Az ELTE-n félbeszakadt izraeli történész-előadás körül kialakult morális pánik inkább Magyarország – és a Nyugat – erkölcsi vakságáról árulkodik, mintsem a palesztin kendőt viselő diákok túlkapásáról. Ég a világ, ég Európa, és sokan újabb benzineskannákkal rohangálnak ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni, miért kiáltanak néhányan a tűz közepén.
Október 18-án Alekszandr Jakobszon izraeli történész előadása meghiúsult az ELTE-n mert Izrael állammal kritikus diákok, főleg egy különösen aktív diák, hangos beszólásokkal akadályozták. Az előadást végül az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen (OR-ZSE) tartotta meg Jakobszon. Ennek kapcsán a magyar kormány és liberális értelmiség egy jól látható része igyekszik elítélni a „provokátorokat,” „erkölcsi inkvizítorokat,” és „cancel culture-t,” egy esetből hajmeresztő általánosításokat téve. (Pl.: „A mai palesztin kendős nem tanulni akar, hanem tudás és ismeretanyag nélkül ítélkezni. Nem odafigyelni a másik érveire, elvégre neki nincsenek érvei, csak jelszavai.” Ezt pl. az OR-ZSE tanszékvezető egyetemi tanára írta a legbefolyásosabb hazai zsidó lapban.)
Ha már tanulás és ítélkezés, érdemes ezt az akciót a kontextusában elemezni. Még ha valaki el is akarja ítélni az ilyen típusú megmozdulást, előbb talán érdemes az ügyet végiggondolni, és nem beállni az online lincselők hosszú sorába, ami ezt a pár szerencsétlen fiatalembert morális inkvizítornak, provokátornak, ad abszurdum terroristának állítja be. Ég a világ, ég Európa, ne rohangáljunk már körbe-körbe újabb benzineskannákkal. Tudom, reménytelenül naiv dolog árnyaltságot kérni, főleg online, de nem tudok jobbat. Mondhatnám, a szelídség és törődés forradalmi tett az erőszak korában. Ebben az esetben ráadásul az előadó nem egy tipikus Likud-apologéta volt, még ha sok tekintetben problémásak is a nézetei. Mindezzel együtt, az erről szóló nyilvános beszély megint borzasztóan egyoldalú.
Egy egyetemi előadás megzavarására tekinthetünk úgy, mint az erőszakmentes polgári engedetlenség egy formájára. Alapvetően legyen vita, legyen szólásszabadság, virágozzék ezer virág. Csak a legeslegindokoltabb esetben lehet morálisan és politikailag vállalható tett előadások megzavarása, mint ahogy általában, a polgári engedetlenség, ami minden esetben szabály vagy törvénysértő tett.
Olyan gondolkodók, mint Henry David Thoreau, Martin Luther King vagy John Rawls szerint az erőszakmentes polgári engedetlenség akkor tekinthető indokoltnak, ha súlyos erkölcsi vagy politikai igazságtalanság áll fenn, és a jogi, illetve intézményi csatornák, a formális politika kudarcot vallanak. A történelem számos olyan esetet ismer, amelyet ma a demokratikus elkötelezettség mintapéldájaként tartunk számon. Rosa Parks buszbojkottja a faji szegregáció ellen vagy Gandhi sómenete a gyarmati kizsákmányolás ellen mind azt üzenik, hogy az erkölcsi kötelesség olykor a törvény, vagy viselkedési normák megszegését kívánja. Az 1960-as évek polgárjogi mozgalmai során gyakori volt, hogy diákok előadásokat és rendezvényeket zavartak meg, amikor az előadók a szegregációt vagy a vietnámi háborút támogatták. Az 1980-as évek apartheidellenes tiltakozásai idején pedig amerikai és brit egyetemeken dél-afrikai diplomaták vagy a rendszerhez kötődő vállalatok képviselőinek előadásait szakították félbe. Ezek az akciók ma a nemzetközi nyomásgyakorlás legitim részének számítanak.
A 1999-es „seattle-i csatától” kezdve – amikor a tüntetők a WTO-csúcstalálkozót bénították meg – a Koppenhágai klímacsúcson és az ENSZ klímakonferenciákon át számos mozgalom tudatosan a normalitás felfüggesztésével próbálta és próbálja hallhatóvá tenni tiltakozását. Az elmúlt években az Extinction Rebellion vagy Fridays for Future aktivistái tudatosan félbeszakítottak politikai vagy vállalati konferenciákat, ahol a klímapusztító politikákat vagy greenwashingot népszerűsítették. Ezeket a lépéseket a környezetvédő közvélemény sürgető morális kiáltásként értelmezi, nem a szólásszabadság elfojtásaként.
A cél ezekben az esetekben sem a párbeszéd elfojtása volt, hanem az, hogy rámutassanak: a „párbeszéd” díszletei gyakran épp a rendszerszintű kizárást fedik el.
Amikor az intézményes politika képtelen reagálni a morális válságokra (legyen szó a klímakatasztrófáról, a faji egyenlőtlenségekről vagy a háborús bűnök hallgatásáról), a szabályszegés válik a figyelemfelhívás egyetlen megmaradt eszközévé.
Persze naivitás lenne azt gondolni, hogy a polgári engedetlenségi akciók azonnal elnyerik a teljes társadalmi jóváhagyást. Éppen ezért nem is érdemes túlzásba vinni őket – nem mintha itt erről lenne szó. Az már ugyanakkor igaz, hogy bizonyos történelmi távlatban több ilyen akció is az erkölcsi ébredés pillanataként került be a kollektív emlékezetbe. Utólag sokan belátják, hogy a szabályszegés a hallgatásnál sokszor erkölcsösebb.
Ha tehát elfogadjuk, hogy a polgári engedetlenség megítélése mindig a tágabb erkölcsi és politikai kontextustól függ, akkor nem kerülhetjük el a kérdést: milyen körülmények között történt most ez a konkrét akció? Mielőtt ítélkeznénk a diákok felett, érdemes felidézni, milyen aszimmetrikus hatalmi és politikai viszonyok között zajlott mindez Magyarországon, 2025 őszén.
1. Egy olyan országban zavartak meg egy előadást, amelyik aktívan közreműködik az Izraeli állammal, az Izraellel közös, a magyar állam által aktívan anyagilag támogatott zalaegerszegi harci dróngyártól kezdve a Pegasus szoftveren át a Patrióta pártcsaládban a Likudnak biztosított megfigyelő státuszig. Ezzel szemben áll egy vagy kettő huszonéves hallgató. Mindenki döntse el maga, hogy ez egyenlő hatalmi és beszédhelyzet-e.
2. Egy olyan országról beszélünk, amelyik nem azért lépett ki a Nemzetközi Büntetőbíróságból, mert úgy volt, hogy jön Putyin, amin mindenki joggal kiakadt, hanem mert jött a másik háborús bűnös, Netanjahu, amit a liberális értelmiség egy része helyeselve tudomásul vett.
3. Ahol nemcsak „palesztinpárti” tüntetést nem lehetett szervezni, hanem olyat se, amely minden zsidó és palesztin áldozatról megemlékezett volna, mert az „hatóságilag tilos.”
4. Egy olyan ország, mely bár 1988 novembere óta elismeri a Palesztin Államot (ahogy jelenleg az ENSZ-tagállamok mintegy nyolcvan százaléka), az utóbbi időben rendre az izraeli álláspontot támogatta, többnyire egy erős kisebbség tagjaként. Legutóbb például Magyarország kilenc másik tagállammal együtt ellene szavazott annak a nem kötelező érvényű közgyűlési nyilatkozatnak, amely világos lépéseket követelt egy Hamász nélküli palesztin állam létrehozása érdekében. A határozatot pár paradigmatikus illiberális vezetésű állam – az Egyesült Államok, Izrael, Argentína és Magyarország – utasította el, több, Amerikától erősen függő csendes-óceáni szigetország és a nemzeti konzervatív vezetésű Paraguay mellett. A magyar delegáció szintén nem támogatta a 2023 decemberi humanitárius tűzszünetre vonatkozó javaslatot, valamint a Palesztinának kibővített ENSZ-megfigyelő státuszt biztosító 2024 májusi határozatot sem.
5. Ahol liberális és jobboldali közkívánatra betiltották a Kneecap koncertjét.
6. Ahol mai napig nincs érdemi diskurzus annak a cionizmusnak a problémás pilléreiről, aminek első fő ideológusa magyar volt.
7. Ahol a kormányzati hatalom azonnal ráugrott az ELTE ügyre, hogy habosítsa és saját céljaira használja, amiben közvetlenül vagy közvetve rendre partnere a mainstream és független média és értelmiség egy része, akik most egy-két embert hurcolnak meg nagy nyilvánosság előtt.
8. Ahol gyakorlatilag alig van érdemi információ a Nakbáról és az 1947 vége óta zajló etnikai tisztogatásról, tananyagról nem is beszélve.
9. Ahol semmi érdemi diskurzus nincs arról a létező vitáról, ami az izraeli egyetemek felelősségéről szól, amivel kapcsolatban vezető nemzetközi tudományos testületek foglaltak állást (pl. International Sociological Association).
10. Mindezt egy rendkívül bizonytalan tűzszünetben, mely tartós aligha lehet. A tűzszünetet mit azután kötötték, hogy több mint öt hirosimányi bombát dobtak a gázai övezetre, ahol kb. 65.000 palesztin ember halt meg, amit a népirtás-szakértők többsége népirtásnak tart.
A fenti pontok többnyire Magyarországról szólnak, de valamilyen formában hasonló, ha nem is ugyanilyen egyenlőtlenségek és problémák fennállnak a legtöbb nyugati országban. Teljes kudarcot vallott a jog és formális politika, az elitek elszakadtak a társadalom preferenciáitól, képtelenek alapvető emberi minimumokat és elemi nemzetközi normákat betartatni, katonailag közvetve vagy közvetlenül érintettek a népirtásban, tétlenül nézik, ahogy Izrael állam Ciszjordánia annektálására készül egy apartheid-rendszer keretében elszabadult telepesekkel, legtöbb helyen, ha nem is tiltják, de nehezítik, üldözik, bélyegzik az Izrael állammal szembeni kritikát, stb. Amíg ez így van, addig indokolt lehet a polgári engedetlenség, bojkott, közvetlen akció, és ilyesmi, bár végső érvet csak egyes esetekre lehet alkalmazni.
Ebben a helyzetben az újra fellángoló lekezelő kommentek és morális pánik a „cancel culture” kapcsán nem segít abban, hogy ez a történet a megértés és együttélés felé menjen előre. Miközben a kormány és az értelmiség egy része buzgón ítélkezik, alig esik szó arról az asszimmetriáról, amelyben egy államilag támogatott hadipartner ország kritikáját ma polgári engedetlenségként is tilos megfogalmazni.
Próbálta valaki feltárni, hogy mi is történt? Amit én tudok, azt nem újságíróktól, hanem egy panelbeszélgetésből tudom. A panel egyik résztvevője arról számolt be, hogy az esemény előtt már napokkal tiltakozott körlevélben egy palesztin (nem „palesztinpárti,” hanem konkrétan palesztin) vendéghallgató a „Zionism, diversity, democracy” (sic) címmel hirdetett esemény ellen, részben annak promóciója miatt. Nem kell a mára nem megszállt, hanem de facto annektált Ciszjordániába utazni, hogy valaki lássa ennek a címnek a hamisságát. Az esemény plakátján egy izraeli zászló volt látható, amire boldogan néznek emberek, beleértve egy palesztin kendős nőt, ami szintén nem épp a kétállamiság eszméjét sugározza. Hozzáteszem, nekem van palesztin diákom, nehéz a szemébe nézni, és ha kiborulna, amit nem tesz, lehet, elnézőbb lennék vele. Az újságírás ott kezdődne, hogy valaki feltárja a teljes képet és a részleteket, és bemutatja az érintettek motivációját. Ehelyett az újságok és hírportálok egyszerűen csak átveszik a vonatkozó hírt, benne a kormány hangulatkeltésével, amit tovább habosítanak a cikk elején idézetthez hasonló kommentárok.
Nem tartozik közvetlenül ide, de természetesen nem lényegtelen, hogy az izraeli hadsereg fellépését közvetlenül a Hamasz október 7-i terrorakciója váltotta ki. Ugyanakkor elemi képlet, hogy a Hamasz bűnei nem teszik semmissé az állami szintű, rendszerszintű jogsértéseket, a kollektív büntetést, az 1947 vége óta tartó jól dokumentált etnikai tisztogatást, és a megszállás évtizedes valóságát.
Az erkölcsi felelősség nem zéróösszegű: el lehet és el is kell ítélni a terrorcselekményeket, miközben ugyanilyen következetességgel el kell ítélni a háborús bűnöket, a palesztin államiság szisztematikus ellehetetlenítését, és a népirtásszerű politikákat is.
Az a beszédminta, miszerint „dehát a Hamasz…”, már régóta nem a megértést, hanem a hárítást szolgálja. Ahelyett, hogy közelebb vinne az igazság és a felelősség megosztott, komplex felismeréséhez, újra és újra megakadályozza, hogy erről a tragédiáról felnőtt társadalomként tudjunk beszélni.
Én örülnék, ha minden előadó megtarthatná az előadását a szólásszabadság nevében (végül az előadás megtörtént, szóval nincs akkora katasztrófa – szemben az összes betiltott tüntetéssel). De álszentség úgy tenni, mintha ebben a témában szólásszabadság lenne Magyarországon. Nincs. A magyar az egyik legszélsőségesebben egyoldalú diszkurzív tér ez ügyben, amit ismerek.
Annak is örülnék, ha egyre többen vennék észre a „tökéletes áldozattal” kapcsolatos elvárások álszentségét. Mennyi legyilkolt civil és betiltott tüntetés kell ahhoz, hogy valaki joggal üvöltsön fájdalmában, vagy előadást blokkoljon?
Végül annak is örülnék, ha foglalkoznánk a fent részletezett leírhatatlan hatalmi és diszkurzív egyenlőtlenséggel, ami viccet csinál az érdemi szólásszabadságból. Ha sikerülne felszámolni, de legalább jelentősen csökkenteni ezeket a hatalmi egyenlőtlenségeket, akkor talán kevesebb ember érezné úgy, hogy meg kell zavarnia egy előadást.
