozottan alkalmasnak” nyilvánították. Jó, hogy a parancsnoksághoz került, nem az első vonalba.

Valójában van mód elkerülni az első vonalat anélkül, hogy 200-assá vagy 300-assá válnál. Ez egyfajta „karrierépítés”. Úgy megy, hogy a kiképzés után a gyalogos egyből a lövészárokba kerül, a nullára. De ha egy-két év után még életben van, általában átkerül egy kevésbé veszélyes helyre – a század parancsnokságára, aknavetősökhöz, drónosokhoz, elektronikai hadviseléshez, légi felderítéshez, távírászathoz stb.

Ez egy hallgatólagos társadalmi szerződés. Minden értelmiségi ismerősöm, aki önkéntesként ment a háború elején, megjárta a poklot, de már át lettek irányítva. A „falusiak” viszont évekig ülnek a lövészárokban, amíg ott nem rohadnak – egyszerűen mert nem tudják, hogyan kell ezt intézni, nem tudnak igazolásokat gyűjteni és jelentéseket írni.

Két falusi traktoros a műszaki egységtől megsérült, amikor szögesdrótot feszítettek ki. Az egyiket megsebesítette egy drón, egy szilánk fúródott az arcába és kiestek a fogai, de nagyon örült, hogy a keze-lába ép.

– Amint kijöttünk, rögtön: zü-zü-zü-zü. A szögesdrótot fektettük: kigöngyölöd a tekercset, összekötöd, elrendezed, hogy se jármű, se gyalogos ne tudjon rajta átjutni – a tüske a kerekekre tekeredik. Soha nem gondoltam volna, de a drót megállítja a tankot!

A másik traktorosnak a lábfeje szakadt le – egy drónról dobott aknára lépett.

– Tegnapelőtt jól kifeszítettük, még a fűben is leheveredtem mellette. Tegnap meg szóróaknákat szórtak szét. Kértük a parancsnokságot: „Küldjetek műszakiakat, nézzék meg” – de senki sem ellenőrizte.

A bácsika szívesen mesél, hogy Volnovaha környékéről származik, magánmezőgazdasági cégeknek dolgozott – jó helyeken.

– A lábam odalett, de nem baj; ami van, azzal elélek, vannak protézisek. Focizni nem focizok, inkább „üveglabdázok” [alkoholizálás – a ford..], ha-ha-ha. Nem, nem, fogadást kötöttünk egy barátommal, tizenegy éve nem iszunk. Mert ha piálsz, nincs fizetés.

A traktoros kifejti, hogy nagyon beteg a felesége, egyik műtét követi a másikat.

– És őszintén szólva,

én magam kéredzkedtem ide: kellett a pénz.

Volnovaha környékén mindent lebombáztak, átköltöztünk a Zsitomiri területre. Most egy házat bérlek, tetszik a kis ház meg a környék is. A kisebbik lányunk 11 éves, a másik már felnőtt, ő a közelben lakik, különben unatkozna az unokám. A legidősebb fiú Oroszországban van, megnősült, négy gyereke született ott egy lánytól. 2014 után még látogatott, de azt mondta: „Már megszoktam ott…” Nem fogok neki parancsolgatni, felnőtt ember. A kisebbik fiú meg harcol, valamilyen parancsnokot szállít, szerencséje van. De sosem esnek egybe a szabadságaink, tavaly még próbálkoztunk, idén már nem jött össze. Nem, kedves, nem fáj, köszönöm… – válaszolja nővérnek.

A bácsika úgy beszél velünk, mint régi ismerősökkel. Egyszerű dolgokat mond, de egyáltalán nem szégyelli magát vagy az életét. Nem tudom miért, de hirtelen hatalmas hálát érzek iránta. Talán azért, mert a háború szelleme mégsem tudta felfalni a lelkét, ő maga pedig erről még csak nem is tud.

Fáj

A háború alatt az „Osztrák” több mint tízezer sebesültet szállított. Minden nap két út, tele megcsonkított férfiakkal. Dnyipróban szétosztjuk a sebesülteket azok között a kórházak között, ahol van hely. A járósebesültek egymásra támaszkodva botorkálnak be a váróba.

– Hé, rokkant, gyere ide!
– Ki a rokkant? Én lennék?

Egy perc múlva a sofőrünk rohan ki a váró ajtaján:

– Miért nem filmezitek le ezt a káoszt?! Nem fogadnak beteget. „Nincs hely… A főnökség nem rendelte el…”

Az előtérben az „Osztrák” nővérei veszekednek a recepciósokkal. Belépve látom, az emeleti folyosók tele vannak ágyakkal, mindenhol sebesültek fekszenek.

– Még várunk egy srácot. Padisev, szaladj az orvoshoz! Hol feküdt Galkin? A nyolcasban volt.
– Visszament az egységéhez.
– Hogy-hogy visszament? Legalább elbúcsúzott volna…

A buszon ismét veszekedést hallok. A járat parancsnoka, egy orvosnő idegesen kiabál egy fiatal mentőssel. A lány próbált segíteni egy sebesültnek, akit a vizeletkatéter miatt fájdalom gyötört, de nem tudott mit tenni, elrohant segítségért a kórházba.

– Csak annyit kértem, törődj a saját dolgoddal! A vizelete rendesen folyt.
– Csak ideges lettem… – mentegetőzik a lány. – Odamentem hozzájuk, kértem, jöjjenek, de leszarták…
– Világosan megkérdeztelek: mit fogsz csinálni? Megérkeztünk a kórházba, kirakodunk. Talán majd ők segítenek neki, nem mi, baszd meg?!
– Csak… látom, hogy fáj neki. Akartam tenni valamit, de nem tudok… – a lány elsírja magát.

Hirtelen az orvosnő és a lány egymás karjaiba vetik magukat.

– Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg…
– Nem bírom elviselni, amikor fáj nekik… – zokog a lány.