„Mindenkinek, akit bántottak, aki félt, aki hallgatott, aki nem merte elmondani, aki elmondta, de nem hitték el, aki túlélte, és aki még benne van”,

– ezekkel a szavakkal jelentette be Vitályos Eszter kormányszóvivő és Király Nóra fideszes országgyűlési képviselő július 30-án a Nők a bántalmazás ellen Digitális Polgári Kör elindítását. A kör Facebook-csoportját augusztus 6-án élesítették „Bántalmazott nők DPK” néven, és a kezdeményezés már az első pillanattól nagyon sok kérdést felvetett.

Ezeket a kezdeti kételyeket erősíti meg a Lakmusz november elején megjelent cikke, amelyben a csoportban eltöltött 3 hónap tapasztalatait foglalja össze Balogh Boglárka. A nőjogi szakértők bevonásával készült szöveg rendkívül alapos képet ad a speciális DPK működéséről, és sajnálatos módon azt is nagyon szépen illusztrálja, hogy miért nem alkalmas arra a kormány jelenlegi politikája, hogy megvédje a nőket az erőszakkal szemben.   

Kezdjük a pozitívumokkal: a Lakmusz megfigyelései szerint a Facebook-csoportba belépő nők valóban megosztják egymással a velük történteket, és előfordult olyan eset is, amikor egy csoporttag kifejezetten segítséget kért a közösségtől. A válasz általában a civil tagoktól érkezett, lelki támogatás, segélyszervezetek elérhetőségének megosztása révén. Ezen túl, a nyilvános posztok alapján csupán annyi történt, hogy Vitályos Eszter segítségképp az Áldozatsegítő Központ oldalára vezető linket osztott meg kommentben az áldozattal. 

A nővédelem politikai eszközként való felhasználása

Ami talán a legszembetűnőbb sajátossága az elvben az áldozatok támogatására létrejött csoportnak, hogy az alapítók, főleg Vitályos, rendszeresen osztanak meg politikai témájú bejegyzéseket, és tolmácsolják a tagok felé a kormányzati üzeneteket. Bár vannak posztok, amelyek részben kapcsolódnak az áldozatvédelemhez (szeptember végén például Vitályos közölte, hogy a kormány a „törvények erejével is védi az áldozatokat”), mégis gyakoriak a politikai állásfoglalásra buzdító üzenetek. A kormányszóvivő októberben arra kérte a DPK tagjait, hogy posztoljanak a Békemenetről, vagy lájkolják az azzal kapcsolatos posztokat. Volt rá példa, hogy arról tájékoztatta a csoportot, hogy az EU felelőtlen politikája veszélyezteti a magyar nők biztonságát – utalva arra a három marokkói férfira, akiket őrizetbe vettek Szicíliában, két magyar nő ellen elkövetett szexuális erőszak gyanújával.

Mi köze a pártpolitikának vagy éppen a Békemenetnek az áldozatvédelemhez? Arra tippelünk, hogy semmi, épp ellenkezőleg: a nők elleni erőszakkal szemben a pártok összefogásával kellene küzdeni, és az áldozatvédelmet nem jó ötlet más (párt)politikai célokkal keverni. A DPK hivatalos leírása egyébként hangsúlyozza, hogy ez „nem egy párt, hanem egy értékközösség”. A csoport civil tagjai pedig – a Lakmusz tapasztalatai alapján – ezzel többnyire egyetértenek: nem szeretnének a bántalmazásról pártpolitikai kontextusban beszélni. 

Hasonlóképp, az is súlyos aránytévesztés Vitályos részéről, hogy az EU-ra és a marokkói férfiakra mutogat, hiszen Magyarországon a nők elleni erőszak döntő többségét magyar férfiak követik el.

Az, hogy a kormányzat sajátos politikai érdekből, opportunista módon kezeli a nők elleni erőszak kérdését, nem újkeletű: Magyar Péterrel szemben gyakran hangsúlyozták, hogy Magyar „feleségverő”. Ez politikailag azért lehet hasznos a Fidesznek, mert így saját magukat olyan józan erőként tudják bemutatni, amely védi az áldozatokat, és felelősen foglalkozik a nők elleni erőszak problémájával. Kár, hogy ez korábban nem jutott eszükbe, és inkább Orbán hirhedt kijelentése volt a meghatározó: „nőügyekkel nem foglalkozom”.

A civil szakértő szervezetek szisztematikus elutasítása

A kormány évek óta bizalmatlanul, sőt gyakran nyíltan ellenségesen viszonyul a hazai civil szervezetekhez. Ezt jól mutatja a tavasszal belengetett civilellenes törvény is – melyben a szakértő szervezeteket idegen érdekeket szolgáló szereplőkként állítják be –, valamint az a hosszú politikai gyakorlat, amellyel a Fidesz a civilszféra egy részével  inkább gyanakvó, mintsem partnerként vagy támogatólag lépjen fel. 

Ezekután aligha véletlen, hogy a DPK koordinálásába nem vontak be egy szakértő szervezetet sem, ezért is lehetséges, hogy több, meglepően elővigyázatlan intézkedést is tettek a polgári kör szervezésének keretében. Például a csoporthoz való csatlakozáskor nincs arra vonatkozóan semmiféle figyelmeztetés, hogy a tagok ne osszanak meg személyes adatokat a posztokban, ráadásul a csoportban többen álprofillal vannak jelen.

Ez akár életveszélybe is sodorhatja az áldozatokat, hiszen a közösségbe bárki – a bántalmazó maga is – beléphet, és talán nem kell magyarázni, ez miért kockázatos.

A másik problémát az okozza, hogy a közel 350 fős csoport egyáltalán nincs moderálva: így szabadon közölhető a segélykérő posztok alatt bármiféle áldozathibáztató, dezinformációt közlő komment. A csoportban jelenleg nincs olyan szabályozás sem bevezetve, ami csökkenthetné a tévhitek hatását. Ez is igen kontraproduktív lehet, hiszen a bagatellizáló hozzáállás megijesztheti az érintett nőket, amelynek eredményeképp nem mernek majd újra segítséget kérni. Idekapcsolódik a feminista módszertan teljes hiánya is: a DPK sehol sem hivatkozik a nők elleni erőszak felszámolásában résztvevő szervezetek erkölcsi állásfoglalásaira, pl. arra, hogy minden esetben hinni kell az áldozatnak, illetve hogy mindenkinek joga van az erőszakmentes élethez.

Az sem előnyös, hogy a DPK-ban nincs jelen egyetlen családon belüli erőszakra specializálódott szakértő segítő sem. Úgy tűnik, hogy a civil szervezetek kizárása és a nőjogi tudás elutasítása egyaránt jellemző a Fidesz által működtetett DPK-ban, mint az állami szakpolitikai munka kapcsán. A megfigyelések szerint Vitályosék pedig említés szintjén sem citálják a hazai nőjogi szervezeteket, illetve azok segélyvonalait – kizárólag az Áldozatsegítő Központra (ÁSK) történik rendszeres hivatkozás. Az ÁSK, ahogy a Lakmusz cikkében is szerepel, egy általános áldozatvédelmi intézmény a bűncselekmények sértettjeinek, és fontos hozzátenni, hogy munkatársai nem is kaptak képzést a nők elleni erőszak mechanizmusáról. 

Összegezve kijelenthető, hogy a bántalmazott nők DPK-s csoportjának megalapítása nemcsak látszatintézkedés, hanem veszélyes is lehet a tagok számára.

Nemcsak a Vitályos által gyakran idézett ÁSK-ra (amelynek egyébként a DPK másik alapítója, Király Nóra, a kommunikációjáért felelős miniszteri biztosa), de a teljes állami ellátó- és intézményrendszerre jellemző, hogy a szakemberek jelentős része nem kap megfelelő képzést a nők elleni erőszak kapcsán, miközben a kormányzati kommunikáció következetesen azt sugallja: az állami rendszer kész, működik és minden segítséget biztosít a hozzá fordulóknak. Az áldozatok mindennapi tapasztalatai azonban gyakran ennek ellenkezőjét mutatják. Ez azért különösen aggályos, mert a bántalmazottak számára kockázatos lehet abban a hitben maradni, hogy a hivatalos szervek minden helyzetben biztonságot és teljes körű támogatást fognak nyújtani.

A DPK hiányosságai tehát leképezik az állam sok évtizedes mulasztását az áldozatvédelem területén. Többek között Orosz Bernadett – akit életveszélyesen bántalmazott a volt partnere – javasolta többször is, hogy az állam vonja be az áldozatvédelmi munkába a nőjogi szervezeteket és az áldozatokat is. Ő is úgy látja, hogy a magyar jogrend egyáltalán nem biztosít védelmet az érintetteknek: az intézményi árulás jelenleg is mindennapos a hatóságok munkájában, akiknek kötelességük volna az áldozatsegítés. Az intézményi árulás fogalma magába foglalja a hatóságok közönyét a bántalmazással szemben, illetve a szakemberek áldozathibáztató, bagatellizáló hozzáállását is. Összességében elmondható, hogy az áldozatok itthon nem kapnak valódi védelmet az államtól, a szakemberek pedig nem kapnak kötelező képzést a nők elleni erőszak témájában. Nem véletlen tehát, hogy Magyarország az Európai Unió élmezőnyébe került a bántalmazás súlyosságát mutató statisztikákban. 

A rendszerszintű gondolkodás teljes hiánya

Felmerül a kérdés, hogy milyen gyakorlatokkal tudna a kormány valódi segítséget nyújtani az érintetteknek. A legkritikusabb hiányosság a védett lakások elégtelen hálózata, amely sok esetben egyszerűen nem tudja befogadni a bántalmazás elől menekülőket. Ezt a strukturális problémát támasztja alá a Periféria Kutatóközpont mérvadó kutatása is: Dés Fanni és Pósfai Zsuzsanna Nők és Lakhatás című tanulmánya világosan rámutat arra, hogy a hazai lakhatási válság legkiszolgáltatottabb áldozatai éppen azok a nők és gyerekek, akiknek a védett elhelyezés kulcsfontosságú lenne. A kutatás szerint a bántalmazó kapcsolatokból menekülő nők, az egyedülálló anyák és az önálló gondoskodásra nem képes, gyakran családon belüli bántalmazásnak kitett idős nők vannak a legnagyobb veszélyben.

A bántalmazott nők számára az lenne az elsődleges, hogy biztonságos helyre tudjanak menekülni. Az erre kijelölt Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) rendszere azonban csak közvetlen életveszély esetén érhető el, és a krízisférőhelyeken az áldozatok legfeljebb 60 napig maradhatnak. Ez is jól mutatja, hogy a kormány évek óta nem kínál valódi, hosszú távú megoldásokat a nők elleni erőszak kezelésére. És kicsiben ezt tükrözi a „Bántalmazott nők” DPK működése is: ahelyett, hogy átgondolt, progresszív, szakmailag alátámasztott támogatási formákat hozna létre az érintettek számára, egy moderálatlan „tapasztalatmegosztó” felületet kínál, melynek kevés köze van bármiféle strukturális megoldáshoz.

Az állami feladatokat átvállaló nőszervezetek és szakértők bevonásán, illetve a hatóságok képzésén, protokollokon túl még az is fontos lenne, hogy az állam erőforrást biztosítson az áldozatok specializált, integrált ellátására is. Az integrált segítségnyújtás lényege az, hogy egyszerre veszi figyelembe az ügyfelek jogi, pszichés és szociális segítségre vonatkozó igényeit. (Az ügyfélellátás ezen formája jelenleg is működik a NANE és a PATENT (Patriarchátust Ellenzők Társasága) Egyesület együttműködésében.)

Emellett elengedhetetlen volna, hogy a kormányzat ismerje el, hogy a nők elleni erőszak egy társadalmi rendszerbe ágyazódik, ezért rendszerszintű változásokra van szükség az állami működés és a társadalompolitikai intézmények minden szintjén.

A szerző a NANE Egyesület munkatársa és aktivistája.