Belgiumban csaknem egyedülálló módon 2022-ben dekriminalizálták a prostitúciós ipart fenntartó, támogató szereplőket, majd 2024-ben munkavállalói státuszokat vezettek be a prostitúcióban lévők számára. A döntést sokan elmarasztalták, kilenc feminista szervezet pedig beperelte a belga államot „a futtatás legalizálásáért”. Ezzel arra is rámutattak, hogy miközben a prostitúciós iparban általában a tőkés szereplőkre és az emberkereskedelmet, illetve prostitúciót megszervező és lebonyolító (informális) intézményrendszerre szoktunk gondolni, az államok passzív, jóváhagyó, elhanyagoló, vagy egyenesen a prostitúciós ipart támogató lépéseit sem hagyhatjuk figyelmen kívül.

A Belgiumban meghozott döntésnek országhatárokon átívelő jelentősége és hatása van.

Magyarországon aggasztó mértékben válnak gyerekek és fiatalok emberkereskedelem és szexuális kizsákmányolás áldozatává, majd gyakran a nyugati államok dekriminalizált szexipari zónáiba kerülnek,

ahol az államok jogi szociális ellátórendszerén keresztül propagált „szexmunka”-kép elfedi valódi élettörténetüket és társadalmi státuszukat. A gyermekvédelem és az állami ellátórendszer más területein dolgozók embertelen körülmények között végzett mindennapos, áldozatos munkája ellenére a magyar állam számára ezek a tömegek, akik tartalékseregként töltik fel a prostitúciós ipart, láthatatlanná válnak – nem kell róluk többet „gondoskodni”. A tapasztalatok szerint

az államok, az EU és a nemzetközi szervezetek gyakorlatilag asszisztálnak ehhez

azáltal, hogy nem hoznak létre egységes megelőző stratégiát a prostitúcióval és szélesebb értelemben véve a szexiparral szemben.

2016 és 2020 között, illetve 2023-ban Belgiumban, Flandriában szociális segítőként dolgoztam Gent ablakprostitúciós negyedében egy alacsonyküszöbű szolgáltatásokat nyújtó állami szervezetnél, amely pszicho-szociális, orvosi és jogi segítséget tesz elérhetővé a negyedben jelen lévő nőknek. A legtöbben ebbe a negyedbe Kelet-Európából – Magyarországról, Romániából, Bulgáriából, illetve az utóbbi években kifejezetten sokan Albániából – és latin-amerikai, afrikai országokból érkeznek. Munkám során interjús kutatást is végeztem a Gentben és Antwerpenben jelen lévő magyar nők életútjáról és az adott prostitúciós ipar szociálpolitikai környezetéről. Az alábbi cikkben a prostitúciós iparba bekerülés hátterét, a tőke és állam összefonódását, a prostitúciós ipart támogató narratívákat és a belgiumi döntés következményeit tekintem át, nagyban támaszkodva kutatásom tapasztalataira.

A nyugati prostitúciós ipar tartalékseregei

A nyugati prostitúciós iparban magas számban vannak jelen kelet-európai és az Európai Unión kívüli országokból érkező, gyakran bizonytalan jogi státuszú, a szociális ellátórendszerekből és gyakran a munkából is kitagadott emberek, akik többségében nők.

Ezek a lányok és nők, kisebb mértékben fiúk, jól szervezett hálózatokon keresztül kerülnek külföldre emberkereskedelem áldozataiként. A prostitúciós ipar emellett ismeretségi körökön, ügynökségeken és szervezeteken keresztül is rekrutál, kihasználva a potenciális áldozatok alávetett pozíciójából fakadó kiszolgáltatottságát. A rekrutálás és az emberkereskedelem körülményei összefüggenek az olyan strukturális tényezőkkel, mint a nők és gyerekek elleni erőszak, a generációs mélyszegénység, az intézményeknek kitettségben való felnövés, a korai gyerekszülés és az anyák támogatásának hiánya, valamint a nélkülözésből fakadóan beszűkült túlélési lehetőségek. Magyarországon kifejezetten magas mértékű a nők elleni erőszak, amiből az következik, hogy a nők nagy mértékben kitettek a prostitúciónak.

A kapitalizmus ciklikusan visszatérő válságai idején a szexipar intézményei, mint a pornóipar, a prostitúciós ipar vagy a szexkameraiparág, a nők számára gyakran más „kiutakat” kínálnak a szegénységből, mint a férfiak számára, illetve más módokon használják őket a szervezett bűnözés intézményei is. Ehhez a tőkés államok kisebb-nagyobb mértékben passzivitásukkal asszisztálnak, csakúgy mint a válságok, munkanélküliség során láthatjuk a megerősödő nők elleni erőszakkal szemben tanúsított általános „nem értést”, passzivitást, ennek társadalmi feszültséglevezetésként való elfogadását. (A probléma mértékét még megbecsülni is nehéz, bár számos emberkereskedelmi statisztikát ismerünk a nemzetközi szervezetektől, ezek csak az esetek töredékét tárják fel.)

Arra, hogy a nők és gyerekek kizsákmányolása másként alakul gazdasági válságok során, mint a – különösen a magasabb osztályhelyzetű – férfiaké, példa a 90-es évek pornóboomja Magyarországon. Ahogy 2020-as tanulmányukban Dés Fanni, Csányi Gergely és Gregor Anikó beszámolnak róla, a rendszerváltás következményeként jelentkező (tömeges) kirúgások, amelyek a nőket érintették súlyosabban/gyorsabban, a munkanélküliség, a bérek értékének csökkenése, illetve a nők kiszorítása a munkaerőpiacról azt eredményezte, hogy nagyon sok nő került a pornóiparba, amit a külföldi szexipari tőke – hazai képviselői segítségével – kihasznált. Bár vannak eltérések a kontextusokban, a gyerekek, fiatalok szexuális kizsákmányolás célú emberkereskedelem áldozatává tétele hasonlóan összefügg a gazdasági válságokkal, a régiók kiszolgáltatottságával, akárcsak a klímaváltozással és más geopolitikai tényezőkkel együtt járó globális katonai fejleményekkel és imperialista háborúkkal.

Áldozattá, majd „szexmunkássá” válás

Az állami gyermekvédelmi intézményekben felnövő gyerekek különösen sérülékeny helyzetük miatt Magyarországon gyakran lesznek szexuális kizsákmányolás célú emberkereskedelem áldozatai. Erről számol be Vidra Zsuzsanna, Baracsi Kitti és Sebhelyi Viktória 2015-ös tanulmánya, illetve az azóta eltelt éveket összefoglaló 2021-es ECPAT-jelentés a gyerekek drámai mértékű szexuális kizsákmányolásáról. Ez utóbbi átfogó országjelentésről a Mérce itt írt, illetve nemrég a gyermekvédelemben vezető pozíciókban dolgozó Kuslits Gábor is utalt a témára.

Az állami ellátórendszerben és a témával a mindennapokban kevésbé konfrontálódó dolgozók közül sokan a mai napig nem ismerik el, hogy a gyerekek és fiatalok prostitúció és szexuális kizsákmányolás célú emberkereskedelem áldozataivá válnak,

ehelyett „szabad választásként” kezelik „döntéseiket” – amelyeket egyébként az esetek nagy részében a futtatók az ún. loverboy technikával, nekik szerelmet hazudva, törődést mímelve zsarolnak ki. Ez a „vakság” természetesen tekinthető tehetetlenségből és hatalomnélküliségből adódó, egyfajta tudatalatti önvédelmi mechanizmusnak – de nagy mértékben a megfelelő ismeretek hiányaként is értelmezhető. Márpedig utóbbin rendszeres, specifikus képzésekkel lehet segíteni, főként, ha ezt strukturálisan alkalmazzuk, általánosan bevezetjük a dolgozók számára – mindemellett a bérek jelentős megemelése és a munkakörülmények javítása szükséges a szolidaritás elősegítéséhez, tehát az erőszak rendszerszintű természetének elismeréséhez. Fontos meglátni, hogy a hiányosságok ellenére a dolgozók nagy része minden nap egy széthulló rendszerben próbálja végezni a munkáját legjobb tudása szerint, illetve sokan változásra törekednek és akár szembe is szállnak az intézményvezetőkkel vagy az állammal azok érdekében, akikkel és akikért dolgoznak.

A gyerekek használói és a futtatók, illetve a szervezett emberkereskedelem fehérgalléros szereplői eközben számos esetben nem lesznek felelősségre vonva.

A hatóságok adott esetben „megfigyelik őket” és évekig, évtizedekig „nyomoznak utánuk”, miközben ezek a szereplők több száz, több ezer áldozatot visznek ki a nyugati dekriminalizált prostitúciós intézményrendszerekbe azok nagykorúvá válása után. Ezt megelőzően Magyarországon futtatják őket, úgy, ahogy a gyanú szerint például a Szőlő utcai intézmény vezetője, a májusban letartóztatott Juhász Péter Pál is tehette azt. A fentiekre az interjúimban megkérdezettek is kitértek, emellett hozzátették, hogy a téma tabu, és a futtatók felelősségre vonása a hatóságok részéről gyakran nem történik meg.

Ezek a gyerekek tehát mielőtt megjelennek a külföldi bordélynegyedekben és ablakprostitúciós negyedek kirakataiban, illetve a különböző kapcsolódó weboldalakon, először Magyarországon válnak áldozatokká, ahol gyakran az intézményrendszer is elárulja őket. Az állam jelenleg a valódi tartalommal bíró, a rendelkezésre álló erőforrások igazságos és a valódi szükségleteken alapuló újraelosztását megvalósító, az elnyomottakat felemelő és megerősítő, az egyenlőtlenségek ellen küzdő szociálpolitika megtagadását képviseli.

A patriarchális állam és a tőke összekapcsolódása a szexiparban

A szociálpolitika megtagadása, az állam visszavonulása a szociális ellátórendszerből, illetve a közszolgáltatások piacosítása a kapitalizmus jelenlegi válságában együtt járhat a szexipar, ezen belül a prostitúciós ipar liberalizálásával is – példa erre a belga törvény módosítása.

A szexipar infrastruktúráját megszervezőknek dekriminalizálása mindeközben nem zárja ki a szegénység kriminalizálását, a bevándorlók kitoloncolását, az állami erőszakszervezetek bevetését ott, ahol szociálpolitikai eszközökre lenne szükség.

Azokban az államokban, ahonnan később a nyugati, dekriminalizált vagy szabályozott prostitúciós iparba kerülnek a nők, jellemző a kifejezetten nőellenes, neokonzervatív elemekkel operáló biopolitikai eszközök alkalmazása – mint például az abortusz korlátozása a latin-amerikai kontinensen vagy Lengyelországban – vagy a nők alávetett helyének kijelölése a társadalomban. Az állam kizárólag a családokba szorítja és a nőkre hárítja a gondoskodást, ismeretes ahogyan Magyarországon a szociális törvény módosításával hivatalosan is kivonult az ellátórendszerből.

A nők ilyen mértékű leterhelése gyakran együtt jár elszegényedésükkel is, ami évszázadok óta a prostitúciós iparba taszítja őket. Kifejezetten a magyar példát tekintve, a kormány osztálypolitikája, az adórendszerekkel és a családpolitikán keresztül alulról, a szegényektől felfelé, a gazdagok irányába történő újraelosztáson alapuló, soviniszta népesedéspolitika egyáltalán nem zárja ki a prostitúciós ipar megtűrését, adott esetben a fehérgalléros szinteken történő facilitálását, támogatását. Ez jelentheti például a prostitúciós iparban szerzett tőke kifehérítését, „semleges” vállalkozásokba fektetését vagy a profit adóparadicsomokba való kivitelét, amit aztán a kormányhoz kötődő tőkés végül további befektetésekre tud használni.

Érdemes látni, hogy Pintér Sándor, akinek kormányzati feladata az emberkereskedelem elleni küzdelem koordinálása, milyen biopolitikai irányzatokat képvisel a női testi és szexuális önrendelkezéssel kapcsolatban – a nők jogainak és testi autonómiájának korlátozását támogatja az elnyomott rétegek, különösen az erőszaknak és az emberkereskedelemnek leginkább kitett gyerekek és nők gazdasági kiszolgáltatottságának javítása helyett. A NER-be beépülő, magyar szexkamera-iparágat felépítő jelentős tőkés szereplő, a választásokon is induló Gattyán György pedig „hosszú távú és hatékony támogatást nyújt a Magyarországon állami gondoskodásban élő, hátrányos helyzetű gyermekek és fiatal felnőttek számára életútjuk során” – legalábbis erről tanúskodik alapítványának weboldala. Miközben az állam nőellenes politikát folytat, az ipar tőkés szervezője jótékonykodással kombinálja futtatói tevékenységét.

A szexipar normalizálása: glamourization, munkajogi és emberi jogi diskurzusok

A szexipar működéséhez járulnak hozzá azok a megközelítések és gyakorlatok is, amik a prostitúciót mint „munkaopciót” és „választást” normalizálják. Ez egyrészt jelenti a prostitúció toborzáshoz alkalmazott glamourizálását, vagyis a szexiparban való részvétel összekapcsolását a luxussal, illetve az életkörülmények reális javulásával. A szexipar gazdasági kiszolgáltatottságból kivezető „megoldásként” való felmutatását, annak valódi, emberi költségeit – hosszú távú testi-lelki-emberi-közösségeket rombolását – letagadva.

Másrészt a fenti igazolást erősíti a prostitúcióban lévőket mint „semleges” vagy „átlagos” élethelyzetű dolgozókat lefestő szexmunkás diskurzus is. Ennek egyik ága az általa szexmunkásokként azonosított emberek érdekeit színtisztán munkásmozgalmi elvekkel képviseli, amennyiben őket szembeállítja a bordély- és klubtulajdonosokkal, a szexkamera-iparág vagy a sztriptízbárok menedzsereivel – bár ezeket a pozíciókat sem mindig egyszerű szétszálazni -, és olyan munkajogokat követel, mint a magasabb fizetések, a nyugdíjra és társadalombiztosításhoz való jogok, vagy jobb munkakörülmények megteremtése.

A diskurzus másik ága összemossa prostitúcióban lévőket és érdekeiket is a prostitúciós ipar egyéb szereplőivel és az ő érdekeikkel, sőt, adott esetben a használókkal is, így mindannyiukat egy platformon, egyenrangú (azonos státuszú) szereplőkként tünteti fel – ezzel nagy kárt okozva azoknak, akik áldozatai az iparnak, nem pedig használói és szervezői.

Az itthoni új generációs szexkamera-iparág ún. modellügynökségei esetében, mint például a Crystal vagy az Aurora ügynökségek, megint azt látjuk, hogy az ipar semlegesíti, letisztult formában (sanitizing) prezentálja a tényt, hogy a nőknek online kell eladniuk magukat a chatszobákban, hogy megéljenek, kifizethessék a lakbért vagy a gyerek oktatását. Ráadásul ezek az ügynökségek arra buzdítják a nekik dolgozókat, hogy másokat is szervezzenek be, amiért extra jutalékot ajánlanak. Miközben az az üzenet, hogy „légy önmagad”, illetve nem kell vetkőzni sem, arról, hogy a használók és az algoritmuslogika milyen módon helyezik nyomás alá az oldalon modellként regisztrálókat, egy szó sem esik az ügynökségek honlapján.

A belga dekriminalizáció vesztesei és győztesei

Ahogy korábban írtam, 2022-ben Belgiumban – a szexuális büntetőjogi törvény módosításának keretében (!) – dekriminalizálták a prostitúciós ipar szervezőit, az ún. „harmadik feleket”: a bankokat, ingatlanokkal foglalkozó cégeket, könyvelő cégeket, illetve egyéb intézményeket. Miután 2022 márciusában a föderális parlament megszavazta a prostitúciót megszervező „harmadik felek” dekriminalizációját – lehetővé vált a bankszámla nyitása, weboldal létrehozása, magánbiztosítás nyújtása, illetve ingatlan bérbeadása harmadik felek által a szexiparban lévők számára.

2024-től pedig ún. „dolgozói jogokat”, azaz munkavállalói státuszokat vezettek be a szexiparban lévők számára. 2024 tavaszán elfogadták a kidolgozott új munkavállalói státuszokat: szerződéssel alkalmazottként vagy egyéni vállalkozóként „szabályozott körülmények között”, legálisan lehet szexmunkásként dolgozni, ami azt jelenti, hogy aki törvényesen dolgozik prostituáltként, jogosulttá válik a szociális ellátásokra. Ez a szexiparban jelen lévő túlnyomórészt ingázó vagy nagyon kevés szociális jogokkal rendelkező, gyakran futtatóik által kontrollált EU-n kívüli bevándorló nők esetében egyáltalán nem garancia arra, hogy bármikor megkapják ezeket az ellátásokat.

A törvény szövegében „szigorú különbséget tesz” a futtatás vagy kizsákmányolás (uitbuiting) és a „facilitálás” (uitbating) között. A papíron látszólag biztosított védelem ellenére a menedzserekről és a futtatókról a tapasztalatok alapján valódi támogatás hiányában nagyon nehezen tesznek feljelentést a velük gyakran bántalmazó kapcsolatban, párkapcsolatban vagy egy háztartásban élő nők. Az erőszak tényének elismerése és a szabadulás évekbe, évtizedekbe kerülhet.

Az új törvény így valószínűleg leginkább a könyvelő cégek, bankok, online platformcégek és ingatlantulajdonosok érdekeit szolgálja majd – az adókat behajtó állam mellett,

ami ilyen módon a járványt és a kirobbanó orosz-ukrán háborút kísérő válság(ok) közepette jelentős bevételhez tud jutni ezeknek a szereplőknek a megadóztatásával.

A dekriminalizáció narratívája a következő volt: a COVID járvány alatt a döntéshozók (a kormányban ülő politikusok) a belga szexmunkajogi szervezetek – mint az UTSOPI és szövetségeseik – „segítségével” „rájöttek”, hogy szükséges a dekriminalizáció felgyorsítása és a különböző dolgozói státuszok biztosítása a szexiparban lévők számára.

Ezekben a folyamatokban különösen problémás, hogy a dekriminalizációs politikai érdekképviseletben részt vevő vezető szexmunkás szervezetek gyakorlatilag nem képviselik az iparban jelen lévő magas számú bevándorló hátterű nőt.

Csak az tudja vállalni a szexmunkás identitást és státuszt, aki megteheti. Ezek többnyire fehér belga/flamand emberek, akik gyakran éppen hogy elhagyni igyekeznek, vagy már elhagyták az ipart, miután kapcsolati tőkéjük, médiában szereplésük és aktivizmusuk bizonyos mértékben javított a helyzetükön, illetve adott esetben státuszváltáson mennek keresztül, például szexmunkásból bordélymenedzserré, NGO-aktivistává vagy épp „párkapcsolati tanácsadóvá” válnak. Az előbb említett lehetőségek elsősorban azok számára nyitottak, akik rendelkeznek erőforrásokkal.

A különböző intézmények és tőkés szereplők megadóztatásával – az ipar részleges kifehérítésével – a belga állam tehát egyrészt bevételeket remélhet, másrészt „semleges” munkavállalói státuszt adhat a szexiparban jelen lévő nőknek, akik így még kevésbé tudják megkapni a másik lehetséges státuszt, amire az esélyeik egyébként is meglehetősen alacsonyak: hogy emberkereskedelem áldozataiként jelenhessenek meg a nemzetközi szervezetek adatbázisaiban.

A törvény nem segít a futtatók áldozataként, velük gyakran párkapcsolatban élő, prostitúcióban lévő kelet-európai és globális déli országokból származó, vagy a családjukat eltartó, ingázó nők helyzetén, akik gyakran a nyelvet sem beszélik, illetve korlátozva vannak mozgási szabadságukban. Helyettük vélhetőleg majd a futtatóik fognak elmenni a bankba, illetve a piros lámpás negyedekben a helyi, gyakran „láthatatlan” ingatlantulajdonosok alkalmazottjaival és közvetítőivel kell majd egyezkedniük a túlárazott ablakok, ideiglenes szállások (garzonok) és szállodaszobák (gyakran feketén, szerződés nélkül és áron felül történő) bérléséről és az online hirdetésekről – ami egyébként eddig is így volt.

Nem véletlen, hogy sokak számára ez a fajta „munkavállalói” státusz vállalhatatlan, mert nagyon sérülékennyé teszi a helyzetüket a jövőre nézve. A „szexmunkás” státusz, azaz a prostitúcióban való érintettség ugyanis – minden mozgalmi erőfeszítés ellenére – a hozzá tapadó erőszak és trauma miatt továbbra is stigma a családokban és közösségekben. Különösen azokban az országokban, ahonnan a bevándorló hátterű nők túlnyomó többsége érkezik a nyugati országok dekriminalizált prostitúciós intézményeibe. Nem mellékesen az esetek nagy részében a nőknek nincs szabad választásuk a kérdésben, akaratukon kívül is beregisztrálhatják őket, mivel nem ők döntenek erről, hanem a futtatók és a prostitúciós ipar intézményi környezete: a bordélytulajdonosok, bárosok, az ablakprostitúciós negyedek és a „masszázsszalonok” tulajdonosai és menedzserei – illetve most már az állami bürokrácia intézményrendszere.

Meg kell kérdőjelezni a rendszert, amelyben a nők szexuális használata mindennapos munkaként van feltüntetve

A gyerekként, fiatalként áldozattá válók történetei nem a szexmunkásmozgalmi lázadásról vagy szerveződésről szólnak, hanem születésük óta a szegénységről, kirekesztésről, egy életen át tartó bántalmazásról, az intézményi árulásról – erről interjúalanyaim is beszámolnak. Ezért az „emancipált szexmunkás” hamis mítoszának hajszolása helyett inkább

mindenki számára meg kell teremteni a prostitúcióból való kilépés, a támogató közösség, biztonság, a hosszú távú, egyéni és közösségi felépülés, a tisztességes lakhatás, terápia, tanulás, önképzés és értelmes munka lehetőségét,

és – az államoktól követelt „nyugdíj” helyett anyagi kárpótlást követelni az átélt szenvedésért és többszörös intézményi árulásért. Ez jelenleg csak a használókat kriminalizáló államokban elérhető – és csak az emberkereskedelem elismert áldozatai számára. A jelenlegi neoliberális, emberi jogi, eurocentrikus diskurzus – ami egyébként az NGO-k emberkereskedelmi jelentéseiben is jelen van – nem a nők kilépését segíti az iparból, mivel nem ismeri el a kapitalizmus globális háborús gépezetét, ami folyamatosan válságokba taszítja a közösségeket, áldozattá teszi a gyerekeket, és prostitúcióba löki a nőket.

Szociális munkásként szerzett tapasztalatom az, hogy nagyon nehéz tartósan elhagyni az ipart, a felépülés pedig évekig, évtizedekig tarthat, különösen ha valaki gyerekként került bele, majd hosszú éveket töltött benne. Az iparban lévő nők, akikkel interjúztam, kivétel nélkül ott akarták hagyni a prostitúciót. Ahogy például az Európai Bevándorló Nők szervezete is hangsúlyozza, illetve az ipart túlélő nők is számtalanszor utalnak rá, ebben kellene segítséget nyújtani, illetve abban, hogy a kilépők fel tudják dolgozni azt, ami velük történt, és stabilizálni tudják az életüket, közösségben és biztonságban tudjanak méltó életet élni.

Hosszú távon pedig továbbra is azon kell dolgoznunk, hogy megkérdőjelezzük azt a patriarchális rendszert, amiben a nők szexuális használata és prostituálódása mindennapos munkaként van feltüntetve, a prostitúciós ipar szervezőinek dekriminalizálását pedig emberi jogi és munkajogi győzelemként hirdetik. Illetve természetesen azon, hogy ezek a gyerekek és nők be se kerüljenek a prostitúciós iparba, eleve ne essenek áldozatául a szexuális kizsákmányolás célú emberkereskedelemnek, és egyik gyereknek se kelljen mélyszegénységben felnőnie, elszakítva a családjától, egy olyan intézményrendszerben, ami gondoskodás helyett elárulja őt.

Ehhez vélhetőleg olyan keretrendszerre és feminista politikára van szükség, ami egyrészt elismeri a globális erőviszonyokba ágyazott szegénységet és kilátástalanságot és a tényt, hogy a szexuális vágyaink az adott társadalmi rendszerben konstruálódnak, előtérbe helyezi a szexiparban lévő nők valóságát, politikai szubjektumként tekint ezekre a nőkre és megerősíti őket, miközben a prostitúciós iparban lévő érintettségüket nem az identitásuk kizárólagos alapjaként értelmezi. Nem utolsó sorban pedig újra és újra meg kell kérdőjelezi a nők használatát a szexiparban, el kell ismerni a prostitúcióban érintett és/vagy kilépő nők tapasztalatait, és felelősségre kell vonni az ipar széles értelemben vett megszervezőit és használóit. Ezen a téren bőven van munkája a kritikai feminista elméletnek és az antikapitalista feminista és baloldali mozgalmaknak – helyi és nemzetközi viszonylatban is.