16 négyzetméter, két ágy, egy rezsó, egy kád. És egy ajtó, amit magatokra zárhatsz, a kulcsot pedig zsebre vághatod. Egy kis időre legalább. Csodaszámba megy egy ilyen kicsi, de mégiscsak teljes magánszférát nyújtó, és több funkciót magába sűrítő tér a magyarországi hajléktalanellátásban. A 24 telephelyével a legnagyobb budapesti hajléktalanellátó intézménynek számító Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) Dózsa György úti szállóján jártunk, ahol átadtak egy ilyen, kuriózumnak számító mini lakást, ahol hajléktalan emberek találkozhatnak gyermekeikkel, hozzátartozóikkal. Az átadó előtt a BMSZKI munkatársai  beszéltek a civil segítséggel létrejött projektről, és a szállót is körbejártuk.

Általában nem gondolunk a hajléktalan emberekre szülőkként, egykor lakásban élő, családos emberekként. A hajléktalan nők és anyák pedig végképp láthatatlanok a társadalom számára, így arról sem tudunk például, hogy sokuk igyekszik kapcsolatban maradni állami gondozásba került kiskorú gyerekeivel, abban a reményben, hogy újra ők nevelhessék gyermekeiket. A BMSZKI női lakói közül sokan idősebbek, ők a már felnőtt gyerekeikkel szeretnének rendszeresen találkozni. De a kapcsolattartás egyik esetben sem egyszerű.

A hajléktalan anyák szinte semmilyen segítséget nem kapnak az államtól, hogy kiskorú gyerekeikkel újra együtt élhessenek, így jön a képbe a fővárosi hajléktalanellátó szolgáltatása, amely a maga korlátos eszközeivel igyekszik elviselhetőbbé tenni egy elviselhetetlen élethelyzetet.

Az alapvető probléma azonban mégiscsak az, hogy ezek az anyák nem juthatnak megfizethető lakáshoz és jövedelemhez, és hogy ezeknek a gyerekeknek nincs joguk a családjukban felnevelkedni. Visszakerülni oda pedig még ennél is kevesebb joguk van.

A miniszterelnök meggyőződése ellenére a munka tömegek számára nem elég a megélhetéshez, a lakhatás pedig mindenkit megillető alapjog helyett egyre inkább kevesek jól jövedelmező biznisze.

Miközben a saját szemünkkel láthatjuk, hogy a szálló állapota nagyrészt igen méltatlan, a dolgozók jószándéka és szakmai felkészültsége, ha nem is kárpótolhatja egészen a lakókat, de mindenképp érezteti velük, hogy emberként bánnak velük. A BMSZKI külön figyelmet fordít női ügyfelei igényeire, több szempontból sajátos helyzetére – így derült ki az is a lakók körében végzett felmérések során, hogy sok nő abban szeretne segítséghez jutni a szociális munkásoktól, hogy a gyerekével tudja tartani a kapcsolatot. Emellett sokaknak jelent gondot az útiköltség — akár Budapesten belül a BKV-jegy megvásárlása -, hogy minden nap látogatni tudják a csecsemőotthonban a kisbabájukat, akár a vidéken elhelyezett gyerekek vagy más rokonlátogatások, amihez szintén igyekszik az intézmény segítséget nyújtani.

Azt is megkérdezték a nőktől, mire büszkék és mik az életcéljaik: nagyon sokan a gyerekeikre, az unokáikra büszkék, és arra, hogy még ha állami gondozásba kerültek is, nagy nehézségek árán, de kapcsolatban tudtak maradni, most tudják őket támogatni a kicsi nyugdíjukból. „Nagyon sokaknak ez az élő kapcsolat a gyerekekkel a hajtóerő, és a céljaik között is ilyenek szerepeltek, hogy látni a gyerekeimet felnőni, támogatni a gyerekeimet azzal, hogy az unokákra vigyázok. Az anyaság, csak azért, mert valaki egy szállón él, ugyanúgy ott van a nőkben. Ami egy közhely, de amikor a szociális munka a lakhatásra, a munkakeresésre tud fókuszálni, akkor ezek a gyerekekkel való kapcsolatok sokszor elsikkadnak, mert annyira hosszú távúak” – fogalmaz Fehér Boróka, a BMSZKI módszertani munkatársa. Erre az igényre született válaszként a vendégszoba.

Azt talán nem kell részletezni, mennyire könnyű utcára kerülni ma Magyarországon – elég egy elhúzódó táppénzes időszak, egy elbocsátás, egy szakítás vagy válás, egy tartozás felhalmozódás, és egy minimálbéres dolgozó – de még az afelett kereső is – rövid időn belül fedél nélkül találhatja magát. A családtagok, barátok általában nem képesek hosszabb távon támaszt nyújtani, ha pedig valaki gyerekkel kerül ilyen bizonytalan helyzetbe, a családok átmeneti otthonaiba, anyaotthonokba általában csak nagyon hosszú várólistával lehet bekerülni, korlátozott időre. A magyar kormány ugyanis továbbra sem tiltja a kiskorú gyermeket nevelő családok kilakoltatását, és nem fékezi meg, hogy gyerekeket szakítsanak el a szüleiktől csupán anyagi okok miatt, annak ellenére, hogy ezt a gyermekvédelmi törvény tiltja. A gyerekek tehát könnyen állami gondozásba kerülhetnek, a visszaút azonban sokkal nehezebb, ehhez túl kevés az erőforrása a gyermekvédelemnek, egy szállóra kerülő szülőnek pedig végképp.

Miközben a BMSZKI intézményein belül nagyon korlátozottak a lehetőségek a kapcsolattartásra, az érintettek arról is beszéltek, milyen fontos lenne számukra az esti mese olvasás, a közös főzés és étkezés élménye és a családias burok érzete.

A találkozóikat jelenleg leginkább közterületeken; plázákban; kissé börtönhangulatban, a kapuban ácsorogva; 30 másik családdal együtt, egy tornateremben, vagy ritkább esetben, ha sikerül több hónap alatt elég pénzt összespórolni, munkásszálló vagy panzió bérléssel tudják csak megoldani a szálló lakói.

A gyerekek számára több szempontból sem ideális a szállón való találka, egyrészt – ahogy a körbevezetéskor mi is tapasztaljuk, nagyon könnyű elveszni az óriási, labirintusszerű intézményben, a látvány, a légkör és a szembesülés azzal, milyen körülmények közt él a szülője, megrázó lehet egy gyereknek, a zsúfolt terekben pedig nehezen lenne biztosítható a többi lakó nyugalma is. A női menedékhelyen ráadásul egyáltalán nincs lehetőség vendég fogadására, ezt túl rizikósnak tartják, mivel a részleg vezetője, Köves Ferenc szerint az itt ellátottaknak legalább 90 százalékát bántalmazták férfiak, de még kiskorú gyerekek beengedésére sincs lehetőség. Bakosi Tamás ellátási egységvezető helyettes hozzáteszi: fontos lelki vetülete ennek a kiszolgáltatott élethelyzetnek, hogy sokan annyira szégyellik a hajléktalanságukat a hozzátartozóik előtt is, hogy azt mondják, munkásszállón élnek, és emiatt is szervezik külső helyszínre a találkozóikat.

A Dózsa György úti vendégszoba egyik fontos erénye, hogy az utcáról, külön bejáraton megközelíthető, nem kell a látogatókat végigvezetni az intézmény folyosóin, így a lakók szégyenérzete és a kiskorú gyerekek ijedtsége is minimalizálható.

Az 500 fős tömegintézmény körbejárása meglehetősen erős keretbe helyezi, mit jelenthet ez a néhány négyzetméternyi privát tér és egy közeli hozzátartozó társasága egy bent lakónak. A női részleg nagyjából egyetlen modern berendezése egy betétautomata, amit természetesen ingyen, tokennel használhatnak a nők, az utánpótlás pedig adományként érkezik. Egy elkülönített részen a várandós nőknek biztosítanak szobákat, és a szülés után is itt tölthetnek még egy kis időt. Ez lenne a gyerekágyas időszak – de esetükben gyerek nélkül.

Ide nem hozhatják a kisbabájukat, önálló lakhatás híján az újszülöttek a kórházból állami gondozásba kerülnek. A nyomasztó folyosókat, szobákat különféle díszek, képek, égősorok igyekeznek otthonosabbá varázsolni.

Örökké — írta fel valaki alkoholos filccel a szekrényére. Kinek mit jelenthet ez a szó itt? Robi és Kati szerelmét – ha nem is kőbe van vésve – egy faajtó büszkén hirdeti. Boldogság: átkarolás, testvériség, virágszedés, napsütés, biztonság, ölelés, család, otthon — olvashatjuk a kézzel írt szavakat egy plakáton, ezeket talán egy közös foglalkozás alkalmával gyűjthették össze a lakók.

Bár a hajléktalansággal találkozva a társadalom többségének könnyebb eltávolítani magától a tényt, hogy emberi lényekről van szó, akiknek, mint a fenti sorok is bizonyítják, éppen olyan emberi érzéseik, vágyaik és félelmeik vannak, mint bármelyikünknek. Csak lakniuk nincs hol. A kormánypropaganda pedig nem ódzkodik az utcára és intézményekbe szorulók dehumanizálásától és a velük szembeni gyűlölet keltésétől sem.

A vendégszobához tényleg csak egy lépcsőn kell felmenni az utcáról belépve, és néhány négyzetméternyi új világ nyílik meg előttünk. Csakúgy, mint a BMSZKI — országosan is egyedülálló — traumatudatos nőgyógyászati rendelőjét, a vendégszobát is civil forrásokból, felajánlásokból – legnagyobb részt a Mentés Másként Alapítvány és a Bridge gardróbvásár segítségével – építették meg, állami segítség nélkül.

Kicsi előtér virágmintás fallal, főzőfülke kétlapos rezsóval, ahol minden bizonnyal nem készül majd három fogásos karácsonyi lakoma, de a sokak által megfogalmazott közös főzés-evés élményhez tökéletes, vadiúj, zárható fürdőszoba káddal és egy kis hálószoba ágyakkal, szekrénnyel, asztallal. Ebben a kis zugban fogadják majd első körben az épület lakói a hozzátartozókat, később pedig talán bővülhet a használók köre, bár feltehetőleg így is óriási lesz az igény rá. Bújócskázni ugyan nincs elég hely, de arra épp elég, hogy két ember leüljön beszélgetni, enni, társasozni.

A fürdőkád pedig olyannyira szimbolikus jelentőséggel bír, hogy többször is előkerül a beszélgetés során: „Mit jelent egy fürdőkádban habfürdőt venni annak, aki egy négyfős zuhanyzóban zuhanyzik húsz éve, vagy aki nem tudja magára zárni a zuhanyzót, vagy elkészít egy rántottát ebben a kis konyhában? Ezek azok a dolgok, amik azt hiszem, a megfizethetetlen kategóriában vannak” — mondja Bakosi Tamás.

Szerinte ugyanakkor a szoba használóinak nehéz lehet majd megélni, hogy vissza kell menniük az emeleti, közel sem ennyire szép, komfortos és magánszférát biztosító szobájukba. „Fontos lesz jól kommunikálni, hogy itt el lehet tölteni valamennyi időt, az véget ér, aztán valaki más kapja meg a lehetőséget.”

A dolgozók úgy látják, a lakók szívesen részt vennének a helyiség fenntartásában, például takarítanák, szeretnének odafigyelni egymásra is: „Nagyon szép volt, hogy azok, akiknek nincs kisgyereke, azt mondták, hogy azt gondolják, karácsonykor a kisgyerekeseknek kéne elsőbbséget adni.” — idézi fel Fehér Boróka.

Szeretnék, hogy a lakók azt érezzék, hogy ezért a lakásért ők felelnek. Ez a fajta szabadság és egyben felelősség furcsa lehet egy intézményben, ahol meg van mondva, mikor lehet mosni, mikor van ételosztás, le kell adni a szobakulcsot és így tovább. „Itt a kaput akkor zárom, nyitom, amikor akarom.” És az intézmény dolgozói sem tervezik a szobát igénylők minden mozzanatát ellenőrizni. „Biztos lesz olyan, aki megijed ettől a helyzettől, és óránként idecsörög majd, és nyilván lesz olyan, aki alig várja, hogy ne kelljen leadni a kulcsát a recepción, hanem berakhassa a zsebébe, miközben kimegy a Lehel piacra enni valamit” — fogalmaz Bakosi Tamás.

„Úgy kell elképzelni, mint egy szállodai szobát: megérkezik, átveszi a kulcsot és akkor adja le, amikor elhagyja a szobát. Azt a nagyon fontos tényezőt leszámítva, hogy nem kell fizetni majd érte” — teszi hozzá Tatár Babett, a BMSZKI módszertani munkatársa.

Emellett zajlanak az egyeztetések a gyermekvédelemmel is, mert a projekt fogadtatása vegyes lehet, és lehetnek félelmek a gyámügyi dolgozókban. Vannak a régóta a pályán lévő, sok rossz tapasztalatot szerzett gyermekvédelmi dolgozók, akik szerint ha egy hajléktalan nő szül, úgyse tudja megtartani a gyerekét, semmi értelme az egésznek, úgyse szokott sikerülni, és vannak azok, akik szerint érdemes próbálkozni. Sokszor hiányoznak az együttműködési pontok a különféle szereplők között, ezért szeretnének szakmai műhelyeket szervezni, és közösen figyelni arra, hogy a látogatások a gyerekek számára is biztonságosan történjenek.

Fehér Boróka szerint a szoba által nyújtott kapcsolattartási lehetőség „nagyon erős motiváció lehet annak, aki már elvesztette a reményt, hogy ő valaha  nevelni tudja a gyerekét, egy-két ilyen közös hétvége után azt mondja, hogy most újult erővel fogom belevetni magam, hogy kikecmeregjünk ebből”.

Persze ezt az elviselhetetlen terhet nem az anyáknak kellene egyedül cipelniük. Bár a kormány néhány hónappal ezelőtt látványosan ráeszmélt a lakhatási válságra, arra láthatóan már nem tartotta érdemesnek az ügyet, hogy hosszabb távon és ténylegesen foglalkozzon is a megoldással. A vendégszoba nagyon szép kezdeményezés, és egyben végtelenül szomorú is, hiszen megmutatja, hogy a döntéshozók továbbra is egy az egyben a legkiszolgáltatottabb helyzetű emberekre terhelik a „kikecmergés” felelősségét.