Fazakas Z. Mártonnak és Kupihár Rebekának

Húsvétkor halni meg: kegyelmi pillanat és istenbizonyíték. A húsvéti halál túlmutat önmagán, mert a feltámadás ünnepén a feltámadás reményét és ígéretét hordozza, a holnapra, a harmadnapra, a jövőre nyitott. Ebben állt Jorge Bergoglio, tehát Ferenc pápa hite, ahogy mindazoké is, akik most gyászolják őt. De nem csak Isten hívő népe gyászolja.

Azokban az években, amikor az emberjogi konszenzus is végzetesen kiüresedett, és ezzel összhangban a posztfasizmus, tehát a megszégyenítés és a megvetés lett átmenetileg a domináns korszaktendencia, érzületi alap, modor és norma, Ferenc pápa szolgálata, gyakorlata, cselekvése és tanítása a jövő ígéretét hordozta: másik érzületet, másik modort, másik normát. Nem egy régi világot óhajtott vissza és őrizgetett sértetten és hiába, hanem a vészjósló, mert fegyverkező jelenből kivezető irányt mutatott. Egy másik irányt. Az egyetlen számára lehetséges irányt. Prófétai perspektíva.

Megváltó példaképéhez, közös példaképünkhöz hasonlóan – a mai világ állapotának kritikája, tehát a kizsákmányolás, a kirekesztés, a kapzsiság és a megvetés (rendszer)kritikája mellett – neki is volt saját programja, saját üzenete és saját szókincse, nem reaktív, tehát alárendelődő bírálatban merült ki az ajánlata. (Jézus is elsősorban a felebaráti szeretet és az üdvösség egyszerre evilági és transzcendens „forradalmáról” beszélt, nem a római imperializmus geopolitikájáról, nem Pilátus és Heródes uralomgyakorlásának anomáliáiról, nem az esszénusok életmódjáról, nem a zelóták függetlenségi kísérletének kudarcairól. Miközben persze abból a kontextusból. De Betlehemből és Názáretből nem Jeruzsálemig és nem Rómáig nézett, hanem messzebb. Ahogy a helyünkről látszik az egyetemes arca.)

Ezek az eszmények a Ferenc pápa által vezetett Vatikánban és a világegyházban – talán a II. vatikáni zsinat óta a legambiciózusabb – politikai programmá fordultak, melynek központi fogalma a szinodalitás, a szinodális megújulás lett, amely közösségi egyházkormányzást jelent, de nem a hierarchia eltörlését. Még bíborosként nyilatkozta 2007-ben, hogy Jónás próféta „a konoksága miatt saját ítéletalkotási rendszere, előre meghatározott módszerei, erkölcsi vélekedései foglya lett. Olyan bizonyosságok szögesdrótjaival kerítette körül a lelkét, amelyek ahelyett, hogy szabadságot adtak volna Istennel, és megnyitották volna mások szélesebb körű szolgálatának horizontjait, végül süketté tették a szívét. (…) Aki elszigeteli a lelkiismeretét Isten népének útjától, nem ismeri a Szentlélek örömét, amely a reményt élteti. Ez fenyegeti az elszigetelődött lelkiismeretet. (…) Önmagunkból kilépni azt is jelenti, hogy kilépünk megrögzött meggyőződéseink körüldeszkázott kertjéből”.

Ezért az általa meghirdetett és éveken át tartó szinodális folyamatban az egyháztagok nemcsak a liturgiai rendben „szólalhatnak meg”, nemcsak a gyóntatószékben, hanem keresztségük révén a közösség teljes jogú tagjaiként jutnak szóhoz. Mert ha mindannyian szóhoz jutnak, akkor enyhíthetővé válhat az a fájdalom és az a rémület, amelyet például gyermekek sokasága szenvedett el az egyház kebelén, érzelmileg és fizikailag, a rendszerszintű kegyetlenségek, visszaélések és eltussolások miatt. Akiket leköpdöstek és megfosztottak ruháiktól, akiket nádszállal vertek (Mk 15,19–20). Amikor a szégyen és a megvetés tanyát vert az Úr házának árnyékában. Amikor gúnyt űztek Jézus egyik legszebb mondatából, amelyhez már a rettegés és a tragédia akusztikája társul: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket! (Mk 19,14).

Ferenc pápa ennek a közös időnek, az ő múló idejének és a mi eljövendő időnknek a jeleiről beszélhetett elszántan és csökönyösen – egy másik léptékben. Látta, hogy a technokrata jogállami intézményeink nem jelentettek, nem jelentenek és nem jelenthetnek maradéktalan és kizárólagos garanciát. Látta, hogy a korábban alternatíva nélkülinek nyilvánított neoliberális gazdasági rend, amelyet katonai junták vezettek be és vezényeltek le Chilétől Argentínáig állami terrorral és amerikai támogatással, immár pénzügyi-tech kapitalizmussá torzult, és nemhogy garanciát nem jelent a jóéletre, hanem – ahogy 2013-as buzdításában, Az evangélium örömében olvasható – ez a gazdaság öl.

„Miként lehetséges, hogy nem hír, ha egy hajléktalan öregember megfagy az utcán; ellenben hírértékű, ha két pontot esett tőzsde? (…) Ma minden a versenyhez és az erősebb törvényhez igazodik, mely szerint az erős felfalja a gyöngébbet. Ennek következtében néptömegek érzik magukat kirekesztettnek és peremre sodródottnak: munka, kilátás, kiutak nélkül. (…) Már nem a kizsákmányolás és az elnyomás egyszerű jelenségéről, hanem valami újról van szó: a kirekesztés révén gyökerében sérül az életterünkül szolgáló társadalomhoz való tartozás; már nem zátonyra futva, nem a perifériára kerülve vagy hatalom nélkül élnek abban emberek, hanem egyenesen azon kívülre kerültek. A kirekesztettek nem „kizsákmányoltak”, hanem elutasítottak, „maradékok”. Ebben az összefüggésben egyesek még mindig védelmezik a „leszivárgás elméleteit” [trickle-down theories], melyek azt feltételezik, hogy minden, a szabadpiac által támogatott gazdasági fejlődés önmagában nagyobb kiegyensúlyozottságot és társadalmi befogadást hoz létre a világban. Ez a tények által soha meg nem erősített vélemény elnagyolt, és naiv bizalmat fejez ki a gazdasági hatalom birtokosainak jósága, továbbá az uralkodó gazdasági rendszer által szentesített mechanizmusok iránt. Közben a kirekesztettek továbbra is várakoznak. Annak érdekében, hogy fenntartható legyen a másokat kirekesztő életstílus, vagy hogy ezzel az önző eszménnyel lehessen fellelkesíteni magunkat, kialakult a közömbösség globalizációja.”

Ezért hitte, és ebből tudta, hogy égető szükség van az életünk magán- és közviszonyaiban és a közös otthonunk gondozásában másra is. Kiútra, konkrét és metaforikus, gyakorlati és hitbéli értelemben egyaránt. Szükség van a szemlélődő lelkiségre, amely a fiatal Bergoglióban a Szent Ignác-i/jezsuita tanítás nyomán ébredt, egy akkoriban Argentínában szolgáló magyar jezsuita, Jálics Ferenc (1927–2021) lelkivezetése mellett. Szükség van társadalmi barátságra egymással és a természettel, amellyel egyek vagyunk a teremtésben. És szükség van a hit szigora helyett a hit gyakorlatára, amelyre generációjának és szülőföldjének teológiai és társadalmi-politikai mozgalma, a latin-amerikai felszabadítás teológiája vállalkozott állhatatosan, és amely rá is hatással volt (elsősorban a perui domonkos,  Gustavo Gutiérrez (1928–2024) által, és mások mellet talán a nicaraguai jezsuita, Ernesto Cardenal (1925–2020) solentinamei kolóniakísérlete által is, akinek kánoni büntetését maga Ferenc pápa oldotta fel).

A felszabadítás teológiája a (társadalmi) egyenlőséget és igazságosságot már az evilági, emberi időben el kívánja érni, és nem az üdvözülés utánra napolja el. A szegények melletti elsődleges döntéssel a keresztény igazság teológiai forrásának is a szegényeket tekinti: „Az Isten országa közöttetek van.” (Lk 17,21). A hidegháború után a mozgalom szentszéki megítélése némileg mentesebb lett a korábbi aggodalmaktól (a marxizmus ihlető hatásának vádjától), hiszen teológiai célkitűzése valóban folytonos a katolikus egyház társadalmi tanításával. Anélkül, hogy a felszabadítás teológiája mellett szimbolikus gesztusokon túl hivatalosan elköteleződött volna, Ferenc pápa ezt a tételt komolyan vette és evidenciának tekintette. És ez meglepetést váltott ki a világ közvéleményéből, és ellenkezést a konzervatív elitek és a klérus tradicionális köreiből, akik talán nem ilyen egyházhoz voltak szokva.

Erre a szemléleti „reformra” viszont nem azért volt szükség, mert egyformák lennénk (az uniformizálódást mint a globalizációs imperializmus következményét Bergoglio már az ezredforduló környékén bírálta), hanem éppen azért, mert lehetünk különbözőek. Mert máshogyan élünk, és élhetünk is máshogyan.

Még ha fratelli tutti, mindnyájan testvérek is vagyunk, nem értünk mindenben egyet. Miközben – ahogy az a budapesti Jézus Szíve Jezsuita Templom szentély fölötti boltozatán olvasható – szelídek akarnánk lenni és alázatos szívűek. Alázatosak az evangéliumi értelemben, ami – írja C. S. Lewis nyomán Timothy Keller – nem azt jelenti, hogy az ember kevesebbet gondol magáról, hanem hogy kevesebbet gondol magára. A felszabadítás teológiájának egyik fontos célja – írja egy másik magyar jezsuita, Mustó Péter (1935–2023), aki a nyolcvanas években szintén Dél-Amerikában, egy bogotái szegénynegyedben szolgált –, hogy felszabadítson a megrögzött negatív önkép hatalma alól is. De mi jön, jön-e valami még ezután?

Lehet pusztán bűnt nyilatkoztatni ki: a felszabadítás teológiája által megnevezett strukturális bűn helyett az egyéni bűnösre mutatni rá a szegényben is, a gyengében is, a menekültben is, az elnyomottban is – tehát Isten képmásában. Megvetni őt, kinevetni, megszégyeníteni, kifosztani, undorodni tőle, magára hagyni, eltiporni. Csakhogy hitünk alapja és lényege nem ez, nem innen indul és nem ide torkollik. Hiszen a bűn is egyfajta megváltandó szegénység, felszabadítandó rabszolgaság, áll Ferenc pápa Remény című önéletrajzában. Nem a bűn feltalálására, a bűn megítélésére, a büntetés végrehajtására szól tehát a meghívásunk, hanem irgalomra, részvétre és vigaszra. „Megkönyörült és kiválasztotta”, ez volt Bergoglio püspök jelmondata (Mt 9,9), amelyet pápaként is megőrzött.

Az erre való felkészülésként is értékelhető személyes és lelkipásztori életének San Miguel-i és a córdobai időszaka (1980–1986, 1986–1992). És ezek talán a száműzetés, a vezeklés, az elcsendesedés és az újjászületés évei is voltak. Hiszen a katonai diktatúra és a „piszkos háború” idején Bergogliónak jezsuita tartományfőnökként felelősséggel és tehetetlenséggel, félelemmel és naivitással, bizonytalansággal és tévedéssel, csapdával és merészséggel, határsértéssel és megalkuvással, elhamarkodottsággal és önkényességgel, váddal és önváddal kellett megbirkóznia, életét pedig újra keresztezte egykori lelkivezetője, Jálics atya, akit elrabolt, megkínzott és hónapokig fogva tartott a junta egyik halálosztaga.

Bergoglio püspököt (1992-től), Bergoglio érseket (1998-tól), Bergoglio bíborost (2001-től) és Ferenc pápát életének ilyen terhei és tanulságai után mintha nem a politikai kereszténység sikere, mintha nem is a római katolikus anyaszentegyház dominanciája motiválta volna, hanem a krisztusi örömhír, tehát a szeretet vigasztaló, felszabadító, győzedelmes és univerzális ereje, amely eggyé forraszt békességben minden népet, s nemzetet (ezt egy magyar jezsuita, Bangha Béla írta Budapesten, azokban a hónapokban, amikor Jorge Bergoglio épp járni és beszélni tanult Buenos Airesben). A názáreti Jézus földi helytartója, Róma püspöke, a Vatikán államfője olasz menekültek argentin leszármazottja volt. Talán ilyesmit jelent, hogy katolikus, hogy egyetemes. Ezrek ajkán, ezer nyelven, imádkozzuk és énekeljük a „pápai himnuszban”, míg fölzúgnak a harangok és a hamuszín egek húsvéthétfő délelőttjén.

Mindeközben viszont a legmagasabb egyházi tisztségbe ő csempészte vissza a jóság, a méltóság és a testvériség közvetlenségét, hétköznapiságát, örömét. Jó napot, Ferenc pápa vagyok! Ferenc atya, Ferenc barát, Ferenc testvér. Nem tudós pápa volt, nem diplomata pápa, nem progresszív pápa, nem konzervatív pápa, hanem plebejus pápa. A jézusi példa őt erre inspirálta. Mert azt is jól tudta, hogy a Krisztus-követés nem a templomban kezdődik, nem a liturgiában vagy a szentségekben, nem a dogmákban, hanem a szeretet természetes közegében, kötelékében, életgyakorlatában, az első együtt mondott imákban és a bibliai történetek elmesélésében. Hiszen Isten hívő népének hitét – mondta a 2023-as püspöki szinódus plenáris ülésén – általában az édesanyánktól és a nagymamánktól kaptuk, ők közvetítik és nyilatkoztatják ki a világba elsőként és elsődlegesen a (krisztusi és szűzanyai) szeretetet, amit aztán mindnyájan – az egyházi rend tagjai és hívők és nem-hívők sokasága is – női nyelvjárásban adunk tovább. Próbálunk folyton és jól továbbadni. (Talán a hitnek ez a női nyelvjárása és a szeretnek ez az anyai eredete vezette, amikor arról végrendelkezett, hogy ne a Vatikánban, hanem az ősi Mária-kegyhelyen, a Santa Maria Maggiore bazilikában temessék el.)

Ebben az értelemben és ebből a forrásból lesz Ferenc pápasága és lelki járásmódja plebejus és puritán, nem anakronisztikus, nem arisztokratikus, nem pompázatos, nem harsány, nem távolságtartó.

„…szívesebben látok egy olyan Egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan Egyházat, amely belebetegedett a zártságba és a kényelembe, mert a saját biztonságához ragaszkodott. Nem akarok olyan Egyházat, amely középpont akar lenni, és úgy végzi, hogy belebonyolódik a rögeszmék és procedúrák szövevényébe. Ha valaminek szentül nyugtalanítania és aggasztania kell a lelkiismeretünket, akkor az az, hogy oly sok testvérünk él a Jézus Krisztussal való barátság ereje, világossága és vigasztalása nélkül, az őt befogadó hívő közösség és az élet értelmének horizontja nélkül. Remélem, hogy nem annyira a kudarctól való félelem, hanem sokkal inkább az a félelem mozgat minket, hogy be ne zárkózzunk a hamis védelmet nyújtó struktúrákba, a törvényekbe, melyek kérlelhetetlen bírákká formálnak bennünket”,

olvasható szintén Az evangélium örömében. Ami pedig felfénylik még az enciklikákból, az nemcsak az életszagú, tehát tisztánlátó, elgondolkodtató, lélekemelő és buzdító üzenet, a tanítás, a tartalom maga, hanem a retorikai-publicisztikai hevület és az írói-poétikai erő. A ferenci oeuvre nemcsak Szentírás-kommentár, hanem elmélkedés és önálló (szöveg)világépítés is.

És mégiscsak rendkívüli, ha belegondolunk, pedig tulajdonképpen természetes, hogy napról napra, vasárnaptól szombatig emberek százmilliói és milliárdjai gyűlnek össze korra, nemre, osztályhelyzetre, anyanyelvre, bőrszínre, foglalkozásra, műveltségre, időzónára való tekintet nélkül a világ legtávolabbi sarkaiban, talán önként, hogy az emberiség történetének legsokrétűbb és legtitokzatosabb írásait olvassák fel egymásnak és hallgassák meg szakaszról szakaszra. Hogy magyarázatot, tehát fordítást kapjanak róluk, ezáltal az életükről. Hogy elgondolkodjanak rajtuk, ezáltal az életükről. Hogy beszélgessenek róluk, ezáltal az életükről. Eljön mindenki, aki akar, egyikük beszél, másikuk hallgat.

Ezek a szövegek, például a jézusi örömhír és indoktrináció lassan kétezer éve szövik át a világot, ott vannak a bazilikában és a szabad ég alatt, szállodaszobában, szólásban, közmondásban, népszokásban, anyakönyvben és applikációban. Folyton a kezünk ügyében. (Talán egyetlen globális kulturális jelenség – és mostanra persze iparág – van még, amely már egy évszázada ilyen jelentőséggel bír hétről hétre, amely ekkora önazonosságot és közösségi eufóriát hordoz tömegek számára a világ minden táján, a kispesti grundtól a riói favellákig, a Maracanã stadiontól a barcelonai Camp Nouig: a labdarúgás. A San Lorenzo futballcsapat 88235-ös számú örökös bérletesének így fért fel személyes tablójára egyszerre Assisi Szent Ferenc, Dosztojevszkij és Omar Sívori.)

A szent szövegek körül tehát globális és ökumenikus irodalmi szeminárium bontakozik ki hétről hétre, amelyhez adottak a közvetítő intézményi feltételek és adott a célközönség. Akkor talán az irodalom sem vesztésre áll? Hiszen a hegyi beszédről vagy a páli levelekről sem egyértelmű, hogy maguktól értetődőek és közérthetőek lennének mindenki számára. Innen nézvést pedig az is felmerül, hogy milyen kiaknázatlan irodalmi-esztétikai és társadalmi erő, emberi öntudat, kulturális hozzáférés, vigasz és tartalék lakozhat(na) a közoktatás, a közművelődés, a közkönyvtár milliónyi házában? Miről szól, és hogyan zajlik odabent tanítás és beszélgetés? Ki tanít kit, és mire Santa Fében, Rómában és Kőszegen, ma, amikor az életkorból adódó tudástöbblet eleve megbillent? Amikor a valóságban és a világban való mindennapi tájékozódáshoz be kellene iratkoznunk abba az iskolába, ahol gyerekek tanítanak majd minket.

„Nekem nagyon tetszik az irodalomnak ez a meghatározása: „valaki más hangját hallani”. Ne felejtsük el, mennyire veszélyes, ha már nem halljuk a másik hangját, aki kérdéseket intéz hozzánk! Nyomban elszigetelődünk, mintegy szellemi „süketség” lesz úrrá rajtunk, amely hátrányosan érinti önmagunkhoz és Istenhez fűződő viszonyunkat, függetlenül attól, hogy mennyi teológiát vagy pszichológiát tanultunk. (…) Az irodalom segítséget nyújt az olvasónak abban, hogy leszámoljon a hibás módon önelégült, statikusan konvencionális, önös nyelv bálványaival”,

írta Ferenc pápa 2024 nyarán, az irodalom jelentőségéről szóló levelében, amelyről a Vigilia folyóirat körkérdést is intézett a szerzőihez, például Nádas Péterhez, aki Tanítványai tanították című válaszában többek között azt írja: „Ha úgy beszélhetnék vele, ahogy egykori tanítványai a jezsuita iskolában, akkor azért elmondanám, hogy a napnyugati elbeszélő irodalomból nem a költészet hiányzik, hanem a saját spiritualitása. De értem őt. Amilyen mértékben túlteng az analízis, olyan mértékben hiányzik a szeretet. A napnyugati elbeszélő irodalom csontig ható analízist művel, élveboncolást merő emberszeretetből, nincs érzelem, melyet alkotóelemeire ne bontana, ám boncnoki szaktudása szükségszerűen felülkerekedik az empátián.”

Bergogliót tehát tanítványai tanították, tapasztalatát pedig valóban katedrán is szerezte, hiszen a hatvanas évek közepén irodalomtanár volt egy jezsuita gimnáziumban, de – ahogy maga beszámol róla – hamar úgy döntött, hogy az órákon azokat a szerzőket fogja venni, akiket a diákok leginkább szeretnek. Például Federico García Lorcát, a homoszexuális avantgárd költőt, akit jeltelen sírba lőttek Granadában a falangisták, néhány hónappal Bergoglio születése előtt. Elküldte Borgesnek a tanítványok írásait, az öreg és félvak mester pedig a hosszú utat is vállalva meglátogatta őket. Aztán Dosztojevszkijt olvasott sokat, akitől nem A Karamazov testvérek vagy a Bűn és bűnhődés volt a kedvence, nem Miskin herceget, nem Szonja Marmeladovát, nem Alejt emlegette a leggyakrabban, hanem a Feljegyzések az egérlyukból névtelen antihősét. Itt-ott előforduló hosszabb-rövidebb műértelmezései legtöbbször az elemi olvasmányélményt viszik színre, de rögtön látszik az is, hogy ezek a találkozások miként épültek be a szemléletébe. Vajon mit gondolt, és mit gondolt volna Kafkáról, Beckettről, Kertészről, Tokarczukról?

Ferenc pápa a végsőkig fontosnak tartotta az irodalmat, mert tudta, hogy a képzelet hiánya komoly kihívást jelent a hit számára is. Komoly kihívás, ha hiányoznak belőlünk azok a képek, amelyek segítenének „elképzelni” az igazságokat, melyekben hiszünk. Nem találunk képeket, pedig már mindenütt ők vesznek és ők zárnak körül, miközben mi farkasszemet nézünk a frontkameránkkal.

Úgyhogy érdemes az eljövendő idők jeleire figyelmezni. Nem jósolni, nem jósolgatni, hanem felkészülni arra, ami következik, ami következhet. Nem tévedhetetlenül tudni, nem a jelen egyenes vonalú meghosszabbításának képzelni, hanem számba venni, mi várható a természettől, mi várható a felebarátoktól, a felebarátok félelmeitől és reményeitől. Mi várható tőlünk.

Milyen jövő időt rendezünk majd be magunknak a húsvéti búcsúzás és a húsvéti feltámadás után, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással?