November 11-én interjút adott Orbán Viktor az ATV Mérleg című műsorában Rónai Egonnak. Amikor a műsorvezető gyermekszegénységről kérdezte, megemlítve, hogy Magyarországon minden ötödik gyerek mélyszegénységben él, vagy mélyszegénység fenyegeti, az államfő sietett kiemelni a statisztikában szereplő gyerekek etnikai hovatartozását – hogy tudniillik cigányok-e vagy magyarok. De mi a baj ezzel az érveléssel? És kínál-e megoldást a kormány a roma és nem roma, mélyszegénységben élő gyerekek helyzetére?

A műsorban elhangzott miniszterelnöki mondatok nem egyszerű kommunikációs hibák. Nem csupán az hiba, hogy a  gyermekszegénységi adatokat félvállról, csupán számként kezeli Orbán – bár önmagában az is döbbenetes, ha egy ország vezetője így beszél minden ötödik gyermek élethelyzetéről. Ami igazán súlyos, az a gondolkodási keret, amely újra és újra előbukkan: a „cigány gyerek” és a „magyar gyerek” szembeállítása, mintha nem lenne egyértelmű, kik is tartoznak a magyar nemzet közösségéhez.

Amikor Orbán Viktor azt kérdezi:

„Földrajzilag hol van? Etnikailag hol van? Cigány gyerekekről beszélünk vagy magyar gyerekekről?”

– akkor valójában nem a szegénység okait vizsgálja, nem szociologizál, hanem elkülönít. Kint és bent. Mi és ők. Magyarok és cigányok. Az ország vezetője pedig pontosan tudja, hogy milyen történelmi tapasztalatok tapadnak ehhez a megkülönböztetéshez.

Rónai Egon egyszerű, világos válasza – „a cigányok is magyarok” – nem liberális-emberjogi gesztus volt. Hanem egy tény kimondása, amely az elmúlt évtizedekben sokszor háttérbe szorult:

a cigány magyarok nem külső szereplők, nem „sajátos csoport”, amely a magyar társadalom mellett él.

A nemzet  részei vagyunk – jogainkban, kötelességeinkben, sorsunkban.

A miniszterelnök válasza – „igen, de mégis egy sajátos csoport” – újra megidézte azt a mára intézményi szinten is megjelenő logikát, amely szerint a roma emberek problémái nem a társadalom közös felelőssége, hanem „egy másik csoport” ügye. Ez a gondolkodás ássa alá leginkább az esélyegyenlőséget: amikor a szegénységet már nem társadalmi igazságtalanságként kezeljük, hanem mint etnikai tulajdonságot.

De a gyermekszegénységről való beszédben így kiélezni a roma-nem roma gyerekek közti ellentétet nem csupán a rendszerszintű rasszizmust megtámogató lózungok ismételgetése: ha a gyermekszegénység „roma ügy”, akkor a többségi társadalom és a kormány mentesül a felelősség alól. Akkor nem kell ránézni arra, hogy Magyarországon ma is települések és térségek százai élnek állandó nélkülözésben. Nem kell megkérdezni, hogyan lehet, hogy a családtámogatási rendszer sokakat valóban nem ér el – hiába állítja az ellenkezőjét a miniszterelnök. Elég annyit mondani: „ők egy sajátos csoport”.

Ez a mondat maga a politikai felmentés.

De a számok nem hazudnak. A gyerekek ugyanúgy éhesek maradnak, függetlenül attól, hogy milyen kategóriába sorolják őket.

A szegénységben és mélyszegénységben élő gyerekek valóban nagy arányban cigányok. De miért van ez így? Mert rosszabb iskolákba kerülnek, kevesebb a munkalehetőség a térségekben, ahol élnek, a lakhatásuk, közlekedésük, egészségügyi ellátásuk rendszerszinten rosszabb – és főleg, mert egy politikai rendszer évtizedek óta nem hajlandó befektetni a társadalmi mobilitásba.

Ezek társadalmi, gazdasági és politikai okok – nem genetikaiak, nem kulturálisak, és végképp nem „sajátos csoport”-hoz kötöttek. A kérdés nem az, hogy a cigány gyerekek magyarok-e. Hanem az, hogy a magyar állam elvégzi-e a feladatát, és állampolgárként bánik-e velük.

A rasszizmus egyik legfinomabb – és legveszélyesebb – formája az, amikor a megkülönböztetés a „jó szándék” nyelvén jelenik meg. Amikor együttérzésnek álcázott mondatok („Persze, hogy sok, egy is sok.”) mögött az a gondolat húzódik meg, hogy vannak magyarok, és vannak „mások”, akik valamiért mindig külön lesznek kezelve: „de mégis egy sajátos csoport, tehát az nem mindegy. Tehát az a nagyon fontos dolog, hogy amikor beazonosítasz egy problémát, akkor annak ismerd az alábontását, tehát a mélyszerkezetét…”

A gyermekszegénység Magyarország, a magyar állam szégyene. Nem a roma közösségé.

És amikor a miniszterelnök arról beszél, hogy nem értük el a célunkat, „de a pálya jó”, akkor minden olyan családnak üzeni, amely télen fára gyűjt, amelyben a gyerekek nem jutnak napi három étkezéshez, amelyben egy biztonságos jövő lehetősége egyre messzebbre kerül: hogy a kormánynak a statisztikák fontosak, nem a családok és a gyerekek.

Mi, roma emberek, magyarok vagyunk – és jogunk van olyan országban élni, ahol a miniszterelnök nem húz közénk és a nem romák közé választóvonalat.

A probléma nem az, hogy Orbán Viktor kimondja: a romákat jobban sújtja a szegénység. Ez tény. A probléma az, hogy a szegénységet nem politikai felelősségként, hanem etnikai jelenségként keretezi. Így viszont nem lehet változást elérni – csak bűnbakokat gyártani.

Azt gondolom, hogy a gyerek az gyerek, ahogy a család az család. A kérdés az, hogy van-e végre olyan politika, amely mindannyiunkért dolgozik. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szeptember 29-én módosította a gyermekszegénységi adatokat, aminek hatására a gyerekekre vonatkozó relatív jövedelmi szegénységi adat 9,5 százalékról 20,9-re ugrott. Ez az adatrevízió támasztja alá azt az állítást, hogy Magyarországon minden ötödik gyermek jövedelmi szegénységben él.

És ezek a gyerekek mind magyar gyerekek. Az kell legyen a célunk, hogy ne nélkülözzön egyetlen gyermek sem hazánkban.