Az antisztálinista kommunisták (trockisták, anarchoszindikalisták, egyéb disszidensek) már a harmincas évektől próbálták meghatározni, mikor „bukott meg” vagy mitől „siklott félre” „1917”. Trockij híres műve, az Elárult forradalom, ’36-os. (Eredeti címe egyébként nem ez, hanem: „Mi a Szovjetunió, és merre tart?” – a hangzatosabb Elárult forradalom a brit trockista propaganda része. De hát abban a korszakban mindenki rajongott az ilyen tragizáló címekért.)^[1]

Annak, aki csak felületesen ismeri „1917” szakirodalmát (mint én), úgy tűnik, az „elfajzás”^[2] – a Vörös Hadsereg lefejezése a háború előestéjén, aminek, a generalisszimusz hadvezéri zsenije mellett, szoros köze volt ahhoz, hogy Hitler legyőzése csak orosz részről mintegy 27 millió ember életébe került (1941–45); a Molotov–Ribbentrop-paktum, ami az egész európai mozgalmat megzavarta és összetörte (1939); a „szocializmus egy országban” meghirdetése (1938); a spanyol polgárháborúban harcoló nemzetközi kommunisták cserben hagyása, az anarchisták hátba döfése (1937); a nagy tisztogatás, a kirakatperek, az antiszemitizmus felkorbácsolása (1936–38); a Gulag (1930–1960); az iszonyatos éhínségekhez vezető kollektivizálás (1932–33); a nagy ütemű iparosítás, a termelés taylorizálása, a „bürokratizálódás” (1920-as évek); a német, bolgár, észt, osztrák, magyar, kínai, brit (bizony) kommunista forradalmak elárulása (húszas évek); a Harmadik Internacionálé (1919–43) szovjet érdekérvényesítési szervezetté degradálása (kb. 1922); Lenin végrendeletének (internacionalizmus nacionalizmus helyett!; küzdeni a bürokratizáció ellen!; eltávolítani Sztálint!) meghamisítása (1923), majd harminc éven át tartó (a másik fontos ’56-os eseményig, a híres XX. Pártkongresszusig, ahol Hruscsov elítélte a sztálinizmust) cenzúrázása Lenin Összes műveiből; vagy Lenin utolsó nagy tette: a második kronstadti felkelés leverése, a NEP bevezetése, a munkahelyi önkormányzatok tanácsszerkezetének – és minden ellenzékiségnek és „frakciózásnak” – az elutasítása, a centralizálás (1921); a militarizálódás az ellenforradalom ellen (1917–1921); netán már a Második Internacionálé és a nemzetközi munkásszolidaritás összeomlása, a hadikölcsönök megszavazása, az első világháború kitörése… –, ez az elfajzás „disszeminatív”, akármeddig visszavezethető, nincs nullpontja.

Úgy fest, a gyermek korcsnak született, de talán már a dédszülők közt is volt egy hibbant.

Ennek a borzalmas eseménysornak az értelmezése magától értetődően lehetetlen a geopolitikai és világgazdasági kontextus nélkül; az imperializmustól és a fasizmustól való konstans rettegés az összes kommunista pártvezér paranoid képzeletvilágában döntő fontosságú tényező volt.^[3] Persze a nagy filozófustól, Woody Allentől tudjuk, attól még, hogy paranoiás vagy, nem biztos, hogy nem üldöznek. Franciaország és Nagy-Britannia a harmincas évek végéig abban bízott, hogy kijátszhatják egymás ellen a Harmadik Birodalmat és a Szovjetuniót, hátha felőrlik egymást. A Molotov–Ribbentrop-paktum a mából alig felmérhető pánikot keltett nyugati – a fasizmussal amúgy erősen kacérkodó, Hitlernek döbbenetes engedményeket tevő – diplomáciai körökben is, nem csak a mozgalomban; nem túlzás, hogy ezen fordult meg a világ sorsa. Aztán persze a Barbarossa-hadművelettel megint megfordult.

Akárhogy is, az eredeti, egységes munkásmozgalom törekvései bukásának bejelentéséhez soha semmi szükség nem volt a magyar ’56-ra és a rá következő megtorlásokra.^[4] A permanens forradalmat már a húszas évektől szekták vitték tovább Nyugaton, nem volt ez máshogy a második világháború után sem.

„A forradalom sírásója” eposzi jelzőt Sztálin kapta Trockijtól; nevetséges átruházni Kádár Jánosra. Ez a világviszonylatban nem túl jelentős magyar államférfi nem buktathatott meg semmit. ’56-ban – Nyugatról vagy a szomszédos országokból nézve – maga ’56 volt megrázó, vagyis a munkástanácsok feltámadása, aztán a Budapestre vonuló szovjet tankok látványa, nem ’57. ’57 után pedig a (rég) szétaprózódott, antisztálinista, antitotalitarista, saját kommunista pártjaival is szembeforduló mozgalmakat (Keleten, Nyugaton) a legkevésbé sem érdekelte, hogyan hajtja végre a moszkvai parancsokat és éli ki közben (talán) kisstílű bosszúját is Magyarországon egy odahelyezett pártfunkcionárius. A hatvanas évektől pedig már mindenkit Kína érdekelt.

És mindezt persze Lukács György is pontosan tudta. Ő a háború előtt még a sztálinizmust védelmezte (de ezt is óvatosan kell kezelni, mert máskülönben nem valószínű, hogy életben hagyják), Trockijt élete végéig elutasította,^[5] az ötvenes évek Magyarországán félig önkéntes, félig kényszerű belső száműzetésben, hallgatólagosan (ha ilyesmi lehetséges) ellenezte mind a Rákosi-korszakot, mind Nagy Imre első kormányát, és végig megmaradt konok leninistának. Minderről bőven beszélt Vezér Erzsébetnek és Eörsi Istvánnak – különösen érdekes az ötvenes években állítólag jellemző „Imre bácsizással” szembeni averziói; mint mondja, persze a mozgalomból ismerte, de sosem tartotta sokra Nagy Imrét és a körülötte csoportosuló agráriánus csoportokat.^[6] Annál lényegesen bonyolultabb „dolog” a szocializmus (helyesen: a kommunizmus) eszméje,^[7] hogy egyszerűen „fel lehessen mondani” (?), mintha kisiklatásához (?) elég volna egyetlen politikai vezető vagy klikk „döntése”, pláne „árulása” („züllöttsége” stb.).^[8]

Ennek a bonyolultságnak, a fogalom megragadhatatlanságának roppant egyszerűen az az oka, hogy a kommunizmus filozófiai eszme.

A felszabadulással együtt a nyugati kultúra legősibb filozófiai eszméje – mindkettő Platón barlangjában született. (Ld. az Állam ötödik könyvét.) Különbsége a zsidó-keresztény politikai-teológiai közösségfogalomhoz képest, amellyel rokon, hogy az egyenlőséget, amelyet radikálisan állít az emberek képességei között, és radikálisan megkövetel az emberek lehetőségeire nézve, ezen a világon kívánja társadalmi formába önteni. Mint ilyet, meggyőződésem szerint végtelenül nyitott halmaznak érdemes elgondolnunk. Az, hogy a kommunizmus végtelenül nyitott halmaz, korántsem azt jelenti, hogy bármi „beleférne”: a nagy modern politikai eszmerendszerek, a liberalizmus, a konzervativizmus és a legnagyobb másik, a fasizmus pl. evidensen nem „férnek bele” – pontosan azért, mert az összes felsorolt eszme szűkebbre szabja címzettjei és a politikacsinálás érdekében általa mozgósítottak körét. (Az első kettő adott állam polgáraira, és számukra is csak intézményi, képviseleteken keresztüli politizálást engedélyez, magánügyeiket, így azt is, mit csinálhatnak meg velük a piacon, depolitizálja; a fasizmus kirekesztő jellegét nem kell magyarázni.)

A kommunizmus, noha kiválasztott csoportnak szóló üzenet, univerzális eszme; legfőképpen az rokonítja két nagy premodern (politikai-teológiai) rokonával, a judaizmussal és a katolicizmussal, hogy elvileg bárki a kiválasztottak közé tartozhat, ha megszólítva érzi magát, túl osztály-, ország- és nemzethatárokon – amennyiben, persze, hajlandó megváltoztatni életét. Mózes, Jézus, Szent Pál követelményei igazán semmivel sem voltak enyhébbek, mint amivel – számos leírást ismerünk – a tizenkilencedik–huszadik századi leendő mozgalmárokat szembesítette Pártjuk vagy választott szektájuk.

Noha a kommunizmus végtelen halmazának sematikus alapelemeit (kétkezi és szellemi munka elválasztásának felszámolása; a magántulajdon eltörlése; az Állam elhalása; közvetlen demokrácia; szabad önrendelkezés; osztályok nélküli társadalom; a munka vége) könnyen érthetők, könnyű vágyni rájuk vagy félni tőlük, maga az eszme makacsul ellenszegül a megértésnek. Sematikus alapelemei provokatívak, de a kommunizmus mint hűvös logikával levezetett végkövetkeztetés nyugtalanít csak igazán. Nem hiába hagyott kitörölhetetlen nyomot az összes nyelven, amelyen valaha megpróbálták felfogni, és nem véletlen, hogy több millió oldalt összeírtak, végtelen számú beszélgetést lefolytattak, eposzokat és mítoszokat költöttek, filmeket forgattak, zenét szereztek róla mindazok, akiket valaha megérintett.

Nekünk semmivel sincs könnyebb dolgunk, ha meg akarjuk érteni most, hogy történelemmé vált, mint az előző generációknak egykor, amikor még eljövendő volt. Az őrület értelmetlenül fogalmaz, így kétségkívül törést iktat a hétköznapi beszédbe, de a józan ész az értelem puszta megfordításának, saját színe visszájának érzi, így könnyen megszünteti a másságát. A radikális gondolat nem ilyen, nem „őrült”; a radikális gondolat mesterségesen képzett, logikusan artikulált másság. Ennyiben csakugyan elválik a józan köznapi észtől. Kontraintuitív – de ettől még nem érthetetlen. Ellenkezőleg: hiszen mesterséges voltából fakadóan racionálisabbak, tudatosan kidolgozottabbak az alapjai, mint az intuitívan eljáró józan észé.

Ahonnan én próbálom nézni, a kommunizmus a huszadik századi gondolkodás egyik legradikálisabb politikai gondolata: a politikailag artikulált másság egyik kódneve^[9]

– épp ezért, ha meg akarjuk érteni, mit jelentett, hiába fogalmazunk meg társadalomtudományos, politikailag motivált vagy „érdek nélküli” (anekdotikus-fikciós) narratívákat a neki elköteleződők pszichéjéről, személyiségfejlődéséről vagy sorsáról, és ugyanilyen hiába historizáljuk-szociologizáljuk a fogalmat (mintha spontán jött volna létre, a tizenkilencedik századi „körülmények hatalmából”). A kommunizmus dinamikusan változó hipotézisét a történelmi materializmus közgazdaságtant, politikafilozófiát, spekulatív dialektikát és történettudományt vegyítő axiomatikájával konstruálták, majd rekonstruálták újra meg újra; mint ilyen, mindig is egyfajta reális absztrakció volt; forrása, diszkurzív nyersanyaga pedig sosem volt más, mint az általánosan vett (szellemi, kétkezi) értéktermelés társadalmi gyakorlata – az, aminek ő a mássága, negativitása –: a kapitalizmus.

Így aztán – meggyőződésem szerint – csak akkor tudjuk valóságosan elgondolni a kommunista hipotézist, ha az anekdotikus szemléletet elhagyva absztrakciós lépésről lépésre követjük, miként és hogyan vezették le – még egyszer: nem valami fantáziából vagy vágyképből, hanem – a társadalmi-történelmi folyamatok totalitásaként értelmezett kapitalizmusból, annak alapvetően ellentmondásos tendenciájából:

A tőke a[zért] „mozgó ellentmondás” (Marx) […], mert a kizsákmányolás viszonya folyamatosan korrodálja saját alapjait, aminthogy azt, amit kizsákmányolnak – a munkaerőt –, a társadalmi munka termelékenységének növekedésével [technológiai fejlődés; automatizáció] fokozatosan kiszorítják a termelési folyamatból.^[10]

Erről az alapvető ellentmondásról, hogy a termelés társadalmiasulásával (ami elvileg lehetővé tenné az általános bőség, biztonság, nembeli egység beköszöntét, illetve – mindenekelőtt – az emberek felszabadulását a munka alól) egyenesen arányosan a munkaerő mindinkább fragmentálódik, az elidegenedés és a kizsákmányolás pedig növekszik, a kéziratomban hosszan igyekszem beszélni; enélkül ugyanis a kommunista hipotézis – az a reális absztrakció, amely közbeavatkozik (interveniál) az értéktermelés absztrakciós gyakorlatába – megfoghatatlan. És akkor hiába volt mindaz, amiért Lukács és sok millió elvtársa küzdött.

A történelmi materializmus evidenciaszerű kiindulópontja az volt, hogy a Történelem nem természetes, ellenkezőleg; hogy az ember nem eredendően történelmi létező. Minden történelmi tapasztalat reális absztrakció; filozófia (szisztematikus elvonatkoztatási gyakorlat) nélkül üres adat.

„A történelmi materializmus egész egyszerűen arra való, hogy […] eszközöket adjon a férfiaknak és a nőknek ahhoz, hogy a történelem folyamán legelőször valóban önmaguk határozhassák meg saját létezésüket. Ez […] a szocialista forradalom célja.”^[11]

Aki elutasítja, hitnek nyilvánítja vagy patologizálja a kommunizmus gondolatát,^[12] a Történelem már nem historista, még nem posztmodern élményét utasítja el. Egy sajátos tapasztalatot, amit semmi másnak nem nevezhetünk, még ha ez paradox is, mint történetinek: a Történelem elmúlásának a történeti tapasztalatát nyilvánítja hitnek, ezt patologizálja. Így tenni mindennél korszerűbb, „posztmodernebb”; de a megértéshez nem járul hozzá, hiszen az ítélő éppen azt hajtja végre, ami a történelmi materializmus diskurzusának bejelentéséből, hogy az ő ideje lejárt, egyenesen következik.

A patologizáló olyan köznapi ítéletet mond ki a történelmi materializmusra, amelyet maga a diskurzus már megelőlegezett, amelyet történeti örökségként ránk hagyományozott, és aminek a köznapi banalitása ellen mindig is küzdött. A patologizáló a győztesek mellé áll, de ez a siker legalább olyan keserű, mint a leninizmusé volt: az ára a Történelem.

Így aztán a diadalmasan patologizáló elvéti a történelmi materializmus legvégső, legrejtélyesebb tapasztalatát, logikus végkövetkeztetését: azt, hogy maga a Történelem az elmúlt jövőnk.

Mert a történelmi materializmus paradox tapasztalata már nem a miénk, ezen a maga evidenciájában nem osztozhatunk még Tamás Gáspár Miklóssal sem, akitől sokan először tanultuk meg máshogy érteni ezt a kifejezést és módszert, sem a többiekkel, akiket a kommunizmus eszméjének felfogása érdekében olvasnunk és értelmeznünk kell; nekünk abban az értelemben, ahogy nekik volt, tényleg nincs Történelmünk, csak közvetetten – itt most szövegeken, máskor egyéb dokumentumokon (romok, nyomok konstellációin) keresztül; ezért tartottam fontosnak olvasni és fordítani a tőlük származó szövegeket, azokét, akik azok közé tartoztak, legalábbis azoknak, azokért és azok utódainak írtak, akik, a valós mozgalom tagjaként,

[e]gy futó pillanatra magukénak tudtak egy másmilyen életet, legalábbis megpillantottak valami mást, saját és felmenőik történelmének a végét – aztán elvették tőlük. Ezt a veszteséget talán soha semmi sem teheti jóvá, legalábbis rövid életükben vagy a rákövetkező években, mind a mai napig, biztosan nem tette jóvá semmi. Ehelyett a veszteség is lassacskán elvész: utódaik életének ez a veszteség az előfeltétele, politikai tapasztalatuk alapja. De már nagy erőfeszítés árán sem képesek megérteni, mit jelentett csalódni a forradalomban, pedig ők, mi magunk – mind a mai napig – ennek a csalódásnak vagyunk a szó szoros, történelmi, tudományos értelmében a leszármazottai. A csalódás nem a mi tapasztalatunk, mégis abból lettünk. […] Kommunisták voltak. Ki fogja meggyászolni őket – mint kommunistákat? Ki, ha nem a kommunisták – bárkik legyenek is? És mégis, a kommunisták – a többségük – hallgat. Az archívumok nyitva állnak. […] [De így is] alig végezték el a gyászmunkát azok, akiknek a legsürgetőbb kötelessége emlékezni.^[13]

A kommunizmus azért jelent kihívást, azért tolakodó, erőszakos kérdés máig, mert a személyiségtől konstans lemondást követel minden tárgyiságformáról, legyen elvont vagy dologi, amit a polgári gondolkodás állandónak állít be és jogilag a személyhez vél rendelhetni (a tulajdontól a családi kötelékeken át magáig a rögzített személyiségig), amihez ki kell szakítani a gondolkodást bevett sémáiból, a társadalmilag támogatott kategóriarendszeréből, és – igen egyszerűen – deviáns módon kell viselkedni. („Eddig értelmezték…”)

Marx sosem dolgozta ki rendszeresen a „marxizmus” (vagy a történelmi materializmus) filozófiáját. Ennek előállítása voltaképpen csak azután kezdődött, hogy a munkásmozgalom a második világháború után pártformában Keleten és Nyugaton is az establishment része lett, elvesztve felforgatóerejét. De a filozófia és a kommunizmus szövetsége régebbre datálódik. Továbbra is rejtély, mi volt az a kaland, amely legkorábban Platón barlangjától, legkésőbb „A német idealizmus legrégebbi rendszerprogramja” című tübingeni fogalmazványtól (1796–97)^[14] fogva összefonta történetüket. A felsoroltak (Lukács is) és még sokan, nagyon sokan – de talán kisebb erudícióval –, magát ezt a szövetséget, lehetőségeit, kudarcait próbálták teoretizálni, azaz nyelvüket, módszerüket, történelmüket protokollba foglalni. („Képességeimhez mérten igyekszem a lehető legszorosabb jelentést tulajdonítani az általam használt fogalmaknak…”)^[15]

A kommunizmus eszméje túlélheti az intézmények hiányát, hiszen eleve rajtuk kívül jött létre, és végső soron a megszüntetésük volt a szándéka; de hogy a szisztematikus gondolkodás (olvasás, írás, olvasás, írás…) közreműködése nélkül is fennmaradhat-e, nem valószínű. Althusser mintegy három generáció nevében fogalmazhatott úgy, hogy „számunkra a »valóság« [réel] nem elméleti hívószó: a valóság valódi tárgy, az ismeretétől függetlenül létezik – de csak a megismerés tudja megragadni.”^[16] Amint azonban mi próbáljuk használni az ő megismerési (kognitív) fogalmaikat, kicsúsznak a kezünkből. Nincs visszaút abba a paradigmába, ahol a történelmi materializmus szavai hihetőleg eltalálták a valóságot. Abban a munkában, amit szándékom szerint és képességeimhez mérten én magam elkezdtem,^[17] én nem is célzok semmi ilyesmit. Szavakat próbálok felfogni, másolni, átírni, kontextualizálni.

„A másodlagos, elméleti viszonyban a valóság eggyé válik megismerése eszközeivel; a valóság a struktúrájából megismert, vagy megismerendő, ez a marxista elmélet tárgya […].”^[18] Az olvasási protokoll szerint, amit javaslok, annyit érdemes valóságnak tekintenünk, amennyit egykor a történelmi materializmus szókincse, néhány sajátos használója kezében, megragadott vagy kifejezett belőle. Ami elpergett: Történelem; mögé látnunk nincs mód. Tamás Gáspár Miklós többször hitet tett amellett, hogy a kommunizmus (a „marxi szocializmus”) esélye abban rejlik, hogy még sosem próbálták ki.^[19] Ez a reménység szívderítő lehet, filozófiailag azonban nem kielégítő, ugyanis előfeltételezi, hogy csakugyan létezik és hozzáférhető mint rögzített eszme a kommunizmus.

Nekünk, akiknek a Történelem elmúlt jövője az örökségünk, semmi ilyen bizonyosság nem adatott meg. Így, mivel szorosan összefonódott a Történelemmel, márpedig Történelem nincs többé (abban az értelemben, ahogy az előző nemzedékek felfogták), csupán annyi biztos, hogy sosem tudhatjuk meg véglegesen és maradéktalanul, mi (volt, mi most, mi lesz) a kommunista hipotézis. Így azt sem feltételezhetjük, hogy a szovjet kísérlet demonstrálta volna bármiféle posztkapitalizmus lehetőségét, de azt sem, hogy Kádár János (vagy bárki más) morális züllöttsége diszkreditálta volna a mozgalmat, vagy hogy Lukács György (vagy bárki más) morális kiállása és „hite” megmentette volna a „becsületét”, miközben a „reményével” leszámolt. Nem ilyen áldozati logika szerint gondolkodunk milliók – halottaink – vezéreszméjéről.

Számunkra az a végtelenül nyitott halmaz, amit a kommunizmus jelöl, szöveges dedukciók (történelmi, gazdasági, logikai, filozófiai, akár szociológiai formalizációk) függvénye. Összetett, nehezen olvasható szövegekként hagyományozódott ránk. Nem elég szerzőik magánéletét vagy képviselők palotaintrikáit feltérképeznünk ahhoz, hogy megértsük. A Történelmet elvesztettük, de a történelem talán még nem ért véget. „Az éj komoly, az éj nehéz.” A hipotézis inzisztál. „Ne üljön lelkünkre szenvedés.”