Habár cikkünk megjelenésekor is várják a potenciális vevőket a felszámolás alatt álló Dunarolling Dunai Vasmű Kft. üzletrészeire, jelen tudásunk szerint Magyarországon az utolsó nagy acélmű is bezárt 2025 júniusában. A dunaújvárosi Dunai Vasmű jóval túlélte ugyan az 1992-ben megszűnt Ózdi Kohászati Üzemeket, ám az utóbbi gyár történetét kutató szakember szerint csupa párhuzamból áll a két gyár hanyatlásának folyamata. Az Egykor volt gyárváros címmel 2020-ban könyvet publikáló Alabán Péter történész, szociológust arról kérdeztük, milyen sorsra számíthat Dunaújváros – az egykori Sztálinváros – ha Ózd elmúlt harmincéves történetének tanulságaiból indulunk ki.

Mérce: Csaknem 3000 ember veszítette el a munkáját június végén Dunaújvárosban, a Vasmű területén működő cégek bezárásával. Milyen párhuzamok fedezhetők fel az Ózdi Kohászati Művek rendszerváltás során véghezvitt felszámolásával?

Alabán Péter: Csupa párhuzamot látok annak ellenére is, hogy sok idő telt el a két esemény között.  Pláne úgy, hogy ezt a nagyon fontos gazdasági szektort paradox módon „visszaszerezte” Ózd, hiszen Ózdon valójában még mindig zajlik acélgyártás. Az egykor „mini acélműnek” nevezett ÓAM Ózdi Acélművek Kft. természetesen korántsem működik olyan volumenben és létszámmal, mint a régi üzem, de az volt a közvélekedés, hogy Ózdot tulajdonképpen „feláldozták” Dunaújvárosért annak idején. Aztán eltelt több évtized, és lám, a Dunai Vasműt is bezárták.

Fontos aspektusnak látom mindkét esetben az üzemek privatizációinak történetét. A magánosítások időszakát és témáját a közelmúltban több tudományos mű érintette és dolgozta fel. A Rubicon folyóirat 2025-ben egy tematikus számot áldozott a privatizációnak, amelyben közgazdászok jelentettek meg közérthető nyelvezetű tanulmányokat. A saját munkáim közül a 2020-as, Ózdról szóló Egykor volt gyárváros írja le ezek mellett azokat a folyamatokat, amelyek igaz, hogy késve, de elérték Dunaújvárost is.

Az én egyik megállapításom az volt, hogy a magyarországi posztindusztrializáció időszakában Ózdon a dezindusztrializációt nem követte reindusztrializáció. Magyarul:

nem jelent meg olyan nagy foglalkoztató cég a városban, amely a kohászati üzemeket pótolni tudta volna.

Ennek okai között fellelhető, hogy sajátosan magyar módon zajlott le a magánosítás. Mintha a Rubiconban publikáló közgazdászok megjósolták volna, hogy az Ózdon látott folyamatok még ebben az esztendőben meg fognak ismétlődni Dunaújvárosban. Amit lehet látni, hogy például a Partizánon megjelent videóriport megszólalói – és köztük van szakszervezetis, kultúrotthon-vezető, egyszerű munkás – nem értik, hogy a leépülés folyamata tulajdonképpen miként zajlott le. Régen nem akarták elhinni, hogy nem lehetett megmenteni a gyárat Ózdon. Most nem akarják elhinni, hogy nem lehetett megmenteni Dunaújvárosban. Mindig felmerül ilyenkor a mindenkori kormány felelőssége. Ózdon nemzeti vagyonleltár hiányában az ipari vagyont a felszámoló cég nyomonkövethetetlenül eltüntette – akárcsak az ország többi, korábban bezárt nagy acélgyára esetében.

Most attól félnek Dunaújvárosban is, hogy a termelőeszközök, a géppark nehogy eltűnjenek. Bár arról hamar lehetett olvasni, hogy talán van remény a megmenekülésre, de szerintem ezzel azért nem érdemes foglalkozni, mert Ózdon is nagyon sok remény volt 30-35 évvel ezelőtt. Valójában vállalkozók ideig-óráig vettek át egyes gyáregységeket, amelyket kisebb részekre bontva üzemeltettek évekig, akárcsak a Dunai Vasmű esetében. Ózd esetében a 2020-ban elhunyt Petrenkó Jánost érdemes említeni, akinek a nevét Japánban is ismerték, és aki Peko Acélművek Kft. néven több éven keresztül az acélmű korábbi dolgozói közül pár száz főnek még munkát tudott adni. A kilencvenes évek közepén aztán ez a cég is csődbe ment.

Teljesen egyértelmű volt, hogy ha külföldi cégek veszik át ezeket a szocialista iparvállalatokat, akkor technológiai szinten ezek az üzemek menthetetlenek lesznek. A rendszerváltás után dogmatikus közvélekedés volt, hogy csak a kapitalista típusú termelés működőképes. Itt mindent meg kellett szüntetni, ami közel állt az egykori Szovjetunióhoz, holott az egykori Szovjetunió volt az egyetlen olyan gazdaság, amely a korszerűtlen, technológiailag megújulni képtelen ózdi kohászati üzemek számára felvevőpiacot jelentett. Ahogy ’91-ben megszűnt a Szovjetunió, lényegében szakítani kellett mindennel, ami az oroszokhoz kötődött. Az ózdi és a hozzá hasonló, elavult üzemek Nyugat-Európa számára nem jelentettek értéket.

Mint ahogy sajnos bebizonyosodott az is, hogy a Magyarországra betelepült külföldi cégek – erre nagyon jó példa az elmúlt pár évtized –, összeszerelő üzemekben gondolkodtak.

Nem a minőségi munkaerőt akarták, nem kutatás-fejlesztést akartak végrehajtani, hanem alacsonyabb státuszú, betanított munkát szántak az itteni dolgozóknak,

ami teljesen más világot teremtett. Dunaújvárosban most attól félnek szerintem, hogy ez a fajta kollektíva, a generációkon átívelő munkásdinasztiák és a biztos egzisztencia megszűnnek létezni. A nagyszülő, a szülő meg az ő gyereke is a gyárban dolgozott – még az is lehet, hogy ugyanabban a szakmában, ugyanabban a munkakörben. Dunaújvárosban most egyszerre 2600 embert bocsátottak el, Ózdon annak idején több mint 10 ezer embert érintett a bezárás. Ezt Ózdon a környező települések parasztból ipari munkássá átrétegződött csoportja szenvedte meg akkor a leginkább. Zömében egyébként ezek az emberek képzetlen segédmunkások voltak, különösen a falusi munkások. Egy bizonyos kor fölött az újrakezdés, az elhelyezkedés, az átképzés igencsak reménytelen. Ezért nem teremtett ez a fajta sajátos privatizáció olyan fajta megújulást, amit reindusztrializációnak lehetne nevezni.

A privatizációval kapcsolatban Ózdon felmerült, hogy ez egyfajta rablóprivatizáció volt: egyrészt nem nagyon támasztottak feltételeket a felvásárlócégekkel szemben, másrészt ezek a felvásárlócégek többek között az ózdi acélművek piacait is meg akarták szerezni. Mennyiben tér el, vagy mennyiben azonos ezzel a dunaújvárosi vasmű privatizációja?

Voltak eltérések a két folyamat körülményei között, mivel időben a dunaújvárosi elhúzódott. A Dunai Vasmű átélt egy 2008-as gazdasági válságot, illetve rengeteg tulajdonosváltást.

Én a közös dolgokat abban látom, hogy általában, illetve több esetben ezek a vállalatok a magánosítás során külföldi kézbe kerültek (habár Ózdon még ez sem volt meg). A hazai piacra termelő hazai tulajdonúakat aztán teljesen elnyomták ezek a cégek. Kivitték a pénzt: a profitszerzést főleg a külföldre irányuló exportból várták. Olcsó és kedvező befektetési lehetőségre, a belső piac megszerzésére, valamint az olcsó – ám akkor képzett – munkaerő átvételére törekedtek.

Az alvállalkozói beszállítói hálózatot megszerezték korábbi cégektől, ugyanakkor nem fejlesztettek. A szakembergárda tudása ki lett dobva az ablakon.

A betanított munka, amelynél együtt dolgozik a nyolc osztályt végzett az érettségizettel vagy a szakmai végzettségűvel, nem tükrözi a korábbi időszakot.

Lehet, hogy van ebben némi szocialista „beütődés”, de mégiscsak volt egy átlátható, félig-meddig munkaalapú társadalom. Rövid idő elteltével valakiből lehetett művezető is. Ma az összeszerelő üzemekben nincsenek ilyen perspektívák, mert addig foglalkoztatják ezeket az embereket, amíg van kereslet, utána elbocsátják, majd később újra visszaveszik. Ez egy teljesen új helyzet. Azt látom, hogy ettől tartanak a dunaújvárosiak is, hogy azok az emberek, akik acélipari szaktudást szereztek a hosszú évek folyamán, ha be is kerülnek egy új helyre, az életkoruknál és a munka jellegénél fogva erre a tudásukra nem lesz szükség. Visszakerülnek a ranglétra legaljára, és benne van az, hogy majd fiatalabb, 25-30 éves emberek fogják őket irányítani, még próbaidőt is fognak szabni az újbóli foglalkoztatásukra.

Teljes egészében nem fogja megmenteni senki a dunaújvárosi üzemet. A privatizációval kapcsolatos, ‘90-es években elterjedt nézet az volt, hogy ha az ózdi kohászati üzemeket részekre bontják, akkor hatékonyabban lehet működtetni. Ezzel ellentétes álláspont volt, hogy a nagyipari óriások több lábon tudnak állni. Az életképtelen, kis cégek kiszervezése megerősítette a közép- és kisvállalkozók rétegét, de értelemszerűen nem tudtak olyan eredményt produkálni, pláne nem a foglalkoztatás vagy a bevételek területén, hogy pótolni tudták volna a nagyvállalatok után maradt űrt.

Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület vaskohászati szakosztály dunaújvárosi szervezetének az elnökétől, Józsa Róberttől származik a szlogen: ha él a gyár, él a város. Ez Almási Tamás ózdi sorozatában úgy tűnik elő, hogy „egy gyár, egy város”. Egyértelmű a párhuzam: mindkét esetben a gyár tette élhető közeggé a várost.

Említette a régi, nagy üzem feldarabolását. Az ózdi dokumentumfilmben benne volt, hogy Petrenkó csak a durvahengerművet vásárolta meg. Ha jól értem, az volt a probléma, hogy egy-egy részegység az üzem egésze nélkül működésképtelen.

Így van. A részegységekben végrehajtott privatizációval kapcsolatos várakozásoknak (miszerint a kisebb egységek működőképesek lesznek) a Peko története is ellentmondott, ezért azt feltételezem, hogy Dunaújváros esetében egy-egy részegység esetleges megmentése nem jelentheti a gyár megmentését.

Korábban említette, hogy a szakképzett munkaerőt összeszerelő üzemekben foglalkoztatják betanított munkásként. A kormány ellenben azt mondja, hogy átképzési programot fog biztosítani azoknak, akiket egyik napról a másikra utcára tettek. Mennyire életszerű, hogy sikeresek lehetnek az átképzések és hasonló színvonalú munkához juthatnak az érintettek?

Az elmúlt években Magyarországon a szakképzés területén az volt az egyik legnagyobb előrelépés, hogy volt egy időszak, amikor ez a szektor a foglalkoztatáspolitikáért felelős terület alá tartozott, és ingyenessé tették a második szakmát. Alapszakmákat is tanulhattak felnőttek úgy, hogy akár az előzetes tanulmányaikat beszámítva rövidíthettek a képzési időn.

Ez jó irány, hiszen a ‘90-es években ez nem így volt. Azok a fiatalok, akik még mobilak földrajzilag – vagyis könnyebben költöznek új lakhelyre –, sokkal jobb esélyekkel rendelkeznek, mint azok a dolgozók, akik a rendszerváltást követő években nyugdíj előtt álltak volna. Akkor még alacsonyabb volt a nyugdíjkorhatár, kényszermegoldásként sokakat el tudtak küldeni korkedvezményes nyugdíjba. Ez most már nem lehetséges, hiszen azóta még a nyugdíjkorhatár is emelkedett.

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy ötvenvalahány éves, pláne hatvan év fölötti, nyugdíj előtt álló, acéliparban évtizedeket lehúzó dolgozót majd most át fognak képezni egy olyan területre, amit a nulláról kell kezdenie. Az ő szakmájukra nincs további kereslet az országban, hiszen megszűntek a hazai acélművek. De ha mondjuk lenne, akkor is át kellene költöznie ennyi idősen egy teljesen másik országrészbe, hogy a szakmáját gyakorolni tudja. Ha ezt nem teszi, és dolgozni akar, akkor mondjuk művezetőként visszakerülhet egy összeszerelő üzembe. Ez betanított munka lenne, ami tőlük teljesen idegen dolog. Ettől nagyobb megaláztatást az ember nem tud elképzelni. Ezek a dolgozók az esetleges új munkahelyüktől függően akár minimálbéren is tengődhetnek, kaphatnak ugyan bónuszokat, de ezek mozgóbér jellegűek, tehát elvonhatják őket, ha csökken a forgalom.

Gondoljanak bele: ezek az emberek bekerülnek egy ilyen közegbe azok után,  hogy a korábbi munkahelyük rangot, identitást jelentett. A Dunaferr támogatta a kultúrát és a sportot. Dunaújvárosnak Dunaferr néven NB1-es futballcsapata volt. Ezután bekerül a dolgozó egy olyan üzembe, ahol semmibe veszik. Mi több, még az életkorának megfelelő, addig megszokott presztízsére sincsenek tekintettel. Nem tudom, hogy mennyire lenne hatékony az ő esetükben az átképzés. Átkerülnek a könnyűiparba férfiként? Mert ez az egyetlen elérhető dolog? Ez nehezen képzelhető el. Az Országos Képzési Jegyzéket (OKJ) váltó Szakmajegyzékben (SZJ) nincs olyan, hogy hengerész, olvasztár, azaz melegüzemi szakmák. Ezeket iskolarendszerben nem is lehetne oktatni.

A fiataloknál persze mindig más a helyzet. Ők tudnak választani számukra megfelelő új szakmát. Kérdés, hogy helyben erre van-e kereslet, mert ha nincs, akkor ingázni, költözni kell. És ezek a lakosok már azon gondolkodnak sokan – pedig a Dunántúlról beszélünk, nem Borsodról – hogy el kell költözniük. Elsősorban a belső migráció kényszere jelenik meg, de ez egyeseknél a külföldre távozást is jelentheti. Utóbbi esetben megint csak a fiatalok jöhetnek szóba, vagy akinek még nincsen családja, gyerekei.

Infrastrukturálisan milyen hatása van ezeknek az elbocsátásoknak? Almási Tamás sorozatában elhangzik, hogy villamosított vasutat, autópályát ígértek Ózdra, ami végül nem valósult meg. Viszont Dunaújvárosban eleve van villamosított vasútvonal, folyami szállítmányozás, nehézdaruk, intermodális csomópont. A vasműnek a bezárása és az elbocsátások milyen hatással lehetnek akár az állami vagy más köztulajdonú, valamint a piaci szolgáltatásokra – a vasúttól kezdve a művházig, az étteremtől a kisboltig?

2013-ban a Korall című társadalomtörténeti folyóirat Válságtörténetek című tematikus rovatába írtam egy cikket A Vidék válságai címmel. Ebben területenként végigvettem, hogy miként érződött a nehézipari körzet leépülése – nemcsak a gazdaság, hanem a társadalom vagy a kultúra területén.

Ismertem az első rendszerváltás utáni ózdi polgármestert, Seffer Ferencet. Ő mondta azt, hogy abban az időszakban tárgyaltak külföldi befektetőkkel, és fogadtak egyszer egy japán delegációt. A japán delegáció kérdéseket tett fel a városi infrastrukturális adottságokról: hány szálloda van a városban? És akkor mondták, hogy egy, de az is kétcsillagos. Hány autópálya érinti a várost? Egy sem. Nyilván ez azóta sem változott, sőt, azóta nem csökkent az eljutási idő Budapest vagy Miskolc irányába. Ezt azzal próbálták később ellensúlyozni, hogy egyetemi képzéseket hoznak ide, de nem igazán vált be. Reméljük, még helyi kórház, az marad, de fennállt a veszély, hogy azt is elviszik innen. Most ugye Kazincbarcika jár olyan cipőben, hogy a sürgősségi betegellátást például bizonytalan ideig szüneteltetik. Ilyen kérdések mentén felmerül, hogy valójában mi tesz egy várost várossá. Sokan bíztak a szlovák határ közelségében, valamint a közeli Eger vagy Szilvásvárad látnivalóiban, aminek okán bele lehetne fogni a turizmusfejlesztésbe.

A posztindusztrializációnak az az egyik jellegzetessége, hogy a volt ipari létesítményeket átalakítják, más funkciót adnak neki.

Lengyelországban például átalakítottak ipari létesítményeket, kereskedelmi funkciót adva nekik, Németországban irodaházak lettek belőlük. Itt meg semmi. Ózdon két épületet tudtak megmenteni. Itt működik az úgynevezett Digitális Erőmű. Nagyon jól csengett a szlogen, hogy gyárból kultúrgyárat csinálnak, valamint Nemzeti Filmtörténeti Élményparkot hoztak létre. Ezeket legalább megmentették. De például az üzemcsarnokban, ahol Rom Színpad néven tartottak koncerteket, már nem tudnak rendezvényeket tartani, mert balesetveszélyes. Ezek a próbálkozások az infrastruktúra hiányosságai miatt nem hoztak tömeges turizmust a térségbe.

Mennyire valós veszély Dunaújvárosban az, amit az egykor szénbányászatáról híres Komló leépülése során láthattunk? Ott bezárták a vasutat, és hamarosan lerombolják az állomást is. Dunaújvárosban ugyan jelenleg van vasút, de az acélmű bezárásával a teherforgalom jelentősen vissza fog esni. Milyen esélyeket lát ennek a társadalmi szempontból is fontos infrastruktúrának a megőrzésére?

Korábban Ózdot a jelentős kiterjedésű iparvasút-hálózat a környékbeli településekkel is összekötötte. Bánrévétől egészen az Ózd melletti borsodnádasdi lemezgyárig, ami természetesen szintén megszűnt. Az iparvágányokat ezután felszedték, majd később bicikliutat csináltak az egykori vonalon. Ez totális visszafejlődés volt a vasút területén. Ma a személyszállítás egy-két motorvonatot jelent Miskolc irányába, de azt sem használják ki, mert rossz a csatlakozás az ország többi része felé és hosszabb a  menetidő is.

Dunaújváros esetében jobb, korszerűbb állapotban van a vasút, mint Borsodban, de ha nem lesz olyan ipari utód, amelyik hasznosítani tudja, akkor félő, hogy – pláne a napjainkban divatos vonalbezárások fényében – az itteni vasutak is az enyészeté lesznek, mint a mieink a ‘90-es években. Akkor az egyes falvakat a régió vérkeringésébe bekapcsoló állomásokat lerombolták, szétszedték, az alagutakat földomlással a természet birtokba vette. Ha ez Dunaújváros esetében nem lesz menthető, akkor az iparvasút felszámolása után jön a többi.

Egy ilyen gazdasági sokknak milyen hatása lehet a város társadalmi szövetére, akár kulturálisan?

Az nem véletlen, hogy ahogy az életszínvonal az egykori ipari térségekben elkezdett romlani, a népmozgalmi adatok, és az élveszületések száma is jelentős mértékben csökkent a gyermekvállalási kedvvel párhuzamosan, miközben az elöregedés folyamata a halálozások száma nőtt. Tehát ha Dunaújvárosban megismétlődik az, ami Ózdon történt, akkor az demográfiai szempontból nagyon látványos lesz.

A népveszteség nem csupán a halálozások számából, hanem az elvándorlásokból, a negatív irányú migrációból is következik. Ez lehet belföldi, de lehet külföldi, ami még tovább növeli a kint, zömében Ausztriában, Németországban, Angliában tartósan tartózkodók számát. Ezek az emberek lehet, hogy még itt vannak bejelentve Ózdon, de már rég nem laknak itt, életvitelszerűen külföldön tartózkodnak.

A megtartóerő szempontjából kulcsfogalom a kollegialitás. Ez arra utal, hogy a gyár nem csupán egy munkahely volt.

A szocialista időszakban lehetett bírálni sok mindent, de valamilyen módon egy integrátor szerepe volt az üzemnek.

A közösségiség, a valahová tartozás érzését mutatta. A kolléga valamilyen módon barát is.

Ezzel szemben a külföldi tulajdonú összeszerelő üzemekben túlhajtják az embert, nincs idő arra, hogy megálljon, beszélgessen műszak közben, utána rögtön jön érte a munkásszállító busz, mert már kezdődik a következő műszak, így a munkatársak idegenek maradnak. A kollegialitásban benne volt az, ami szerintem a szocialista munkásbrigádokban is, a május elsejei felvonulásokban is ott van. Ezeknek köszönhetően megvolt az összetartozás érzése, hogy „én a Dunai Vasműhöz tartozok”. Ez kölcsönzött egy identitástudatot is.

A munkáskolóniák is lényeges elemei voltak annak a szociálpolitikának, amit a gyár biztosított. A legszerencsésebbek kaptak házat, lakást, tüzelőanyagot a gyártól.

A munkásnak rangot adott az, hogy ő kapta azt a házat. Sorompó zárta el a munkástelepet a külvilágtól, idegen nem mehetett be, a kertben rózsát neveltek. Ezek a munkáskolóniák mára olyan leromlott állapotba kerültek, hogy ha valaki onnan kiköltözik, be kell falazni az ablakot, az ajtót, különben elfoglalják hajléktalan emberek. Ezek a leromló ingatlanok sajátos posztindusztriális jelek. És ezeket a jeleket már Dunaújvárosban is látni.

Minden egyszerűbben megoldható volt, a gyár biztos egzisztenciát, hátteret jelentett. Ózdon a gyár integrátor szerepe abban is érződött, hogy a cigány dolgozó meg a nem cigány dolgozó egyenrangú volt. Kemény István szociológusnak ’71-ben volt egy cigány felmérése, amiből kiderült, hogy a roma munkaképes korú férfiaknak közel olyan aránya dolgozott a munkaerőpiacon, mint a nem cigányoknak. A leépítések a rendszerváltás után rögtön azzal kezdődtek, hogy főleg a szakképzetlen roma dolgozókat elbocsátották, de a gyár mindaddig őket is el tudta tartani.

Az öröklődő szakmák világa Dunaújvárosban is meg fog szűnni. Régen a gyár a dolgozók és családjaik üdültetéséről is gondoskodott. Ez a fajta integrátor szerep ezeknek a városoknak óriási előnye volt. Nem véletlenül duzzadt fel a ‘80-as évek elejéig ezeknek a városoknak a lakossága – ide akartak menni emberek lakni még akkor is, ha a falusi környezetet, a családi házat fel kellett adni a sokkal szűkebb panellakásért. Közel  voltak a szolgáltatóegységek, közel volt az iskola, a bölcsőde, az óvoda – és ami a lényeg, hogy ott volt a gyár.

Mi van akkor, ha egy munkahely integrátor funkciója nem egyik napról a másikra tűnik el, hanem fokozatosan épül le? Vajon Dunaújvárosban az elmúlt 30 évben fokozatosan levezényelt privatizáció, és hogy a gyár most, több évtized kapitalizmus tűnik el, milyen eltérésekkel járhat ahhoz képest, hogy az ózdi gyárat a rendszerváltás idején sokkal rövidebb idő alatt számolták fel?

Az integrátor szerep eltűnésére annak ellenfogalmával tudok válaszolni: ez a dezintegráció, ami létbizonytalanságot teremtett. Ezáltal meginog a jövőkép, a perspektíva, így azok a családok, akik ezt megtehetik, már másban gondolkodnak. A privatizációval az iparban duális gazdaságszerkezet alakult ki. Ezzel az a probléma, hogy a még megmaradt hazai tulajdonú és a hazai piacokra termelő nagyfoglalkoztatók helyzete stagnál, miközben a külföldi tulajdonban lévő cégek exportértékesítése a rendszerváltás előtti utolsó, ‘89-es évhez képest megtízszereződött. Viszik ki a profitot saját anyaországukba, vagy saját maguk számára. Ebben a szerkezetben egy cég, vállalat esetében az integrátor szerepnek a felvállalása idegen, számukra a munkások eldobhatók.

Valuch Tibor a Honnan hova? című könyvében alkotta meg a technomunkás fogalmát. A számítógép-vezérelt, tehát nem a klasszikus hegesztői szaktudást igénylő CNC hegesztőgépet nem hegesztő kezeli, hanem PLC-programozó, aki tud programozni. Ennél tehát nem feltétlenül hegesztési tudásra, sokkal inkább programozási-informatikai ismeretekre van szükség. Tehát egyrészt a technológiának a megváltozása fogja kinyírni ezeket a hagyományos ipari szakmákat, ami Dunaújvárosban az idősebbek körében lehetetlenné teszi a foglalkozásváltást. Másrészt ezeknek a külföldi cégeknek nem kifejezett célja, hogy olyan társadalompolitikai szerepet vállaljanak fel, aminek fontos eleme, hogy a dolgozó jól, otthonosan érezze magát, leszámítva egyes rendezvények megszervezését (például családi nap). A nyugati cégek egyébként jellemzően még mindig egy más vállalati kultúrát képviselnek, mint például a kelet-ázsiai akkumulátorgyárak.

Az uniós csatlakozást is nagy várakozások előzték meg. 2004 május elsején „megyünk Európába” transzparensekkel vonultak fel Ózdon is. Akkor mondtam is magamban, hogy „hát eddig hol voltál?” Hasonló várakozás övezte az indiai Liberty Steel befektető érkezését Dunaújvárosban – amelynek szépen sikerült taccsra vágni Lengyelországban, Csehországban, Romániában is hasonló gyárakat. Az eredmények fényében ne csodálkozzunk, ha van egy Kádár-korszak iránti – hamis, de létező – nosztalgia az idős emberekben, a nagyszülőkben, miszerint akkor mindenki dolgozott, és nem arra nevelték az embereket, hogy hitelt vegyenek fel, mert még tudtak takarékoskodni, venni autót, még akkor is, ha nem nyugati márkát – valamilyen módon kiszámítható volt a jövő.

Dunaújváros esete megint csak arra példa, hogy nincsen biztos jövő a rendszerváltás után 35 évvel, biztosabb volt a jövőkép az „átkos” korszakban, amit egyértelműen negatív színben tüntetnek fel. Nagyon visszás az Európai Unió működésében, hogy az aktuális tulajdonos arra kapott tízmilliárdos nagyságrendben pénzt az Európai Bizottság által meghatározott szén-dioxid kvótából, hogy visszafogja a szén-dioxid kibocsátást. Tehát még a befektető jutott pénzhez, ha leállította a termelést – ez korábban elképzelhetetlen volt.

Még durvább példa az Ózd melletti, 1990-ben bezárt farkaslyuki bánya 2011-es újranyitása, ami valójában csak papíron történt meg. Megvolt a megnyitó, létrejött az Ózdi Szénbányák Zrt. Az idős bányászok pedig csóválták a fejüket, miszerint ez infrastruktúra hiányában teljes képtelenség. Erőmű nincs. Hova kell a szén? Nem azért zárták be, mert elfogyott a szénvagyon. Erre utal az egyik idegen nyelven is megjelent írásom a képzettség nélküli, kényszerből, önkényesen gyűjtögető zugbányászokról, amiből kiderül, hogy ezek a szerencsétlenek életveszélyes körülmények között kapirgálják a szenet, a gyereket küldik be a szűk vájatokba, hogy meglegyen télire a tüzelő. A Magyar Hang is írt erről egy cikket.

A bányavállalat mindeközben lehívta a kutatási és fejlesztési alapot, aztán a cég eltűnt, de rá pár évre létrehozták a Farkaslyuki Szénbányák Zrt. nevű majdnem hasoncéget, majd ez előző eset szinte megismétlődött. Mindeközben kiképeztek gyorstalpalón vájárokat, akik később a közösségi oldalakon keseregtek, hogy becsapták őket, majd egy idő után hivatalosan is bezárt a bánya. Ez a valódi posztindusztrializáció sajátosan magyar módon: így tűntek el teljesen stabilnak tűnő gazdasági ágazatok, mint a bányászat meg a kohászat, továbbá azok integrátor szerepének összes aspektusa..

Ki tudná nekünk bontani, hogy regionális vonatkozásban milyen különbségek vannak Ózd és Dunaújváros egykori és mai gazdasági kilátásai szempontjából? Ózd a szlovák határ mellett van, Dunaújváros pedig szinte az ország közepén.

Voltak a Kádár-korszakban munkás-adatfelvételek, kutatások. Ezeket szocialista szellemben végezték, és mérték például a dolgozóknak a művelődési viszonyait, hogy hogy érzik magukat, miben látják az előrelépés lehetőségét, stb. Ózd esetében nagyon sok volt a falusi munkás. Azoknak, akik az itteni rossz minőségű, rosszul működő téeszekből menekülni akartak, a gyár biztos egzisztenciát nyújtott. Tehát az ózdi gyár bezárása tönkretette a környező falvakat is. A bejárás Ózd esetében a hetvenes évek közepén egy több mint 40 kilométer sugarú körön belül történt napi szinten. Ezek az emberek nagyon sok időt töltöttek ingázással, otthon pedig még folytatták a kertművelést meg a mezőgazdasági munkákat. Ez egy kényszerstratégia volt, de keresetkiegészítéssel járt.

Lehetne vizsgálni Dunaújváros esetében, hogy a környező településekre milyen hatást gyakorolt, mennyi volt az ingázó, azaz a napi bejáró. Hányan költöztek csak a gyár miatt a városba. Hasonló tendenciákat hallani Debrecenről, Kecskemétről is, ahol az elmúlt években települt gyárakból rúgják ki éppen a dolgozókat.

Ózd környékén a gyár bezárása után a környező falvak lakossága olyan mértékben elkezdett csökkenni, hogy vannak olyanok, amelyek teljesen el is tűnhetnek. Azt lehetett látni, hogy azoknak a dolgozóknak a gyerekei, akik egyik napról a másikra elvesztették a munkájukat, nem maradtak helyben. Hatalmas volt a népességveszteség, az 1981-es 48 ezer főhöz képest mintegy 30 ezren élhetnek ma Ózdon. Bár a KSH-adatok alapján nem lehet bizonyítani, ennél alacsonyabb is lehet a lakosságszám, hisz hiába van valaki ide bejelentve, vannak akik életvitelszerűen nem élnek itt.

Hatalmas, üresen maradt ingatlanokhoz lehet olcsón hozzájutni. Ezért megindult a pauperizálódó, deklasszálódó tömegeknek az Ózdra bevándorlása vagy a környékre. Na, de miből fognak élni? Ózdon kedvezőtlenebbek a körülmények, mint Dunaújváros esetében. De ott, ha megvizsgálja majd valaki néhány év múlva, hogy demográfiailag hogyan áll az egykori dolgozói bejáró körzete a Dunai Vasműnek, akkor majd biztos találhat meglepő adatokat.

Milyen társadalmi jelentősége van annak, hogy annak idején Almási Tamás le tudott forgatni egy dokumentumfilm-sorozatot, ami megmutatta az ipari leépülés folyamatát és következményeit, ma pedig már nem lehet?

Ma csak nagyon ritka esetben lehet bejutni a gyár területére, nagyon kevés embernek. Nagyon jó filmszociográfiákat forgattak itt a ‘70-es, ‘80-as években, ezt utána már nem lehetett megcsinálni. Amellett, hogy az érintettek nehezményezik – például Ózdon Almási Tamás sorozatával kapcsolatban is – hogy csak a szenvedést mutatja meg, a mindenkori hatalom számára kínos műfajként ellehetetlentették a szociográfiát, filmszociográfiát. A mai médiajogi szabályozásokba nem férne bele az sem, hogy az emberek arccal, nyíltan szerepeljenek a filmekben. Ma ilyen filmet forgatni – és ezt el is ismerik maguk a még élő alkotók is – lehetetlenség lenne. A filmesek panaszkodnak arra, hogy nem tudnak egy munkásinterjút készíteni üzemen belül, mert nem engedik be őket. Ha üzemen kívül, akkor meg névtelenséget kér az illető, fél, anonimitását meg kell, hogy őrizze, azt is többször meggondolja mit mond el, hiszen titoktartás köti, vagy egyszerűen nem kíván nyilatkozni. A közösségi média felületein való megjelenésre, kommentelésre is ez a jellemző.

Ezt a műfajt a jelenlegi jogi háttér és a megváltozott médiatér miatt el kell felejteni.

A szociográfia műfaja eltűnik, és maximum az oknyomozó újságírók maradnak. Ha valaki ilyen projektbe belevág pont amiatt, hogy nem jut elég információhoz, hibát ejt, megkérdőjelezhető, amit állít, mert nincs, aki felvállalja az arcát, hiteles információkat mondjon, ember legyen a talpán. A tévedések, pontatlanságok miatt a karrierjének könnyen vége lehet, ugyanakkor ezek az alkotások akár írott, akár filmes műfajban – ami egyébként is rétegműfaj volt – teljesen eltűnnek, akkor előfordulhat az, hogy tömegek az egészről nem is fognak tudni. A társadalmi valóság (át)látása nem azonos annak átélésével.