Az újabb gyerekvédelmi botrány nem a szociális rendszer súlyos alulfinanszírozottságára irányítja a figyelmet, hanem egy bulvár-politikai játszmává silányult. Ennek elsősorban a gyerekvédelmi szakellátásban lévő gyerekek, másodsorban a segítésükre felesküdött szakemberek a legnagyobb károsultjai.

Gyakorló szociális szakemberként fontosnak tartjuk leszögezni: a szociális munka a társadalom mint politikai közösség jobbításáért, a társadalmi kohézió és az emberi jogok erősítéséért, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok csökkentéséért végzett szakmai tevékenység.

Elkeserítő látni, hogy az elmúlt évek egyik legőszintébb – bár meglehetősen elkésett – interjúja, amely a gyerekvédelmi szakellátás súlyos visszásságaira és a gyerekek ellen éveken keresztül elkövetett intézményi bántalmazás mechanizmusaira világított rá, nem az elemi szolidaritást és megoldáskeresést váltotta ki. Kuslits Gábor a szociális és gyerekvédelmi szektor jelenlegi állapotáról lesújtó látleletet tárt a Válasz Online újságírója elé, de a cikk következménye csupán a politikai felelősség teljes tagadása, a sárdobálás és a bűnbakkeresés lett.

Az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye szerint – amelyet Magyarország is kötelező érvényűnek fogadott el –

[m]inden olyan gyermeknek, aki ideiglenesen vagy véglegesen meg van fosztva családi környezetétől, vagy aki saját érdekében nem hagyható meg e környezetben, jogosult az állam különleges védelmére és segítségére.^[1]

Az elmúlt évek gyerekvédelmi botrányai élesen rávilágítanak arra, hogy az állam nem teljesíti a gyerekjogokkal kapcsolatos kötelezettségeit (emlékszünk még a mulasztásos törvénysértés kifejezésre?^[2]). A jelenleg regnáló hatalom részéről  a gyerekek biztonságának, jóllétének és jogainak rendszerszintű érvényesítésére irányuló állami intézkedéseket nem látunk, sem ezirányú politikai akarat nem mutatkozik meg.

Hiába tűzte ki célul az 1993-as szociális törvény a szociális biztonság megteremtését, ha közben fel sem merül a hazai szociális ellátórendszer roskadozó állapotának érdemi javítása. A sokéves forrás- és szakemberhiány, valamint a kompetens, országos hatókörű szakmai irányítás hiánya a katasztrofális diszfunkcionalitás állapotába juttatta a szektort.^[3]

Mindezek helyett a Szőlő utcai visszaélésekben implikált politikusok kilétéről megy a találgatás – mintha a bántalmazott gyerekeknek nem lenne mindegy, hogy egy politikus vagy civil használta őket szexuális céljaira.

Amiről ehelyett beszélni kellene, az az, hogy a szándékosan elhanyagolt és lerohasztott szociális és gyerekvédelmi rendszer strukturális hiányosságai teret és a lehetőséget teremtenek a gyerekek intézményen belüli szexuális kizsákmányolásához.

Adóforintjaink egy súlyosan bántalmazó, a gyerekek testét és lelkét tönkretevő rendszer fenntartását finanszírozzák.

A kirívóan munkaerő- és szakképzettség-hiányos, alulfinanszírozott, agyonterhelt, végletekig kizsigerelt, alacsony érdekérvényesítő képességgel rendelkező szociális szakembergárdát a politika magára hagyta. Mindezek egyenes következménye egy embertelen intézményi közeg létrejötte és fennmaradása. Valójában a szociális munka Etikai Kódexében lefektetett alapelvek – az emberi méltóság tiszteletben tartása és a szolidaritás – váltak itthon politikai erőszak és elhanyagolás áldozatává az elmúlt évek során.^[4] Ennek egyik megnyilvánulása, amikor önkormányzatok vagy politikusok a gyerekvédelmi rendszert, illetve a szociális intézményerendszer bármely területét fenyegetésre, rendszabályozásra használják.

A gyerekvédelmen messze túlnyúló, a társadalom elnyomott osztályainak szociális jogait semmibe vevő, elhanyagoló és bántalmazó rendszerben élünk.

Szintén ez köszön vissza a fogyatékos emberek nagylétszámú bentlakásos intézményeiből a közösségbe, kisebb létszámú lakóotthonokba való helyezésének, vagyis a kitagolási (intézménytelenítési) folyamatnak a megrekedésében. De ez mutatkozik meg a pszichiátriai betegek bentlakásos szociális intézményeiben tapasztalható embertelen állapotokban, vagy az idősotthonok többéves várólistáiban is.

Ugyanez a helyzet a „gladiátorképzőként” emlegetett éjjeli menedékhelyek esetében is, ahol a jobbik eset az, ha csak a hajléktalan sorstársakkal kell megküzdeni egy pár cipőért, nem pedig az éjszaka leple alatt támadó vérszívókkal – poloskákkal, bolhákkal –, melyek az elmúlt három évtizedben minden hajléktalanok átmeneti szállójának „alapfelszereléseivé” váltak. Ezek az intézményi körülmények mélyen a szakmai minimumstandardok alatt vannak, ellehetetlenítve mind a lakók méltósághoz való jogát, mind a szociális munkások színvonalas szakmai munkáját.

Amiről továbbá szó eshetne…

Hogy ez mindössze pénz és politikai akarat kérdése, és jellegéből adódóan nem holnaptól fog megváltozni.

De minél tovább halogatjuk a forrásbővítést, annál később lesz változás, és annál tovább tartanak az embertelen és vállalhatatlan állapotok.

A szociális ágazatban szakirányú végzettséggel dolgozók aránya csökken. Jellemző, hogy – főként az idős embereket célzó házi segítségnyújtásban – 8-10 gondozási helyszínt kell ellátnia egy segítőnek napi nyolc órában. A bentlakásos szociális intézményekben pedig 50 gondozottra mindösszesen két gondozó jut, ami extrém módon feszített és emberpróbáló gondozási rutint eredményez.

Az ápolási-gondozási munka legjavát erőn felül teljesítők – akik között különösen sok a középkorú nő – folyamatos testi és mentális túlterhelés alatt állnak.  Amellett, hogy testi-lelki egészségük erodálódik, a rájuk bízottakat sem tudják sok esetben ilyen feltételek mellett szakmai módon ellátni.

Mindannyiunk közös ügye és érdeke, hogy a magyar állam nagyságrendekkel többet költsön szociális ellátásokra! Emellett

a szociális ellátórendszert egységben kell kezelni az egészségügyi és az oktatási ágazatokkal, hiszen ezek a rendszerek egymással kölcsönhatásban vannak.

Gondoljunk csak az iskolai hiányzásokra vagy a bántalmazó családi közegre, melynek jelei sokszor először az iskolában érhetőek tetten – de az iskolának nem feladata, és a gyerekvédelmi rendszer felé történő jelzésen kívül nincs is kapacitása megoldani ezeket a helyzeteket. Ugyanez érvényes az egészségügyi ellátórendszerre is, például amikor az egyedül élő, idős, demens emberek az akut egészségügyi fekvőbeteg-ellátásban maradnak, mert felelősen már nem bocsáthatóak otthonukba. Éveket töltenek el egy kórházi ágyon, amíg – szerencsésebb helyzetben – az egészségi állapotuknak megfelelő bentlakásos intézménybe kerülnek. Rosszabb esetben hajléktalanná válnak, vagy méltatlan körülmények között halnak meg.

A magyar társadalomnak követelnie kell a szociális jogok érvényesülését! Haladéktalanul konszenzusra kell jutnunk abban, hogy mindenki számára alanyi jogon jár az emberi méltóság, amelynek szerves része a színvonalas szociális és gyerekvédelmi szolgáltatásokhoz való hozzáférés. Tegyük végre belsővé azt a gondolatot, hogy a gyerekvédelmi szakellátásban, pszichiátriai otthonban vagy hajléktalanellátásban élők egytől egyig jogosultak a bántalmazástól mentes, a testi-lelki jóllétet a lehető leginkább szolgáló, méltóságteljes életre és az ezeket elősegítő szociális szolgáltatások igénybevételére.

Az intézményesült embertelenség megszüntetése, különös tekintettel az állami gondozásban lévő gyerekekre, mindannyiunk közös felelőssége.