Ma nagyszabású megmozdulások várhatóak Szerbia-szerte az egy évvel ezelőtt, november 1-jén az újvidéki vasútállomás előtetejének összeomlása miatt elhunyt 16 emberre emlékezve. Szokták mondani, hogy Európában 1968 óta nem volt olyan kitartó és intenzív diákmozgalom, mint az elmúlt év során Szerbiában, illetve hogy az országban soha nem voltak még ilyen nagyszabású tüntetések. Az elmúlt év történései valóban példa nélküliek, ma sem a (fél)perifériák valóságáról, sem a „moccanatlan” Kelet-Európáról nem gondolkodhatunk úgy, mint annak előtte. Jegyzet Szerbia egy évéről.

Először is, a tüntetések kiváltó oka, 16 ember halála: erkölcsileg – és politikailag – minden jóérzésű ember számára felháborító. Mind a megannyi egyéni felelőtlenség, mind az a korrupció, amire az ügyet kivizsgálók fényt derítettek. És egyébként is, felmérések sokasága tanúsítja, hogy a honpolgárok jelentős része az ország kiemelkedően súlyos problémájának tartja a korrupciót. Ezt tudtuk eddig is, de a király még meztelenebb lett.

Mindazonáltal a megvesztegetés, hűtlen kezelés, a közpénzekkel való ügyeskedés stb. a társadalmi valóság felszíni eleme. Vezető politikusok tűzték a zászlajukra világszerte a korrupcióellenességet, Zelenszkijtől Bolsonaróig, és Orbán Viktortól magáig Aleksandar Vučićig. A beharangozott elszámoltatásokra szinte soha nem kerül sor, de végképp nem kerül sor a korrupciót – és a még fontosabb tényezőket: a kizsákmányolást, a szélsőséges dominanciát… – lehetővé tevő mechanizmusok lebontására. Márpedig ha egy társadalmi mozgalom nem érinti a mélyebb kérdéseket, aligha járhat számottevő sikerrel.

Szerbia három kulcsfontosságú kihívással néz szembe. Az egyik az, hogy miként lehetne – legalább – olyan gazdaságot kialakítani, amely nem a közjavak kiárusításán és a mind kiszolgáltatottabbá és olcsóbbá tett helyi munkaerőnek a külföldi tőke számára való szolgai felkínálásán alapszik. Olyan gazdaságot, amely – mint sok más helyen mondják Kelet-Európában – képes magasabb hozzáadott értékű javak és szolgáltatások előállítására, és prioritásként kezelné például az oktatást és az egészségügyet. Ez csak a minimális program – de legalább erre szükség lenne.

Másodszor pedig, Szerbiának választ kellene adnia arra, hogy miként pozicionálja magát a multipolárissá, és egyre feszültségtelibbé váló világpolitikában. Bár vannak, akik azt sugallják, hogy egy 5-dimenziós sakkjátszma keretében – a Boris Tadić elnöksége idején megfogalmazott elvekkel összhangban – egyszerre vagyunk jóban az Egyesült Államokkal, az Európai Unióval, Kínával és Oroszországgal… a társadalmi valóság azonban emögött sokkal inkább az, hogy egyre kiszolgáltatottabbá válunk minden lényegi szereplő irányában. Igen, nekem is olykor eszembe jut nosztalgikusan a szocialista Jugoszlávia el-nem-kötelezettsége – az csakugyan valami másról szólt. Mellesleg, ha 374-edszer mondják is el politikusaink, hogy az európai csatlakozások milyen jól haladnak és milyen, újabbnál újabb tárgyalási fejezetek nyílnak meg, a nép már régóta átlát a szitán, az egésznek a hiteltelenségén – sokan pedig az EU tényleges valóságát is jól értik.

Végül pedig, Szerbiának meggyőző választ kellene adnia arra, hogy miként kezelje az egyre súlyosbodó ökológiai kihívásokat, a kockázatok enyhítése, az adaptáció és a – mostaninál autentikusabb – zöld átmenet terén. A Jadar-projekttel, azaz a lítiumbányászattal kapcsolatos éles viták is megmutatták, hogy e téren rengeteg a tennivaló.

A legaggasztóbb, hogy Szerbiában a „politika felhőrégiójával” kapcsolatos illúziók miatt az igazán mély kérdésekről kevéssé esik szó. Sokan elhiszik, hogy néhány varázsszó, mint a „demokratikus jogállam” (amely az ún. Nyugaton is romokban hever), önmagukban megoldást jelenthetnek. Pedig nem. És nem Vučić személye a fontos, hanem a rendszer egésze. Ennek belátása nélkül minden olyan hiábavaló lesz, mint 2000. október 5-én és azt követően.

A szerbiai megmozdulások akkor a leghatékonyabbak formatartalmilag, ha minél kevésbé keltik a szűkös középosztálybeliség látszatát. Ha minél több olyan követelés fogalmazódik meg, amelyek relevánsak a szerbiai dolgozók számára is. Ez ügyben voltak figyelemreméltó dolgok is, mint pl. a mezőgazdasággal foglalkozók bekapcsolódása, vagy az oktatással kapcsolatos szociális követelés.

A szerbiai történések kétesélyesek. Egyrészt a változás katalizátoraként hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a mértékadó vitákra sor kerülhessen, hogy a közös dolgainkról végre szó essen – megteremthetik ennek a lehetőségfeltételeit. Azonban fennáll a kockázata, hogy a káosz tovább fokozódik, és hogy Szerbia politikai rendszere még instabilabb lesz, mint a 2000-es években, újabbnál újabb koalíciók és hatalmi formációk között tengődve. Ennyiben részben osztozom azokon az aggodalmakon, amelyeket például Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke is megfogalmazott a stabilitás elvesztése kapcsán. Valóban, van egyfajta stabilitás, amelyet elveszthetünk. Másrészt azonban, tömegeket megmozgató megmozdulások hosszú sorozatára került sor a Vučić-rezsimmel szemben az elmúlt 13 évben (2014, 2015/6, 2018-2020, 2022-2024 ökológiai tünetései, és az erőszakellenes megmozdulások 2023-ban), amely, mindezzel együtt, soha még nem szenvedett ekkora legitimitásdeficitben, mint manapság. És milyen stabilitás az, ahol a fejünkre esik a vasútállomás tetőszerkezete?

A szerbiai megmozdulások felbecsülhetetlen hozadéka, hogy egy nemzedéket és sokakat másokat megtanított – illetve, a jugoszláviai múltat figyelembe véve: emlékeztetett – arra, hogy milyen a közvetlen demokrácia tapasztalata. Ez, amit Szerbiában zboroknak és plénumoknak szokás nevezni, sokakban reményt kelt, hogy lehetséges az ellenállás a fölébünk kerekedett erőkkel szemben. Egy nemzedék, amelyről sokan azt hitték, hogy a figyelme nem tart tovább 15 másodperces TikTok-videóknál, fellázadt. Fontos penzum ez diákok ezrei számára.

Egyes politikusaink azt állítják, hogy a tüntetők csak felelőtlenül „pumpálnak” és „dinsztelnek”. Nos, én több temerini zbort figyelemmel követtem. Szó esett például a temerini csapvíz mérgező voltáról, a levegőnek a szeméttelep miatti szennyezettségéről, az egészségügyi ellátással vagy pl. az óvodával kapcsolatos súlyos lokális gondokról. Egy lány a felszólalásában elmondta, hogy az orvosai szerint az arzéntartalmú csapvíz miatt alakulhatott ki a tumorja – nem mondanám, hogy ettől partihangulat alakult volna ki. Az viszont igaz, hogy az effajta eseményeket kifejezetten jó atmoszféra jellemzi. Néhánynak tanúja voltam Belgrádban is. „Ha nem táncolhatok, akkor nem akarok részt venni a forradalmatokban” – egy mondat, amelyet gyakran tulajdonítanak Emma Goldmannak. Már nem lesz többé szomorú, melankolikus lázadás – mondta Michel Foucault 1968 kapcsán. Miért ne szabadna örülni?

„Senkinek sem jó, ha az utcán folyik a politikai élet, azt vissza kell vinni az intézményekbe” – sulykolják némely politikusok. Nos, a napnyugati politika hajnalán a görög demokrácia nyilvános terekben, az agórán zajlott. A képviseleti kormányzás mai intézményeiben pedig, amelyeket tévesen demokratikusnak szokás nevezni, egyre kevesebben hisznek. Mellesleg a zbor is intézmény – amelyet a szerbiai jogrendszer is elismer.

A szerbiai megmozdulások kétségkívül hibrid jellegűek. Vannak, akik egyszerűen csak korrektebben működő intézményeket szeretnének. Vannak, akik lehetőleg holnap megkezdenék a posztkapitalista társadalmi rendszerre való átmenetet. Végül olyanok is előfordulnak, akik számára az a prioritás, hogy Koszovó Szerbia része maradjon. Csak spekulálhatunk, hogy a szerbiai politikai paletta miként konfigurálódhat újra, ha a Haladó Párt szétmállik, és új manőverezési tér keletkezik.

Ami Szerbiában történik, az szerintem autentikusabb a Magyarországon zajló folyamatoknál, azonban sokkal kevésbé hatékony – és kilátástalanabb. Itt egy bottom-up, önszerveződő mozgalomról van szó, arról, amit a politikai filozófiában sokaságnak szokás nevezni. Ez stratégiailag is fontos, ellenállóbbá teszi a résztvevőket a megtorlásokkal és a nyomásgyakorlással szemben. Másrészt azonban még mindig nem látszik, hogyan fog feloldódni ez a patthelyzet – a tüntetők és a rezsim között.

A jövő nem csak a megmozdulásokban résztvevők kitartásán múlik, hanem a szerbiai társadalomra vonatkozó gondolatok – és praxisok – világos artikulációján. Rengeteg energia szabadult fel, de nem mindegy, hogy milyen irányba terelődnek.