Szeptember utolsó szombatján debütált a Varsányi Szirének női kórus és Thury Zita koreográfus közös projektje, a Hősnők tere című városi frontstage musical^[1]. Az előadás önmagában is érdekes kreatív kísérlet, hiszen nemcsak nyílt térben játszódik, hanem különböző művészeti ágakat és műfajokat is ötvöz.

A alkotók a kültéri helyszínt és annak sétapontjait elsősorban azért választották, mert a projekt a városi teret érintő feminista problémákra igyekszik felhívni a figyelmet. A kültéri helyszínválasztás megidézi a színházi előadások középkori előzményeit – amikor a darabokat még nem kőszínházakban, hanem városi tereken, kocsiszínpadokon adták elő a közönségnek –, ezáltal pedig teret enged annak az olvasatnak, miszerint

csak úgy lehet a hazai közterületeket teljeskörűen korszerűsíteni, ha teljesen elvetjük és újragondoljuk az eddigi urbanisztikai hagyományokat,

ahogyan azt a produkció teszi a színház intézményesült kereteivel.

A projektet korai szakaszától végigkövethettük, mivel a készítők a kezdetektől betekintést nyújtottak az alkotói folyamatba. Az első megálló, ahol én is belepillanthattam a folyamatba, a Műhely Alapítvány által szervezett Dance shop műhelybeszélgetés volt a Trafóban. Az itt kialakuló diskurzus egy felvilágosult, nyugati rendszerekből átszűrődő perspektívából indult, ahol a közönség leginkább a nemi keretek lebontásával, vagy az interszekcionalitás felől közelített a kezdeti projekthez. Akadt, akinek nehezére esett belegondolni, milyen nehézségeket jelenthet nőként közlekedni az utcán, mivel ő maga sosem gondol magára nőként bizonyos helyzetekben. Voltak, akik pedig azt nehezményezték, hogy a projekt nem integrál szervesen – akár férfiak, akár transz emberek bevonásával – másfajta megéléseket.

A másik meghatározó, talán kevésbé jószándékú vélemény a workshopokon kívüli, kéretlen visszajelzésekből származott – így például a készítők Tilos rádiónak adott interjúja során, ahol egy betelefonáló jelezte, hogy számára az aktuálpolitikai problémákhoz viszonyítva lényegtelennek tűnik a hazai közterületek biztonságának és állapotának kérdése. Ezekből a reakciókból egyértelművé vált, hogy bármelyik, mostanában népszerű irányból is próbálunk meg közösségileg közelíteni ehhez a projekthez,  mindenképpen csak elmaszatoljuk a hazai feminista tapasztalatból megfogalmazódó kérdéseket.

Hiszen végső soron mindkét oldal azt állítja: a nemi alapú megkülönböztetés már nem egy olyan probléma, amellyel foglalkozni kell, ezért inkább a nemeken kívüli társadalmi nehézségek felé kellene nyitni. Csak míg az egyik tábor ezeket az identitással kapcsolatos kérdésekben, a nemi kereteken túl keresi, a másik egyszerűen túlbeszéltnek, feleslegesnek és gyakran támadónak tartja a kortárs hazai feminista törekvéseket. Mindeközben az előkészületi fázisban világossá vált, hogy milyenek a hazai közterületi állapotok, és mennyire szükség van egy ilyen projektre. A nyílt színi próbákon, amelyek közül az első nagyobb nyilvános próbát az OFF-Biennále kereteinbelül rendezték, számos alkalommal kiabáltak be elsétáló férfiak, de akadt olyan nő is, aki az utcai erőszakról szóló résznél, az aluljáróban könnyeit törölgetve mondott köszönetet az elsétáló kórus tagjainak.

Annak ellenére, hogy milyen sokrétű közösségi párbeszédekből indult, a Hősnők tere végül megmarad a hazai tapasztalatokkal is értelmezhető problémafelvetéseknél, miközben szépen működteti az itthon ugyancsak jól ismert zenei motívumrendszereket. Ezáltal a darab nemcsak a közterek nők általi visszahódítására tesz kísérletet, hanem arra is, hogy olyan kulturális toposzokban helyezze el a nőket, amelyekben szerepük vagy egyáltalán nincs, vagy csak marginális. Külön üdítő volt, hogy mindezt nem a mostanában trendi, közösségi médiában jól filterezhető performatív feminizmus eszközeivel – az ezotéria, asztrológia és boszorkányság szentháromságával –, hanem éppenhogy a résztvevők sokszínűségével  és a valódi, európai és hazai kultúrát gyökeresen meghatározó történetek és népdalok újraértelmezésével teszi. Rögtön az előadás kezdetén a terézvárosi Epreskert a szemünk láttára válik Édenkertté. A fák és szobrok között járkálva felhangosodik a kezdeti káosz, amit aztán a Bibliából már ismerős alakok törnek meg. A genezis-történet Lilith alakjának beemelésével értelmeződik át, egyfajta lehetséges irányt adva a nők modern szerepvállalásnak. Ez az irány pedig végül az egész produkciót tekintve meghatározó üzenetté válik.

Az Édenkertből kilépve a csoport a XIII. kerület felé veszi az irányt. Alapos átgondoltságra utal a helyszín- és szövegátiratok mellett a darab performanszjellege is. A közönség az előadókkal karöltve jelöli ki az előadás terét a közterületen, ahol egyszer egy iskolai kerítés, másszor egy biciklisekkel tömött alagút, vagy egy játszótér szolgál színpadul. Az előadás úgy szól a minket körülvevő világról, hogy, miközben sokszor pontos statisztikákra épít, pontosan ott mer dühös, komor vagy akár humoros lenni, ahol az valójában is indokolt. Ez utóbbit például jól szemlélteti az a megálló, ahol az alig ötperces forgalommegszakítást a táncosok biciklizése okozza, miközben a kórus a háttérben – az utcába bekanyarodó türelmetlen autósok dudálása közepette – énekel a Hófehér Jaguár dallamára arról, milyen hátrányt jelent a nőknek az, hogy az autós közlekedés elsősorban a férfiak által uralt terület.

A performanszjelleg, és a táncosok közreműködése ilyen szempontból nemcsak ráerősít a témaválasztásra, hanem olyan alapot teremt, mint a vonósok ostinatója egy komolyzenei koncerten:

ismétlődő motívuma a közterület nők általi visszafoglalása és az ezt akadályozó nehézségek.

A táncosok játékukkal is kitérnek ezekre (úgymint a babakocsival való nehezített közlekedésre), amellett, hogy példákat is mutatnak a parkok és közösségi terek használatának lehetőségeire vagy az utcán egymást szívesen megszólító, szolidáris köztérhasználatra. Erre a – táncosok által megteremtett – visszatérő alapra épülnek rá a kórus szólamai, mintha fa- és rézfúvósok lennének a zenekarban. Az énekesek változatos műfajokban (újra)írt dalokkal támogatják a táncosok játékát, miközben szövegezésben is ráerősítenek annak a mondanivalójára, hogy például milyen korlátokat kényszerít a nőkre a közterület-használat, hogyan hat ez a munkavállalásra (a férfiak ingázási rádiusza sokkal nagyobb, mint a nőké^[2]), vagy hogy éppen milyen atrocitások érik a nőket az utcán. Máskor a kórus leválik a harmóniáról, és más fontos témákat hoz be: a bérszakadék kérdését, a nők számára kijelölt otthoni tér veszélyeit, a családon belüli erőszak problémáját. Az előadás legerősebb pontja viszont a kezdeti teremtéstörténeten kívül az volt, amikor a közönség a kórussal együtt sétált át két kerületet összekötő alagúton, miközben a kórus egy átiratot énekelt az Utca, utca bánat utca című népdalra, aminek fő motívuma az utcai biztonság és a nőket végső soron cserbenhagyó, jelenlegi politikai látszatintézkedések voltak.

A darab legerősebb szólamaivá azok a sorok válnak, amelyek a közösség erejéről szólnak. Különösen nagyot ütnek ezek úgy, hogy közben egyetlen nagy csoportként járjuk az utcákat, közösen teremtve egy különleges és biztonságos atmoszférát elemi erejű kántálásokkal, régi mondókák, népdalok és popszámok dallamára írt szövegekkel kísérve, amelyek sokszor mondanivalójukban is a közösség erejéről szólnak.

A produkció azért különösen szerethető, mert érezhető mögötte egy egészséges alkotói folyamat – ellentétben a #metoo mozgalom idején leleplezett toxikus gyakorlatokkal, miszerint az, aki egy előadás elkészítésénél hatalmi pozícióban van, legtöbbször visszaél saját szerepével és sokszor kizsigereli, alárendeli a többi résztvevőt egy adott projektben. A készítők több helyen hangsúlyozták, hogy tudatosan demokratikus légkört igyekeztek teremteni, és tiszteletben tartották, hogy az előadók munkájuk mellett, szabadidejükben vesznek részt a projektben. Így a darab az alkotói tereket is képes megújítjani, alternatívát kínálva azokkal a feszült, kizsigerelő és gyakran konfliktusos munkakörülményekkel szemben, amelyeket sokszor természetesnek tartunk a művészi közegekben. Már a nyílt próbákon is látható volt, hogy a készítők és az előadók egyaránt élvezik a közös munkát. Ez pedig még hitelesebbé tette az egész mondanivalót: a női terek visszahódítása ott kezdődik, hogy a közterületeken kívül is támogató, egymást megtartó női közösségeket hozunk létre.