„Különös érzés ez a kettős tudat, az érzés, hogy az ember mindig mások szemével nézi önmagát.” – írta az afrikai amerikai W.E.B. Du Bois The Souls of Black Folk című művében 1903-ban. Ibram X Kendi történész hamarosan magyarul is megjelenő könyvének egyik fejezetében, melyet alább közlünk, ezt a gondolatot helyezi 20. század végi, 21. századi kontextusba.
A könyv bemutatójára október 1-én kerül sor 18 órától a Gólyában: Kadét Ernő, újságíró, Márton Joci, roma LMBTQ+ aktivista és Piróth Attila, a könyv fordítója beszélgetnek majd.
Amikor a születésem előtt pár héttel terhes anyám a harmincegyedik születésnapját ünnepelte, 1982. június 24-én Reagan elnök hadat üzent még meg sem született gyermekének. „Erősebb kezű bűnüldözéssel megfékezhetjük a kábítószerrel való visszaélést” – jelentette ki az elnök a Fehér Ház rózsakertjében.
Persze nem a kábítószerrel való visszaélést üldözték, hanem a hozzám hasonló embereket, akik az „erősebb kezű bűnüldözés” rendszerébe születtek bele. A kábítószerekkel való illegális tevékenységekért kiszabott büntetések szigorítása – nem pedig az okozott károk nettó növekedése – miatt négyszereződött meg az amerikai börtönökben fogva tartottak létszáma 1980 és 2000 között. Míg az erőszakos bűncselekményekért elítéltek jellemzően a börtönnépesség felét teszik ki egy adott időpillanatban, 1993 és 2009 között évről évre több embert csuktak le kábítószerek, mint erőszak miatt. A fehér amerikaiak nagyobb eséllyel árulnak kábítószereket, mint a fekete és a latinó amerikaiak – és az egyes csoportok hasonló arányban fogyasztanak. Mégis, a fekete amerikaiakat sokkal nagyobb eséllyel börtönzik be kábítószerrel való visszaélésért, mint a fehér amerikaiakat. A kábítószerrel kapcsolatos, nem erőszakos bűncselekményekért elítélt fekete amerikaiak körülbelül ugyanolyan hosszú időt (58,7 hónapot) töltenek börtönben, mint az erőszakos bűncselekményekért elítélt fehér amerikaiak (61,7 hónapot). 2018-ban a fekete és latinó amerikaiak erőteljesen felülreprezentáltak voltak a börtönnépesség körében: annak 56 százalékát tették ki – ami kétszerese a részarányuknak az Egyesült Államok felnőtt lakosságában. A fehér amerikaiak pedig erőteljesen alulreprezentáltak voltak a börtönnépesség körében: annak 30 százalékát tették ki, miközben részarányuk az USA felnőtt lakosságában mintegy kétszer ekkora.
Amint Elizabeth Hinton történész kiemeli, nem Reagan indította ezt az úgynevezett háborút. Lyndon B. Johnson elnök vett először üldözőbe minket, amikor azt mondta, reményei szerint úgy vonul be a történelembe 1965, mint „az az év, amikor az ország alapos, intelligens és hatásos háborút indított a bűnözés ellen”. A szüleim középiskolások voltak, amikor Johnson a bűnözés elleni háborújával csúfot űzött a szegénység elleni, alulfinanszírozott háborújából; úgy mutatott egymás mellett a kettő, mint az állig felfegyverzett mesterlövész mellett a műszerekkel alig ellátott baleseti sebész. Richard Nixon elnök 1971-ben hirdette meg a kábítószerek elleni háborúját, hogy leszámoljon legádázabb bírálóival: a fekete és a háborúellenes aktivistákkal.
„Az 1968-as Nixon-kampánynak, majd a Nixon-féle Fehér Háznak két ellensége volt: a háborúellenes baloldal és a feketék. Érti, hogy miről beszélek? Nem nyilváníthattuk törvénytelennek sem a háborúellenességet, sem a feketéket, de tudtuk, hogy ha elérjük, hogy a nagyközönség a hippiket a marihuánával, a feketéket pedig a heroinnal kapcsolja össze, mi pedig mindkettőt szigorúan büntetjük, akkor szétrobbanthatjuk mindkét közösséget. Letartóztathatjuk vezetőiket, razziát tarthatunk otthonaikban, feloszlathatjuk a gyűléseiket, és estéről estére lejárathatjuk őket a híradóban”
– nyilatkozta Nixon belpolitikai főtanácsadója, John Ehrlichman a Harper’s Magazine riporterének évekkel később. „Tudtuk, hogy hazudunk a drogokról? Persze.”
Fekete amerikaiak is csatlakoztak a lejáratókhoz, mert meggyőződéssel hitték, hogy a gyilkos drogdílerek, fegyveres bűnözők, enyveskezű heroinfüggők – a The Washington Afro-American 1981-es vezércikkének szavaival – „lehúzták a vécén” „a polgárjogi mozgalom nehezen kiharcolt eredményeit”.[1] Több – talán a legtöbb – fekete vezető pedig úgy próbált népe megmentőjeként tetszelegni, hogy elfordult a fekete „bűnözőktől”, és a fehér rasszisták mellett őket tette meg a nép ellenségének.
A fekete emberek bezárását, illetve megmentését szorgalmazó, egymásnak látszólag ellentmondó követelések feszültek egymásnak az ország törvényhozó testületeiben – és az amerikaiak tudatában is. A fekete vezetők Nixontól Reaganig, Johnsontól Bill Clintonig republikánusokkal, demokratákkal összefogva követelték – jobbára eredményesen – a rendőrség létszámának növelését, a szigorúbb büntetéseket, a kötelezően kiszabandó letöltendő szabadságvesztést, az újabb börtönök építését. Mást is követeltek: a rendőri brutalitás felszámolását, több munkahelyet, jobb iskolákat és drogterápiás programokat – ezeket a követeléseket azonban a politikai döntéshozók kevésbé lelkesen fogadták.
Amikor 1982-ben megszülettem, a „feketék által feketék sérelmére elkövetett bűncselekmények” miatti szégyen már-már maga alá temette az előző nemzedék önérzetét, amely büszkén hirdette: „a fekete szép” (Black is beautiful). Sok nem fekete amerikai undorral tekintett a függőséggel küszködő fekete amerikaiakra – sok-sok fekete pedig szégyenkezve nézett le ugyanőrájuk.
Mindkét szülőm szegény családból származott, egyikük egy északi, városi lakótelepről, másikuk déli, vidéki környezetből. A szegénységből az 1980-as évek középosztályába történő felemelkedésükről mindketten úgy beszéltek, mint a tanulás és a kemény munka létrafokainak megmászásáról. Ahogy másztak, nem győzték hallgatni a rasszista szövegeket azokról a fekete emberekről, akik nem hajlandók mászni, akik felelősségtudat nélkül nyomják a heroint vagy a cracket, akik pompásan megélnek a lopásból és azokból a segélyekből, amelyeket a létrafokokat hozzájuk hasonlóan szorgalmasan mászó amerikaiak keményen megkeresett dollárjaiból húznak.
1985-ben Eleanor Holmes Norton, a köztiszteletben álló polgárjogi ügyvéd a The New York Times hasábjain kijelentette, hogy az „orvosság… nem annyiból áll, hogy biztosítani kell a szükségleteket és a lehetőségeket”, ahogy az antirasszista aktivisták hangoztatták. Norton a „bonyolult, ragadozó gettószubkultúra” megdöntésére szólított fel. Felszólította a szüleimhez hasonlóan „gettókból származó” embereket, hogy mentsék meg a „gettóbeli férfiakat” és nőket: verjék beléjük „a kemény munka, a tanulás, a család tisztelete” értékét, hogy „jobb életet biztosítsanak gyermekeiknek”. Norton semmiféle tapasztalati bizonyítékkal nem támasztotta alá azt az álláspontját, hogy egyes „gettóbeli” fekete emberekből hiányoznának ezek az értékek.
Sok más új fekete középosztálybelihez hasonlóan szüleim is vevők voltak ezekre az elképzelésekre. Az az osztály, amely az ötvenes-hatvanas-hetvenes években harcot hirdetett a rasszista közpolitikákkal szemben, a nyolcvanas-kilencvenes években más fekete emberekkel fordult szembe. Az antirasszizmus engedékenységnek tetszett azzal az önpusztító viselkedéssel szemben, amelyet mindenütt maguk körül láttak. Szüleim követték Norton útmutatását: azzal a mantrával neveltek, hogy tanulással és kemény munkával felemelkedhetek, ahogy ők is felemelkedtek, és ahogy végül az összes fekete ember felemelkedik majd. Szüleim – még rassztudatosságukban is – fogékonyak voltak arra a rasszista elképzelésre, hogy a lustaság miatt nem jutnak előbbre a fekete emberek, így inkább ez utóbbiakat ostorozták, nem pedig Reagan közpolitikáit, amelyek előbb ripityára törték azokat a létrafokokat, amelyeket a szüleim még megmásztak, majd megbüntették azokat, akik ezután lezuhantak.
A reagani forradalom valóban gyökeres fordulatot hozott[2] – a már addig is nagy hatalommal rendelkezők javára. Tovább gyarapította a magas jövedelmű amerikaiak vagyonát az adók és a kormányzati szabályozások mérséklésével, meredeken növelte a katonai költségvetést, és erőteljesen korlátozta a szakszervezetek hatalmát. A közepes jövedelmű fekete emberek hetven százaléka azt nyilatkozta, hogy „sok rasszalapú diszkriminációt” tapasztalt már 1979-ben is, mielőtt a Reagan-féle forradalmárok felhagytak volna azzal, hogy érvényt szereznek a polgárjogi törvényeknek és az esélykiegyenlítő (pozitív diszkriminációs) rendelkezéseknek, mielőtt megvonták volna a szövetségi finanszírozást az állami és helyi önkormányzatoktól – amelyek munkaszerződései és munkahelyei mindaddig a városi családi otthonhoz elvezető biztos utat kínáltak a fekete középosztály számára. 1982-ben, ugyanabban a hónapban, amikor Anya születésnapján meghirdette a kábítószerek ellen indított háborúját, Reagan a szövetségi jóléti programok és a Medicaid egészségbiztosítási program jelentette biztonsági hálót is megnyirbálta, és ezzel még több alacsony jövedelmű fekete embert taszított szegénységbe. „Erősebb kezű bűnüldözése” még több fekete embert lökött a zsaruk karmaiba – akik az 1980-as évek elején 22-szer annyi fekete embert öltek meg, mint fehéret. A fekete fiatalok négyszer akkora eséllyel maradtak munka nélkül 1985-ben, mint 1954-ben. De a munkanélküliség növekedését kevesen kapcsolták össze az erőszak fokozódásával.
Az amerikaiak régóta arra vannak idomítva, hogy az emberek hibáit lássák, ne pedig a közpolitikákét. Ebbe a csapdába persze könnyű beleesni: az emberek képét tolják az arcunkba, a közpolitikák távolinak tűnnek. Különösen nehezen ismerjük fel az emberek küszködése mögött meghúzódó közpolitikákat. A szüleim is a közpolitikák problémái helyett az emberek problémáit kezdték keresni – így visszaléptek oda, hogy megmentsék és civilizálják a fekete embereket ahelyett, hogy felszabadítanák őket. A crack – és az általa a fekete embereknek okozott károk – elterjedése nyomán a civilizáló teológia hirtelen vonzóbb lett a szüleim számára, ahogy a polgárjogi mozgalom és a Fekete Hatalom mozgalom sok más gyermeke számára is. De sok tekintetben a felszabadítási teológia maradt a szellemi otthonuk, amelyben engem is felneveltek.
Szeptember 30-án jelenik meg Ibram X. Kendi afrikai amerikai történész Hogyan legyünk antirasszisták című műve Piróth Attila fordításában, a Théâtre le Levain (Kovász Színház) kiadásában, a Mérce médiapartneri támogatásával. Az angolul kétmillió példányban elkelt könyvről részletesebben itt tájékozódhatsz.
A könyv elővásárlással, adományokkal és példányfelajánlással („+1”) támogatható a Budapesti Teleki Téka oldalán. Ha ezt szeptember 15-ig megteszed, akkor nevedet feltüntetjük a könyvben a támogatók között.
Mélyen legbelül a szüleim továbbra is azok voltak, akiknek lelkét a felszabadítási teológia évekkel korábban Urbanában lángra lobbantotta. Anya továbbra is arról álmodott, hogy felszabadító misszionáriusként körbeutazza a fekete világot – amire libériai barátai is buzdították 1974-ben. Apa pedig arról, hogy felszabadító verseket ír – amire Addison Gayle professzor is buzdította 1971-ben.
Sokat töprengtem rajta, mi lett volna, ha szüleim nem hagyják, hogy érthető félelmeik útját állják álmaik megvalósításának. Hogy Anya útra kelve segítsen felszabadítani a fekete világot. Hogy Apa elkísérje, és ihletet találjon szabadságköltészetéhez. Ehelyett azonban Anya az egészségügyi technológiai szektorban kezdett dolgozni, Apa pedig a könyvelői pályát választotta. Beléptek az amerikai középosztályba – amelyben akkor is, ma is aránytalan többségben voltak, vannak a fehérek –, és már nem csak saját szemükkel tekintettek önmagukra és saját népükre, hanem „mások szemével is”. Csatlakoztak azokhoz a fekete emberekhez, akik igyekeztek beilleszkedni a fehér térbe – úgy, hogy közben önmaguk maradjanak, és megpróbálják megmenteni saját népüket. Nem álarcot viseltek, sokkal inkább a tudatuk hasadt ketté.
Ez a kettősség W.E.B. Du Bois The Souls of Black Folk (A fekete nép lelkei) című, 1903-as művének kitörölhetetlen szavait idézte:
„Különös érzés ez a kettős tudat, az érzés, hogy az ember mindig mások szemével nézi önmagát.”[3]
Du Bois nem kívánta sem „afrikanizálni Amerikát”, sem „a fehér amerikaiság áradatában kifakítani néger lelkét”. Ehelyett „egyszerre néger és amerikai” kívánt lenni. Egymással ellentétes konstrukciókat akart belakni, elvégre amerikainak lenni azt jelenti: fehérnek lenni, fehérnek lenni pedig azt jelenti: nem négernek lenni.
Amit Du Bois kettős tudatnak nevezett, talán pontosabb viaskodó vagy vívódó tudatnak hívni.
„Az ember érzi, hogy kettő – magyarázta Du Bois –, egy amerikai és egy néger; két lélek, két gondolkodás, két össze nem egyeztetett törekvés; két viaskodó eszmény egy fekete testben, amelyet egyedül saját konok ereje tart vissza attól, hogy széjjelszakadjon.”
Később kifejtette, hogyan dúlt ez a háború saját sötét testében, hogy egyrészt néger akart lenni, másrészt „az amerikaiak tömegébe akart veszni, ahogy az írek és a skandinávok”.[4]
Ezek az 1903-ban megfogalmazott viaskodó elképzelések csaptak össze szüleim tudatában is – és tartják magukat mindmáig. A fekete tudatban zajló párbaj az antirasszista és az asszimilációpárti elképzelések között szokott folyni. Du Bois hitt egyrészt a rasszrelativitás antirasszista gondolatában, vagyis hogy minden rasszalapú csoport a saját szemével néz önmagára, másrészt a rasszalapú mércék asszimilációpárti gondolatában, vagyis hogy a csoport egy másik rasszalapú csoport – Du Bois esetében: a fehér emberek – „szemén keresztül nézi” önmagát. Másként fogalmazva: meg akarta szabadítani a fekete embereket a rasszizmustól, ugyanakkor meg is akarta változtatni, meg is akarta menteni őket a „barbárság maradványaitól”.[5] 1903-ban úgy érvelt, hogy mind a rasszizmus, mind „a rassz nagy tömegének alacsony társadalmi szintje”* „felelős” a „négerek lealacsonyításáért”. Számára az asszimiláció része volt a probléma megoldásának.
Az asszimilációpárti elképzelések rasszista elképzelések. Az asszimilációpárti elképzelések egy rasszalapú csoportot magasabb rendű mércének állítanak be, amelyhez a többi rasszalapú csoportnak mérnie kell magát, referenciaszintnek, amelynek elérésére azoknak törekedniük kell. Az asszimilációpárti elképzelések jellemzően a fehérek embereket jelölik ki magasabb rendű mércének.
[1] A Washington Afro-Americant idézi James Forman Jr., Locking Up Our Own: Crime and Punishment in Black America (New York: Farrar, Straus & Giroux, 2017), 126–27. o.
[2] Reagan közpolitikáinak rasszalapú és gazdasági hatásait – köztük a bekezdésben idézett statisztikákat is – átfogóan tekinti át Manning Marable, Race, Reform, and Rebellion: The Second Reconstruction and Beyond in Black America, 1945–2006, 3. kiadás (Jackson: University Press of Mississippi, 2007).
[3] Ennek és a következő néhány idézetnek a forrása: W.E.B. Du Bois, The Souls of Black Folk: Essays and Sketches (Chicago: A. C. McClurg & Co., 1903), 3–4. o.
[4] W.E.B. Du Bois, „On Being Ashamed of Oneself: An Essay on Race Pride”, The Crisis 40, 9. szám (1933. szeptember), 199. o.
[5] Du Bois, The Souls of Black Folk, 53. o.
