Mi kell ahhoz, hogy a következő években ne pusztán jobboldali politikai vezetők és jobboldali politikai szervezetek versengéséből álljon „a közélet” Magyarországon? Milyen szervezetekre volna szükség és milyen feladatokat lássanak el? A háromrészes cikksorozat zárórésze.

Az osztállyá szerveződés költségei és hasznai

A dolgozók osztállyá szervez(őd)ésének legnagyobb akadálya tehát, hogy az egyes dolgozó számára az egyéni ellenállás viszonylag olcsó és kockázatmentes, míg közösségvállalásuk egymással viszonylag költséges és kockázatos. Kockázatos, mert a szerveződőket szankciók, büntetések és hátrányok érhetik; ugyanakkor költséges is, mert a szerveződés a bérmunkán kívüli szabadidő, energia és figyelem mellett a bérmunkajövedelem egy részét is felemészti.

Ez az alaphelyzet a dolgozókat a legtöbbször egyéni megoldások keresésére, egyéni alkuhelyzetük javítására és legalább neki, egyénileg jobb munkaszerződés megkötésére sarkallja.

Chibber egyik könyvének címe (The Class Matrix) erre a kereszttáblaként, függvényként (mátrixként) is felfogható összefüggésre utal: az egyéni alkukötés költsége csekély, kockázata alacsony, bár az így megszerezhető haszon is kismértékű. A közös fellépés és az együttes érdekérvényesítés kockázata magasabb, a költsége is magasabb, de a haszna is magasabb – ráadásul ez már közös haszon.

A dolgozók egymásért vállalt felelőssége közjót teremt, sőt, közhaszon csak ezen az úton érhető el. A szolidaritás kultúrája, amely képes megszilárdítani a dolgozók osztályának közösségvállalását és egységességét, átrendezi ezt a függvényt:

csökkenti a közös fellépés kockázatát és költségét, miközben egyszerre növeli az egyéni és a közösségi hasznot.^[1]

Önkéntes beleegyezés vagy kényszer alatti beletörődés?

A „kulturális fordulat” vezetett el egy másik félreértéshez is Chibber szerint, nevezetesen ahhoz, hogy a dolgozók mára önként elfogadták a tőkerendszer szabályait és beleegyezésüket adták működtetéséhez. Chibber vitatja ezt az állítást.

Szerinte a kapitalizmust nem a munkások aktív beleegyezése, konszenzusa (consent) stabilizálja, hanem mindenekelőtt „a gazdasági viszonyok néma kényszere”. A bérmunkaviszony a megélhetéshez szükséges jövedelem megszerzésének terheként, bérmunkakényszerként nehezedik a dolgozókra. Önkéntes jóváhagyásról még másodlagos stabilizáló erőként sem igen beszélhetünk.

Sokkal inkább beletörődésről, lemondásról, kényszerű belenyugvásról (resignation) van szó. Azért vetik alá magukat a bérmunkaviszony kényszerének, és azért alkusznak meg a kapitalizmussal, mert meg kell élniük valamiből, és mert úgy látják, hogy nincs más választásuk. Nem pedig azért, mert lelkes beleegyezésüket adnák saját kizsákmányolásukhoz.

A kapitalizmust a bérmunkakényszer stabilizálja, tőke és (bér)munka antagonisztikus viszonya, másképpen maga az osztálystruktúra. A gazdasági viszonyok néma kényszere, a túléléshez, a megélhetéshez szükséges jövedelemszerzés érdekében kényszerűen elfogadandó szabályok szavatolnak a tőke rendszerének fennmaradásáért – érvel Chibber –, nem pedig az ideológiák, a tőkések „kulturális hegemóniája”, az alávetettek „agymosottsága” vagy „hamis tudata”.

A kapitalizmus újratermelését-fennmaradását döntően nem „a felépítmény” biztosítja: nem az ideológiák belsővé tétele, a szocializáció, az indoktrináció vagy polgári eszmények „kulturális hegemóniája”. Elsősorban nem az, hogy a dolgozók beleegyezésükkel jóváhagynák a tőkés rendszer működését.^[2]

A kapitalizmus újratermelését döntően a termelési-anyagi-gazdasági alap szavatolja. Az osztályszerkezet jótáll önmagáért. Alapvető hatásmechanizmusain, az uralomgyakorláson és a kizsákmányoláson keresztül gondoskodik önmaga újratermeléséről, a bérmunkakényszer fennmaradásáról.

Az elsődleges hatalom a tőkéé, a másodlagos az államé. A szervezett munkások osztályának ezért tömegszervezetekre van szüksége (szakszervezeti tömegmozgalomra és baloldali tömegpártokra, munkáspártokra), hogy mindenekelőtt a munkahelyeken, „a termelés rejtett műhelyeiben”, illetve ezt támogatandó, az államon belül is ellenerőt képezhessen a tőke hatalmával szemben.

Hogy legyen a dolgozóknak tömegszervezetei (szakszervezeti tömegmozgalma és baloldali tömegpártja), amelyekkel kikényszerítheti magának a kedvezőbb munka- és életfeltételeket.

Állam és forradalom – másképpen

Chibber hangsúlyozza: az állam a kapitalizmusban nem semleges terep, a tőke (különböző frakciói) és a (bér)munka képviselete nagyon különböző esélyekkel küzd egymással az államhatalom befolyásolásáért, megszerzéséért, illetve irányításáért. Az osztályszerkezet a tőkés uralmát, a munkáltató előnyeit rögzíti.

Hasonlóan ehhez, az állam a kapitalizmusban sokkal jobb lehetőségeket kínál a tőke érdekeinek érvényesítésére, mint a (bér)munkáéra. Ennek oka, hogy a kapitalizmusban a valódi hatalom a gazdaságban, a tőkések kezében van, nem pedig az államban vagy az államhatalom birtokosainál. Az állam bevételei nagyrészt a tőkések befektetéseitől függenek. Következésképpen

az államhatalom birtokosaira kényszerként nehezedik, hogy hatalmuk megtartása érdekében akkor is a tőkések érdekeit részesítsék előnyben, ha ők maguk nem tőkések, és személy szerint nem is állnak tőkések befolyása alatt.^[3]

Hogyan viszonyuljon akkor ez a demokratikus szocialista osztálypolitika a tőkés viszonyokon belül működő államhoz? A tőkés rendszer megdöntését célzó forradalmi politikát javasol-e Chibber? Ortodox marxista-e abban az értelemben, ahogyan Lukács György meghatározta ezt a Történelem és osztálytudatban?^[4]

Az analitikus marxisták – köztük Erik Olin Wright és Robert Brenner – éppen attól a dialektikus módszertől kívánták megszabadítani a marxizmust, amit Lukács a legfontosabbnak tartott. Az analitikus marxisták arra hivatkozva, hogy a dialektika kifejtetlenségek, zavarosságok, homályosságok forrása, elvetették a dialektika módszerét.

Lukács György szerint viszont „[a] materialista dialektika forradalmi dialektika”.^[5] Ez annyit tesz, hogy szerinte a materialista dialektika és a dialektikus totalitásszemlélet elvetése egyben az ortodox marxizmus elvetését, egyben a forradalmi politika elvetését is jelenti.^[6]

Lukács figyelmeztetése e tekintetben így szólt:

„Ha elhomályosul a dialektikus módszernek ez az értelme [mármint, hogy »a materialista dialektika forradalmi dialektika«], akkor szükségképpen a marxista »szociológia« vagy »gazdaságtan« felesleges kellékeként, puszta díszítő elemeként jelenik meg. Éppenséggel akadályozni látszik a »tények« »józan«, »elfogulatlan« kutatását, olyan üres konstrukciónak tűnik, melynek kedvéért a marxizmus erőszakot tesz a tényeken.”^[7]

Ha tehát Lukács szerint valaki elveti a dialektikus módszert vagy letér annak útjáról, akkor ezzel egyúttal az ortodox marxizmus és a forradalom útjáról tér le. Aki elhagyja a dialektikus totalitásszemlélet módszerét, a fiatal Lukács szerint mintegy éleslátását, tájékozódóképességét, térképét és iránytűjét is elveszíti.

E dialektikus módszer híján egyrészt el fogja hibázni a történelmi-társadalmi valóság megismerését (ez elméleti-filozófiai probléma), másrészt kudarcot fog vallani a valóságot átalakítani kívánó cselekvésével (ami már gyakorlati-politikai probléma). Azaz: megismerő- és cselekvőképessége szükségképpen meggyengül, tudománya az önmagukban semmitmondó „tények” „józan” és „elfogulatlan” számbavételévé silányul, amelyet a dialektika csak akadályozni és persze díszíteni tud.

A dialektika elhagyásának igazi következménye Lukács szerint azonban a politika oldalán jelentkezik:

„Részben éppen filozófiai ismeretek által nem akadályozott »elfogulatlanságá«-nak eredményeképpen [Eduard] Bernstein mondta ki a legvilágosabban, és fogalmazta meg a legélesebben e kifogást a dialektikus módszerrel szemben. Azok a valóságos következtetések azonban, a politikai és gazdasági jellegűek, amelyeket álláspontjából – a módszernek a hegelianizmus »dialektikus kelepcéitől« való megszabadításából – levont, világosan mutatják, hogy merre vezet ez az út. Kiderül, hogy az opportunizmus, a forradalom nélküli »fejlődés«, a szocializmusba való harc nélküli »belenövés« következetes elméletének megalapozásához el kell távolítani a dialektikát a történelmi materializmus módszeréből.”^[8]

Vagyis, ha eltávolítjuk a dialektikát a történelmi materializmus módszeréből, akkor ezzel Lukács szerint vagy az opportunizmus, vagy – ami még rosszabb – a polgári gondolkodás zsákutcájába kormányozzuk magunkat. Mármost az analitikus marxisták, illetve a demokratikus szocialisták – köztük Robert Brenner, Erik Olin Wright, Bhaskar Sunkara és Vivek Chibber – valóban mindent megtettek, hogy megszabaduljanak a dialektikától.

Ez magyarázhatja, hogy Wright még 2015-ben is kapott olyan kérdést, ami viszonya tisztázását kérte Eduard Bernstein javaslatához, amelyet a szocializmusba való forradalom nélküli békés belenövekedés stratégiájaként ismerünk.^[9] Erik Olin Wright elhatárolódott Bernsteintől, de közben az állam forradalmi úton történő bevételétől is. Wright a forradalmi áttörésre és a tőkés rendszer lerombolására irányuló antikapitalista stratégiát egyrészt nem kívánatosnak, másrészt kivitelezhetetlennek tekintette – Chibber pedig ebben is egyetértett vele.^[10]

Az elmúlt évtizedekben rengeteget fejlődött az államapparátusok képessége önmaguk megvédésére a kapitalizmus lerombolását célzó támadásokkal szemben. Egy forradalmi jellegű áttörésnek jelen körülmények között nincsen esélye.

E lehetőséggel ezért – Chibber szerint – jelenleg nem érdemes számolni.^[11]

Akkor hát mi a teendő?

Chibber és Sunkara új utat keres a kapitalizmus közvetlen lerombolására törő forradalmi stratégia és a fokozatosságra, forradalom nélküli belenövekedésre irányuló klasszikus szociáldemokrata stratégia között. Demokratikus szocialista stratégiát ajánlanak. De vajon hogyan kell elképzelni ezt a demokratikus szocialista politikát, amely túl kíván lépni a forradalmi áttörés és a reformista opportunizmus jól ismert ellentétén?

Nézetük szerint mindenekelőtt a dolgozók hatalmát kell újjáépíteni, hogy ennek segítségével lehessen nyomást kifejteni a tőkére és az államra. Ha a dolgozók ellen kívánnak tartani a tőke és az állam egymással szövetkező erőinek, akkor egységbe kell kovácsolódniuk, kollektív, szervezett erővé kell válniuk. Ellenhatalmat, ellenhegemóniát, ellenkultúrát kell építeniük.

Fejleszteniük kell képességeiket a valóság megismerésére és átformálására – a világ megértésére és megváltoztatására.

A társadalomelemzést és a politikai cselekvést ismét össze kell hangolniuk, újra egységbe kell vonniuk elméletet és gyakorlatot, teóriát és praxist.

Az antikapitalista baloldal politika súlypontját vissza kell helyezni az egyetemek kampuszairól, a nonprofitok, a civil szervezetek és a hozzájuk kapcsolódó mozgalmi kezdeményezések berkeiből, az egyetemisták és a diplomás szakemberek köreiből a dolgozók lakó- és munkahelyére. Az értelmiség, a fehérgallérosok, a professzionális-menedzseri osztály képességeire is szükség van, de a demokratikus szocialista politika nem korlátozódhat erre az osztályra.

A dolgozók szervezett osztályai nélkül mind a gazdasági, mind a politikai, mind a kulturális küzdelem erőtlen marad. Egy baloldali tömegpárt önmagában (szakszervezeti tömegmozgalom nélkül) nem képezhet kellően nagy erőt, ha közben nem tud megfelelő nagyságú gazdasági ellenerőt is kifejteni a munkahelyeken. Ugyanígy: egy szakszervezeti tömegmozgalom önmagában (baloldali tömegpárt nélkül) túlságosan is arra hajlana, hogy a gazdasági jellegű (bér)harcot részesítse előnyben, és elhanyagolja a politikai küzdelmet. Azért kell újjáépíteni e tömegszervezeteket, hogy a dolgozók mozgalmának egymást kölcsönösen támogató intézményeivé, a szervezett munkásosztály érdekérvényesítésének szervezeteivé válhassanak.

A politikai szárny lelkesedésének és sikereinek új lendületet kell adniuk a szakszervezeti szervezésnek, mint ahogyan a dolgozók szervezésének és munkahelyi harcainak eredményei is energizálják a politikai küzdelmet. Lelkesítő erejükkel, mozgósításaikkal és az államhatalom befolyásolásáért folytatott küzdelmükkel a politikai kampányok igenis képesek új erőt adni a gazdasági harcnak, valamint segíthetik a munkásosztály kulturális (ön)szervez(őd)ését is.

Chibber és Sunkara elképzelése szerint a politikai szárnynak előbb sokakat megnyerő követelésekkel kell előállnia, majd ennek mozgósító és szervezőerejét felhasználva egyre radikálisabb javaslatokkal, nem reformista reformokkal, forradalmi reformokkal kell előre nyomulnia. Vagyis az osztályharcos szociáldemokrata politikáról azzal párhuzamosan kell demokratikus szocialista politikára váltani, ahogyan az mind nagyobb támogatottságot kap a dolgozók bővülő és erősödő mozgalmától.

E fokról fokra radikalizálódó erő így baloldali szociáldemokrata politikaként indul, nem reformista reformokért harcolva alakul át demokratikus szocialista politikává, majd forradalmi reformokért küzdve bontakozik ki – így támogatva a dolgozók hatalmának újjászervezését.^[12]

Ez az írás eredetileg az Eszmélet folyóiratban jelent meg 2024-ben, a 36. évfolyam 141. lapszámában a 14–36. oldalakon.