Édouard Louis nála 9 évvel idősebb bátyja már fiatalkora óta alkoholbetegséggel küzdött, emellett indulatos, olykor pedig erőszakos természete, képzetlensége, az emberi kapcsolatok terén mutatott analfabetizmusa, röviden: életének kilátástalansága mind magyarázatul szolgál korai halálára. 37 éves korára a halálba itta magát. Erről ír a szerző L’effondrement (Összeomlás/összeesés^[1]) című regényében, amelynek magyar fordítása még nem jelent meg. Recenzió.

Édouard Louis a francia autobiográfiai irodalom egyik legifjabb állócsillaga, aki Leszámolás Eddyvel című regényével tört be igazán a francia – majd rövid úton a nemzetközi – irodalmi életbe. Az akkor mindössze 21 éves Louis (eredeti nevén: Eddy Bellegueule – ennek az általa gyűlölt névnek a megváltoztatásáról is szól az imént említett könyve) az alacsony származásával és homoszexualitásával járó kettős gyökerű szenvedés történetét írta meg naturalisztikus stílusban, nem sokkal azután, hogy elolvasta a francia író, újságíró és filozófus Didier Eribon Visszatérés Reimsbe (amelyről ezt és ezt a kritikát ajánljuk) című, hasonló tárgykörben született önéletelemző regényét. Ezt követően külön (kis)regényeket szentelt apjának (Akik megölték az apámat, amiből még a magyar megjelenés előtt színdarab is készült, Ki ölte meg az apámat címmel, Kovács Domokos és Szenteczki Zita rendezésében) és anyjának is (Egy asszony küzdelmei és átváltozásai), sőt, anyjáról egy újabb könyve is megjelent 2024-ben Monique s’évade (Monique szökése) címmel, amely a napokban már magyarul is olvasható lesz. Ahogyan remélhetőleg előbb-utóbb az a könyv is, amelyről jelen recenzió szól.

L’effondrement című legújabb regényében Édouard Louis nemcsak magyarázatokat keres a tragikus eseményre, de

azt is kutatja, hogy vajon őt magát miért nem rázta meg egyáltalán saját bátyjának a halála.

A válasz röviden: ez a regény, mert nem lehet más, a távolság vagy a hiány regénye; a távolságé, amely Louis-t saját bátyjától minden tekintetben mindig is elválasztotta, és a hiányé, a hiányzó bátyé, aki sosem volt képes felnőni a nagytestvérré válás feladatához. És ebből adódóan az idejekorán lezárult gyászé is talán: Louis sosem tekintett úgy saját bátyjára – akinek talán éppen ezért sem tudjuk meg a nevét a könyvből –, mint akinek a tragédiáját valóban szörnyű veszteségként kellett volna megélnie. Sosem ismerte igazán, az ellen pedig, amennyit látott belőle – rasszizmus, homofóbia, indulatkezelési problémák, folyamatos önáltatás –, minden porcikája hevesen tiltakozott. Ahogyan talán a báty nagyjából két évtizeden átnyúló, folyamatosan súlyosbodó alkoholizmusa is elővetíthette a család szemében a tragikus végkimenetelt.

„Kettőnk élete – fogalmaz Louis – sem az én életem, sem az övé nem volt, hanem a kettőnk közötti távolsággal azonos.
Amíg a bátyám ivott, én filozófiát tanultam, regényeket olvastam.
Amíg a bátyám ivott, én írtam.
Amíg a bátyám ivott, én utaztam.
Ez a kettőnk közötti távolság elmondhatatlan.
Ez a távolság elmondhatatlan, mégis mindent elmond.” (215. o.)

A regény – és Louis alkotói pályájának – egyik kulcskérdése, hogy miért pont ő. Miért éppen neki sikerült kitörnie a családi pokolból? Miért van az, hogy míg családtagjait megbénítja, tehetetlenségre kárhoztatja a szenvedés, a szeretetlenség, a nyomor, belőle – utólag visszatekintve ez már határozottan látszik – a lehető legtöbbet, a lehető legjobbat hozza ki? Eközben a családtagjai fokozatosan elkallódnak, testüket és lelküket tönkreteszi a frusztráció, az alkohol, a gyári munka – már ha van egyáltalán munkájuk.

Könnyen adná magát az értelmezés, hogy Louis volt az egyetlen a családban, aki képes volt a társadalmi determinizmus béklyóit lerázni magáról, de a helyzet ennél valamivel bonyolultabb. Az ő értelmezésében a bátyja is éppen annak lett szenvedő alanya és végül tragikus áldozata, hogy esetében a társadalmi determinizmus nem működött hézagmentesen. Louis itt implicite Pierre Bourdieu francia szociológusra hivatkozik, aki szerint a különböző társadalmi osztályoknak nem egyszerűen különböző objektív lehetőségeik és eszközeik vannak az érvényesülésre, hanem vágyaik is nagyrészt ezekhez az objektív körülményekhez igazodnak. Bourdieu szerint az ember habitusa saját életterveit és vágyait rendszerint hozzáigazítja az objektív valósághoz, és bár ezáltal tartósítja a társadalom osztályviszonyait, egyúttal az egyéni szenvedést is csökkenti: hiszen a habitus gondoskodik arról, hogy leginkább csak arra vágyjunk, amire vágyhatunk.

Nem álmodik magának fényes egyetemi karriert az, akinek a szülei le sem érettségiztek, és a mesés gazdagság illúziójába sem ringatja magát

– vagy ha mégis, tudja, hogy ennek csekély az esélye – az, aki borzalmas körülmények között nőtt fel, és akinek a családjában – több nemzedékre visszamenően – az egyetlen perspektíva a gyári munka, hiszen már a gimnázium elvégzése is csodaszámba megy. Louis szerint itt keresendő bátyja nyomorúságának és depressziójának a gyökere: nagyratörő álmai messze nem voltak összhangban az objektív valósággal.

Már fiatalon arról álmodik – és ezzel hitegeti is a családját –, hogy kitanulja a hentes mesterséget, ő lesz a legjobb hentes egész Franciaországban, saját hentesüzletet nyit, díjakat nyer, és majd külföldre is hívják mindenfelé, hogy átadja a szakmában szerzett rengeteg tudását és tapasztalatát. Mindebből annyi valósul meg, hogy egy rövid ideig valóban dolgozott hentesüzletben.

A második – látszólagos – kitörési lehetőséget egy olyan cég jelentené számára, amely műemlékek és kastélyok felújításával foglalkozik. Noha pusztán ígéretről van szó, Louis bátyja erről is olyan hihetetlen lelkesedéssel és átéléssel számol be otthon, hogy közben levegőt is alig vesz. Végül azonban, nem pontosan tudni, miért, de az egészből semmi sem lesz. A történetből csak annyit tudunk meg, hogy barátját, Pierre-t, vele ellentétben felvették a céghez.

A harmadik – és valószínűleg utolsó esélyt – egy luxuslakások felújításával foglalkozó vállalkozó jelenti a számára, akivel néhány hónapnyi munka után olyan szoros apa-fia kapcsolatba kerül, hogy elmondása szerint a férfi azt is megígérte neki, hogy halálakor minden vagyonát – az összes lakással együtt, amit megtartott magának, és nem értékesített tovább – Louis bátyja fogja megörökölni. A bizalmi viszony azonban hamar megromlik a báty alkoholizmusa miatt. Először csak elkésik a munkából, majd többször beteget jelent, hogy otthon maradhasson inni, végül komoly károkat okoz a munkában. A vállalkozó kirúgja, bár korábbi jó viszonyukra tekintettel még évekig ingyenes lakhatást biztosít neki.

„A bátyám mindig hajlamos volt arra, hogy az egész világot meg akarta hódítani, álmodni is csak nagyban tudott, sosem voltak kis álmai, mint a legtöbb embernek a hétköznapokban, lakás, autó a vasárnapi kirándulásokhoz, nem, ő mindig dicsőségről álmodozott, és úgy gondolom, hogy az álmainak a léptéke miatt érezte magát nyomorultul, illetve amiatt, hogy az álmai nem voltak összhangban azokkal a lehetetlenségekkel, amelyek az életét alakították, a nyomorral, a szegénységgel, Észak-Franciaországgal, a sorsával, azt hiszem, ezek azok az ellentmondások, amelyek megnyomorították.” (20. o.)

A báty, aki egész életében saját sérelmeit dédelgette és – ahogy Popper Péter fogalmaz – magolta be minden reggel újra és újra, arra a magasugróra emlékeztet, aki, miután már a kisebb magasságokat is sorra leveri, egyre magasabbra teteti a lécet, majd végül érvényes ugrás nélkül esik ki a versenyből.

A logika egyszerű: olyan irreálisan nagyot kell álmodni, hogy ne is kerülhessen összeütközésbe a valósággal.

Még jobb, ha az álom a nem túl közeli jövőre vonatkozik, hiszen így megalapozottságát meg sem lehet kérdőjelezni. A narcisztikus grandiozitás logikája ez: világhírű leszek, hihetetlenül gazdag leszek, olyan sikeres leszek, hogy azt ép ésszel fel sem lehet majd fogni. Természetesen még nem tartunk ott, de egyszer biztosan így lesz. A reális célok megvalósulását talán időről időre számon lehetne kérni. De az irreális célok olyannyira elrugaszkodottak a valóságtól, hogy nem is lehet őket mihez hozzámérni.

Louis elbeszélésében a munkái mellett a másik kitörési lehetőséget a nők jelentették volna a bátyja számára. A könyvben három közeli és tartós kapcsolatról esik szó: Angélique, Géraldine és Stéphanie. A két első kapcsolatnak a báty erőszakossága vet véget (Géraldine esetében még a nő gyerekeire is rátámad), az utolsó tartós kapcsolata azonban egészen másképp alakul: nyoma sincs már az erőszakosságnak, inkább a tétlenség, a lemondás és bármiféle változás elutasítása jellemzi. Úgy érzi, túl késő már megváltozni, ezért mindenkit, aki a változás lehetőségére emlékezteti, elidegenít magától, és már csak azokkal tartja a kapcsolatot, akikkel bűntudat nélkül lehet inni.

„Akárhogy nézzük is – mondja Angélique telefonon Louis-nak már a báty halála után –, a bátyád gyűlölt engem. Hogy miért?
Mert segíteni szerettem volna neki, és gyűlölt mindenkit, aki segíteni szeretett volna neki.
De fordítva is igaz volt:
Kizárólag azokkal járt el otthonról, akikkel azt csinálhatta, amit addig is csinált: ihatott és elhagyhatta magát.
Még együtt voltunk, amikor újra felvette a kapcsolatot a régi barátaival, akikkel évek óta nem is találkozott, pusztán azért, mert tudta, hogy velük majd féktelenül lehet inni. Mert tudta, hogy ezek az emberek nem fognak segíteni neki kilábalni, előrelépni.
És ez megnyugvással töltötte el.
Az, hogy nem kell változnia.” (201-202. o.)

Nehéz megmondani, hogy Louis bátyja végül valóban a grandiózus álmok irrealitása miatt lett-e depressziós és alkoholista, majd itta magát halálra, vagy éppen ezek az álmok segítettek neki ideig-óráig a víz felszínén maradni. Valakinek, akinek az esetében már a mások számára reális álmok is irreálisak, talán az az egyetlen működőképes stratégia, ha mindenki számára irreális, de valamilyen csoda folytán a távoli jövőben mégis beteljesülő vágyakat dédelget magában.

Ami pedig a kapcsolatok gyógyító erejét illeti: az olvasó számára is egyértelművé válik, hogy ebben a pszichológiai közhelyben nem érdemes feltétel nélkül hinni; bár mindenkinek jót tesz, ha figyelemmel, empátiával és megértéssel fordulnak felé, a nagyon korai gyerekkori sérülések és a súlyos szenvedélybetegségek „kezeléséhez” ez messze nem elegendő. A függőségek és személyiségzavarok „gyógyításához” nem elég néhány ölelés.