Szerzőnk az Alma Együttes gyerekkoncertjén járt, ahol megfigyelte, hogy a gyerekek által mintának tekintett felnőttek hogyan közvetítenek és nevelnek beléjük észrevétlenül sztereotip női- és férfiszerepeket – s mindez hogyan járul hozzá egy nőket elnyomó, kapitalista társadalom tovább erősödéséhez.

Felvonulnak az együttes tagjai egy vidéki fesztiválon, az esőben néhány gyerek és szüleik lézengenek, de hamar gyűlik a tömeg a színpad körül. A frontember lehengerlő energiával van jelen, mindenkit felinvitál a színpadra, nehogy elázzunk. A gyerekek átveszik ezt az energiát, amit sugároz, egyre többen buliznak az együttessel.

Aztán megmagyarázhatatlan szorongás tör rám. Valahogy furcsa, hogy az énekes rendszerint úgy szól ki a gyerekekhez, hogy „szerelmeim”. Aztán elhessegetem a rossz érzésemet, biztos csak én vagyok túl érzékeny az ilyesmire. Az énekes nagyon sokat kommunikál a közönséggel, sokat nevetünk, a szülőkhöz is kiszól többször, hogy legyünk aktívabbak vagy épp, hogy túl lelkesek vagyunk, majd a vitaminos dalnál elsüti a gyerekek kedvenc poénját „aki nyer, mit kap tőlem?” „Semmit” – kiáltják kórusban a gyerekek. Majd megkérdezi, hogy „és mibe lesz csomagolva?” „Semmibe” – kiabálja a közönség. Erre az énekes arról kezd beszélni, hogy támogatjuk-e a csomagolásmentes életet, s megkérdez erről egy anyukát, aki, miután igent válaszol, megkéri, hogy akkor vegye le a ruháit. Ettől már nagyon feszengek, de persze zavart nevetgélés – a többségi reakció.

Ezután még jön egy vicces utalás arra, hogy most nem lesz idő a szürke ötven árnyalatára, anyuka, valamit egy ponton elhangzik, hogy melyik anyuka jön őt megölelni. Az alkohol és az élet élvezetének összefüggéseiről szóló pep talknál már kizoomoltam teljesen, és próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy a gyerekeim túl kicsik, hogy értsenek ebből valamit.

De vajon milyen hatással van a gyerekekre ez a szexista légkör?

A WC-re várva két anyuka egymás közt beszélt ezekről a beszólásokról és arra jutottak, hogy „csak próbálja a felnőtteknek is izgalmassá tenni a műsort”. Tényleg csak ettől lesz izgalmas? Muszáj viccesnek lenni? És ha igen, akkor muszáj ilyen jellegű dolgokkal viccelődni, miközben a gyerekekről beszélsz és gyerekeknek koncertezel? Muszáj anyukákat fűzni eközben „viccből”?

A szexista viccek egy olyan terület, amiről a magukat egyértelműen feministának valló barátaimmal is vannak vitáink, nem is beszélve az erőszakprevenciós foglalkozásainkon (Nane-Patent erőszakprevenciós programja) zajló vitákról, ahol szociális szakemberek, pszichológusok vagy pedagógusok érvelnek amellett, hogy egy vicc nem tud ártani. Hiszen egy vicc pont hogy elveszi az élét a dolgoknak, segít túllendülni a feszültségeken, nem árt senkinek. Sokakat mégis rosszul érint egy-egy szexista poén. Nem véletlen, hogy az erőszak piramisának legaljára azért odakerülnek a szexista viccek. Mert

egy olyan társadalomban, ahol a szexista viccek normalizálva vannak, ott az ennél súlyosabb zaklatási és erőszakformák is gyakrabban előfordulnak.

Az erőszakpiramis tetején a nemi erőszak áll. Az olyan társadalomban, ahol oké a másik nem kárára poénkodni, a patriarchátust erősítjük tovább, a gyerekeinkben olyan magokat ültetünk el, hogy az erőszak a norma.

Egy olyan országban, ahol a bölcsődékben és óvodákban még azzal le lehet keverni egy-egy hajhúzogatást, hogy „biztos csak tetszel annak a kisfiúnak” és „örülj neki”, szerintem nagyon fontos lenne tudatosan kerülni az ilyen maszkulin arcoskodást – legalább egy gyerekkoncerten. Aki kilátogat egy klasszik gyereknapra, lépten-nyomon abba ütközik, hogy van fiús (szuperhősös, megmentős, agresszor – aktív) és lányos (királylányos, szivárványos, szép – passzív) tetkó/arcfestés/nyeremény, miközben azt kéne megerősíteni a gyerekekben, hogy bármi lehet belőlük, lehetnek lányként is cselekvő részei a társadalomnak, nem csak azt kell várni, hogy valaki megmentse őket vagy kisegítse őket a bajból, hiszen ez a narratíva csak a férfiközpontú társadalomnak praktikus.

Igen, ezek kicsi dolgok, de mikor egy kislány napja számtalan ilyen kis momentumból áll össze, az igenis meghatározó lesz számára és végül valahogyan az egész napja a köré fog szerveződni, hogy szép-e. Míg a fiúk azon fognak feszülni, hogy elég bátrak-e, elég menők-e, elég sportosak-e. Eközben az érzéseiket el kell nyomniuk, amitől frusztráltak és agresszívak lesznek, amit elő is ír nekik a társadalom, úgy, hogy ezeket a tulajdonságokat erősíti meg a környezetük.

Amikor egy énekes, akire felnéznek a gyerekek, a koncert egy pontján megöleli az egyik kislányt engedélykérés nélkül, aki láthatóan nem érti, hogy erre most miért volt szükség, akkor azt üzenjük a gyerekeknek, hogy bárki bármikor nyugodtan átlépheti a határainkat, hozzánk érhet, és ezt el kell fogadni, hiszen egy hatalmi pozícióban lévő személyt nem lehet visszautasítani.

S amikor az összes szülő csak nevetgél ezen, a gyerekek is velük nevetnek, hiszen ezt látják a szüleiktől, a környezetükben lévő referenciaszemélyektől.

Szóval hiába mennek szakemberek az óvodába évente egyszer a bugyiszabályról előadást tartani a kerületi családsegítőből, semmi esélye annak, hogy ez olyan hatást ér el, ami felülmúlja a mindennapok határátlépéseit és az környezet azokra adott reakcióit.

Amikor az énekes megkérdezi, hogy hány éves az egyik kislány a közönségből, és a válasz után azt mondja, hogy akkor ő lesz a fia felesége, és hogy egy sör mellett megbeszélik ezt anyukával a koncert után, akkor persze lehet nevetgélni, de valójában ezzel is azt üzenjük a kislányoknak, hogy „te csak egy árucikk vagy, nincs beleszólásod az életedbe”. Persze, ez csak egy ártatlan vicc akart lenni. De ha a gyerekek körül folyamatosan ilyen viccek pörögnek reflektálatlanul, akkor ezek igenis beépülnek, és a most felnövekvő generációnak is iszonyatos küzdelem lesz kitörni ezekből a nyomasztó patriarchális keretekből, mert a legfogékonyabb időszakukban ezek között az üzenetek között növekednek.

Szülőként szerintem muszáj reagálnunk ezekre a helyzetekre. A legjobb, amit tehetünk, hogy kommentáljuk a világot a gyerekeknek és próbálunk hatni ezek ellen a hatások ellen, de mindenkinek, aki gyerekekkel foglalkozik, felelőssége, hogy hagyja kiteljesedni a gyerekeket, ne szorítsa be az „ez fiús – ez lányos” dimenziókba, mert ezek társadalmi sztereotípiák. Azzal, ha nem beszélünk ezekről szülőként, nem a boldog gyerekkornak kedvezünk, hanem a kapitalista patriarchátusnak, amelyben az erőszak egy normalizált tevékenysége a férfiaknak.

Kinek az érdeke, hogy legyen fiús és lányos játék a falunapon? Annak, aki eladja. Kinek kedvez, hogy a kedvenc gyerekzenekar frontembere szexista vicceket süt el? A férfitársadalomnak,

hiszen a normák úgy épülnek be, ha folyamatosan ismételgetjük őket. Sem a fogyasztóvá nevelés, sem az erőszakkultúra nem szolgálja a gyerekek érdekeit, pedig állítólag róluk szólnak a gyerekprogramok, a gyereknapi rendezvények. De egy óvodában, bölcsődében, iskolában minden nap róluk kellene, hogy szóljon, nem arról, hogy ideális tagjai legyenek a kapitalista patriarchátusnak.