Édouard Louis népszerű francia író, a Leszámolás Eddyvel, az Akik megölték az apámat és az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című regények szerzője (ezekről kritikánk itt olvasható, legújabb könyvéről pedig itt írtunk). Édouard prózájában Didier Eribon és a nobel-díjas Annie Ernaux nyomdoikaiban járva az osztály és osztályváltás, valamint a szexualitás, szexuális identitás kérdéseit ábrázolja, saját és családja életéből ihletet merítve.

Az írót megkérdezték egyszer, hogy szerinte valaki, aki nem rendelkezik az ő tapasztalataival a homofóbiáról, készíthet-e színpadi adaptációt a könyvéből. Válasza alább olvasható.

Tegnap azzal írt nekem egy színházrendező, hogy be szeretné mutatni az egyik könyvemet, de nem biztos benne, hogy megteheti, mert ő heteroszexuális, én pedig meleg vagyok, és a könyv a homoszexualitásról szól. Az alábbiakat válaszoltam neki, de talán érdemes lehet megosztani másokkal is, hogy egyszer és mindenkorra elmondjam, mit gondolok ezekről a kérdésekről.

1.

Minden jogod megvan ahhoz, hogy azt csinálj, amit akarsz. Senki nem döntheti el helyetted, mit szabad mondanod, és mit nem. Azok, akik baloldalinak tartják magukat, de határokat húznak, hogy ki beszélhet és kinek kellene kussolnia, valójában jobboldaliak.

2.

A tapasztalat nem azonos az igazsággal. Lehet kiindulópont, lehet segítség, de nem jelent semmilyen garanciát. Már találkoztam életemben homofób melegekkel, rasszista nem fehérekkel, nőgyűlölő nőkkel. A tapasztalat senkit nem véd meg az ideológiáktól.

A kérdés tehát sosem az, hogy ki beszél, hanem az, hogy mit mond. A tartalom számít. A kérdés az, hogy olyasmit mondasz-e, ami segíti a melegeket, vagy olyat, ami megalázza őket?

Olyat, ami segítheti a munkásosztályt, vagy olyat, ami még láthatatlanabbá teszi? Fegyvert adsz nekik, vagy újratermeled az elnyomásukat?

3.

Azok, akik az identitást adott csoportok kizárólagos tulajdonaként kezelik, kapitalisták. Részesei a kapitalista elnyomásnak. Úgy beszélnek az identitásról, mint egy kis magántulajdonról – a házam, az autóm, a táskám, az identitásom, a queerségem. Ez pedig hiba. Az identitásom nem csak hozzám tartozik. Ugyanannyira a tiéd is, amennyire az enyém. A homoszexualitásom nem a tulajdonom, ezért bárki beszélhet róla. Még egyszer: nem az számít, hogy ki beszél, hanem az, hogy mit mond.

4.

Nem hiszek a kulturális kisajátítás eszméjében, mert nem hiszek a tulajdonban. És különben is: inkább élek tolvajok társadalmában, mint földesurakéban.

Jobban szeretem Jean Genet-t, mint Steve Jobsot. (Tudom persze, hogy a földesurak történelmileg azért lettek földesurak, mert loptak, tehát összetett kapcsolat van a kettő között. De olyan szimbolikus javak, mint a nyelv, másképp működnek, mint a pénz vagy a föld. Ha elveszek tőled ötven eurót vagy a földedet, akkor az már nem a tiéd. De ha én mesélem el a történetedet, attól az még a tiéd marad. A nyelv nem szétosztható, hanem megsokszorozódik, ellentétben az anyagi javakkal. Ezért az irodalomban és a művészetben a történelem vesztesei mindig győztesek. Akiket kisemmiztek, ők lesznek azok, akik végül beszélhetnek. Ők teremtik a szépséget, mert a nyelvet nem lehet ellopni, legalábbis nem örökre. Mindig visszatér. Ezért van az, hogy a legnagyobb írók – vagy a nagytöbbségük – elnyomott társadalmi csoportokból származnak. Ezért a legnagyobb írók Toni Morrison, Annie Ernaux, James Baldwin, Szvetlana Alekszijevics, Jamaica Kincaid, Yiyun Li, Tash Aw.)

5.

De mi most színházról beszélünk. A színház szólhat a kisemmizettek szépségéről. Amikor színre viszed az életem darabját, elveszed tőlem az életemet, a kisemmizettségemet, és ez egy jó dolog. Mert nem én választottam az életemet. Nem én döntöttem úgy, hogy meleg leszek, hogy munkásosztálybeli leszek, hogy ebbe a világba születek bele. És mivel mindezt nem én választottam, létfontosságú, hogy legyen valaki más is, aki gondozza a történetemet – nekem és a helyemben. Legyen jogunk hozzá, hogy ne cipeljük tovább azt a fájdalmat és azt az erőszakot, amit mi soha nem választottunk, és amit vihet valaki más is helyettünk. Azok, akik progresszívnek tartják magukat, de arra kényszerítenek minket, hogy beszéljünk az élményeinkről, és csak ezekről az élményeinkről beszéljünk, valójában erőszakosak. Azt akarják, hogy a szavainkkal is cipeljük, amit akaratunk ellenére a testünknek, a húsunknak már hordoznia kell. Nem akarják, hogy felszabaduljunk. Kérdezd meg azokat a nőket, akik szexuális erőszakot éltek át: sokan közülük nem akarnak beszélni róla, nem akarják újra átélni a beszéd által, nem akarnak felelősök lenni érte. Ha van valaki, aki beszél a nevükben, az felszabadító. Nekem az volt. Írtam egy könyvet a nemi erőszakról. Thomas Ostermeier színpadra állította. Nem éreztem magam elég erősnek, hogy beszéljek róla, mert fájt. De minden alkalommal, amikor Thomas beszél róla, nem nekem kell. Ez pozitív kisajátítás. Olyan, amely megadja a szenvedőknek a hallgatás kiváltságát.

6.

Erről eszembe jut, ahogy emberek azt mondják: a melegek egyre kevésbé elkötelezettek politikailag. Pár hónapja hallottam valakitől: „A Pride-on már alig látni melegeket, inkább házat akarnak venni meg kutyát.” De miért magától értetődő, hogy a melegeknek harcolniuk kell? Miért ne harcolhatna valaki más helyettünk? Már így is annyit szenvedtünk. Harcoljunk, hogy újra szenvedjünk? A harc kimerítő. A harc fájdalmat okoz, sebezhetővé tesz, és újra céltáblává. A politika kimerültséggel, feszültséggel, szorongással jár – és mi, melegek már így is kimerültek vagyunk. Kimerültek vagyunk a gyerekkori megaláztatások miatt, a kirekesztés miatt, amit átéltünk. Jogunk van a pihenéshez, tehát jogunk van ahhoz is, hogy mások beszéljenek a nevünkben. Persze, szeretném, ha lennének, akik harcolnak. Én is harcolok, próbálok harcolni, írok – ez az egyetlen dolog, amit teszek. De erről én akarok dönteni, és ne mások szabják meg nekem az identitásom miatt. Most főleg a homoszexualitásomra gondolok, de amit mondok, azt hiszem, másokra is érvényes. Az anyám egy dolgozó nő, és nem akar a szegénységről beszélni, nem akar róla politikai vitát folytatni. Túl fáradt hozzá ötven évnyi nélkülözés után. A munkásosztálybeli környezetben, ahol felnőttem, gyakran mondták az emberek, hogy a baloldali pártok semmibe veszik őket. „Senki nem beszél rólunk.” Nem azt mondták, hogy „Beszélni akarunk”. Azt mondták, hogy „Senki nem beszél rólunk.” Sokan közülük rengeteget küszködtek, és ők azt akarják, hogy inkább más beszéljen. Ezért is polgári fantazmagória, hogy biztosan mindenki beszélni akar magáról, kiegészítve az összes korábbi fájdalmat, amin valaha keresztülment. Egyre inkább azok uralják a politikai nyilvánosságot, akik azt hiszik, hogy az ő elképzelésük a világról azonos az igazi valósággal.

7.

Ha meleg vagy transz emberek akarnak beszélni magukról, igenis legyen rá módjuk. Ha a dolgozó emberek akarnak beszélni magukról, igenis tehessék meg. Az igazság az, hogy túl sokáig hallgattattak el és tettek nevetség tárgyává minket. De ez nem jelenti azt, hogy most meg mások ne beszélhessenek.

Az, hogy sokan új jogokhoz jutnak, például a megszólalás jogához, nem azt jelenti, hogy akkor másokat meg kell fosztani tőle.

Ez megint konzervatív reflex. Minden jobboldali politikus ezzel trükközik, amikor azt mondja: el kell vennünk mások jogait, hogy neked jobb legyen. Ez egy hazugság.

8.

Persze, ha kérdéseid vagy kételyeid vannak, kérdezz meg meleg embereket magad körül. Mindannyian így dolgozunk. Ilyen a művészet. Közösségi munka. Az igazság kereséséről szól. Még én is, amikor meleg karakterről írok – vagy bárki másról, az anyámról –, félek attól, hogy nem leszek méltányos vagy igazságos. Félek, hogy leegyszerűsítek, valakit nevetségessé teszek, valamit félreértek. Megkérem a barátaimat, hogy olvassák át a szövegemet, ők pedig javaslatokat tesznek. És – még melegként is – hibázom néha, amikor a homoszexualitásról írok. Mert a tapasztalat nem minden. Valami hasonlóra számíthatsz, amikor színdarabot rendezel majd egy meleg szereplővel, még ha heteró is vagy. Dolgozni fogsz. Ez a művészet. Beszélgetni fogsz. Hibázni fogsz. Aztán megpróbálod kijavítani. Nem számít, honnan jössz, hogy mi van az igazolványodban, vagy hogy kivel fekszel le éjjel. Mert tényleg egyedül az számít, hogy mit akarsz mondani. És én biztos vagyok abban, hogy felszabadító dolgokat. Mert tényleg senki nem mondhatja meg neked, miről beszélhetsz, vagy miről nem. Mert egy közös világban élünk, és minden mindenkié.

Remélem, tudsz erőt meríteni ebből a néhány sorból.

Legyen szép napod,

Édouard