Hogyan lehet ellentartani a dolgozók kizsigerelésének, ha a következő éveket Orbán és a Tisza harca határozza majd meg? Kik fogják érvényesíteni a dolgozó emberek érdekeit, ha ez sem a Fidesztől, sem Magyar Pétertől nem várható? Ellenerőt csak a munkavállalók megszervezése, az önszerveződés fejthet ki.
Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg. A cikksorozatban Vivek Chibber indiai származású amerikai marxista szociológus elmúlt másfél évtizedben kifejtett nézeteit mutatom be három részben. Ez már a második rész, az első rész itt olvasható.
Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.
A társadalomtudományi kutatások tapasztalatai egybehangzóan azt mutatják, hogy nagyon nagy jelentősége van annak, ki milyen családba születik és mit hoz otthonról. Életlehetőségeinket és életesélyeinket nagymértékben megszabja, hogy életünk meghatározó éveiben, első évtizedeiben milyen anyagi és szellemi körülmények között nevelkedtünk – nőttünk fel szüleink (vagy nevelőink) mellett.
A döntő kérdés az, hogy e felnőttek mit tudtak adni gyermekeiknek (az általuk felnevelteknek), milyen körülményeket tudtak biztosítani a számukra; milyen élethelyzetben voltak és maradtak, milyen erőforrásokkal (tőkével, vagyonnal, tudással, kapcsolatokkal, hatalommal, cselekvőképességgel) rendelkeztek és rendelkeznek.
Van, akik ezt „társadalmi háttérnek” nevezik, mások „társadalmi-gazdasági státusznak”, megint mások „osztályhelyzetnek” – vagy egyszerűen osztálynak.
Osztályt mond minden további nélkül Vivek Chibber is. Az osztályháttér, az osztályhovatartozás óriási jelentőségét kutatások tucatjai igazolják, ezt a valóságos hatást mégis azzal az „ellenérvvel” szokás lesöpörni az asztalról, hogy „osztályok már nincsenek”, az „osztály ma már halott”. Chibber ezt a félreértést kívánja szertefoszlatni.
Chibber szerint meg kell mentenünk az osztályt a „kulturális fordulattól” – ezzel a címmel jelent meg tanulmánya az általa alapított Catalyst folyóirat legelső számában, 2017-ben.[1]
A kulturalista-idealista fordulat – és ami veszendőbe ment vele
Chibber kulturális fordulatnak nevezi azt a társadalomelméleti-szemléleti átalakulást, amely a második világháborút követően indult, 1968 után kapott újabb lendületet, majd a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdve borult virágba. Ennek keretében a marxi hagyomány és a politikai baloldal fokozatosan feladta a struktúra, az osztályszerkezet, az anyagi-termelési-gazdasági alap meghatározó erejébe vetett hitét, hogy helyette a kapitalizmus újratermelődésének és fennmaradásának magyarázatát a felépítmény(ek)ben, a kulturális jelenségekben, a szimbolikus-ideológiai, illetve diszkurzív-narratív mozzanatokban keresse.[2]
Hogy szembenézhessünk e kulturalista-idealista fordulattal, Chibber szerint mindenekelőtt a legalapvetőbb kérdéseket kell újra feltennünk és megválaszolnunk: minek tudható be, hogy a munkásmozgalom nem tudta megdönteni a kapitalizmust? Mi volt az oka annak, hogy a szervezett munkásosztály antikapitalista támadásai ellenére is fenn tudott maradni a tőkés rendszer?
Chibber rekonstrukciója szerint a második világháborút követően a marxisták fő válasza erre az volt, hogy a kapitalizmus instabilitása az osztályantagonizmusból, az anyagi-termelési-gazdasági alap ellentmondásaiból, válságokat generáló dinamikájából ered, miközben a szellemi-ideológiai-kulturális felépítmények ezzel éppen ellentétesen, stabilizálólag hatnak. E magyarázat szerint a szervezett munkásosztály azért nem döntötte meg a tőkés rendszert, mert a kultúripar, illetve a burzsoá kultúra különböző intézményei (az iskolák, az egyházak, a sajtó és így tovább) belenevelték a munkásokat kapitalizmusba. A dolgozókkal olyan ideológiákat sajátíttattak el, amelyek félreismertették velük valódi érdekeiket, aminek eredményeképpen elfogadták a kapitalizmus játékszabályait és beleegyeztek kizsákmányolásukba.
Chibber bemutatja, hogy a frankfurti iskola, illetve az újbaloldal korai munkái nyomán milyen módon alakul ki az a vélekedés saját szellemi táborában a 20. század második felétől, hogy
a szervezett munkásosztály kudarcára, egyúttal a kapitalizmus fennmaradására a kultúra ad magyarázatot, ami viszont Chibber szerint nem állja meg a helyét.
E téves felfogásból következik szerinte a kulturális fordulat híveinek azon tétele is, ami szerint a kapitalizmus legyőzése érdekében éppen ezzel az eszmei-ideológiai-kulturális felépítménnyel van dolgunk: ezt kell alaposabban megvizsgálnunk, ennek működési mechanizmusait kell jobban megértenünk, ezen a ponton kell az antikapitalista erőknek beavatkozniuk, ide kell a tőkés rendszerre veszélyes politikai mérget befecskendeznünk. Chibber szerint ez ebben a formában tévedés, ami egy sor félreértésen alapul: ez a helyzetkép ugyanis egyszerre becsüli alá a tőkerendszer anyagi-termelési-gazdasági alapjának önmagát fenntartó-újratermelő képességét és becsüli túl a szellemi-kulturális-ideológiai felépítmény stabilizáló erejét.
Chibber szerint a kulturális fordulat első időszakában, nagyjából a hetvenes évekig, nagyon fontos belátások születtek a kultúra szerepéről, amelyek rámutattak:
a közös osztályhelyzetből nem szükségképpen következik a közös érdekek felismerése és közös érdekérvényesítés,
az osztálystruktúrában elfoglalt hely nem determinálja az osztályformálódást, a munkások objektív jellegű anyagi érdekei nem tudatosodnak törvényszerűen, így a dolgozók sem minden esetben szerveződnek önmagukért egységesen fellépő osztállyá. A történelmi szükségszerűségek hiányában magyarázatra szorulnak az okok, a hatásmechanizmusok, a közvetítő mozzanatok, amelyek között a politikai munka mellett (szervezés, mozgósítás) kulturális, ideológiai, szellemi és eszmei tartalmak is szerepet játszhatnak. Eddig a pontig a kulturális fordulat feltétlenül gazdagította a tudásunkat.
Csakhogy e kulturalista-idealista fordulat nem állt meg ezen a ponton; éppen ellenkezőleg, radikalizálódott. 1968 után mindjobban elharapózott és fokról fokra kétségbe vonta a struktúra, az osztályszerkezet, az anyagi-termelési-gazdasági alap jelentőségét. Egészen addig, hogy a kilencvenes évektől végül teljesen fel is oldotta e tényezőket a lokalitás, a kontingencia, a nyelv változékony szimbolikus jelentésuniverzumaiban.
Az osztály eszerint már halott, az objektív anyagi érdekek értelmezésektől függenek, a materiális-dologi kényszerek esetleges interpretációk termékei, a struktúrák nem többek a kulturális jelentésadás konstrukcióinál és így tovább. Chibber ezzel szemben foglal állást.
E kulturalista-idealista túlzásoktól és vadhajtásoktól kívánja megmenteni az osztályelemzést, a marxi hagyományt, az antikapitalizmust és a demokratikus szocialista politikát.[3]
Mindezzel azonban nem a kulturális mozzanatok jelentőségét vitatja el általában és nem is az ideológiai magyarázatok teljes kiiktatását indítványozza. Hatásaik és valóságos magyarázóerejük helyét keresi – és találja meg.[4] Az általa szorgalmazott visszatérés tehát nem valamiféle „kultúraellenes dogmatizmust” propagál. A struktúra és az osztályhovatartozás Chibber szerint sem határoz meg „mindent” – nem fogadhatunk el determinisztikus magyarázatokat.
E helyett a struktúra és az osztály helyreállításával, erejük újbóli elismerésével célja a figyelmet visszaterelni azon hatásmechanizmusokra, amelyekkel a kapitalizmus valóban újratermeli-fenntartja önmagát. Chibber szerint a döntő mozzanat „a gazdasági viszonyok néma kényszere” – a megfogalmazás Marxtól ered.[5]
A néma kényszer – és amit ellene tehetünk
A kapitalisták uralma mindenekelőtt a gazdasági viszonyok néma kényszerén nyugszik. Azon, hogy a termelőeszközökkel nem rendelkező dolgozóknak megélhetésük érdekében el kell adniuk munkaerejüket és munkaidejüket. Hogy az életük újratermeléséhez szükséges erőforrásokat nem birtoklóknak áruba kell bocsátaniuk életidejüket és életerejüket.
Néma ez a kényszer, amennyiben a hatóok itt nem valamiféle rábeszélés, agymosás, ideológiai indoktrináció vagy hamis tudat. Ellenkezőleg, egy absztrakt és személytelen erő rója rájuk a bérmunkavégzés terhét: meg kell élniük valamiből. Végső soron ez okozza a bérmunkakényszert, emiatt kell alávetniük magukat a munkáltató uralmának és a kizsákmányoló termelési folyamatnak.
Ennek antikapitalista ellenszere az, ha a dolgozók felmérik közös anyagi érdekeiket és ennek érvényesítése érdekében közösen lépnek fel, együttesen szegülnek szembe a tőke és az államhatalom birtokosaival. Ha meg tudják akasztani a termelési folyamatot vagy legalábbis képesek ezzel fenyegetni munkáltatójukat.
A munkásmozgalom feladata ennek érdekében egységes osztállyá szervezni a dolgozókat és nyomást gyakorolni a tőkések osztályára.
E stratégiában semmi új nincsen. Chibber szerint a demokratikus szocialista politikának és az antikapitalista erőknek e tekintetben nincsen más dolguk, mint újratanulni, amit az elmúlt évtizedekben elfelejtettek. Vissza kell térnünk ennek elméletéhez és stratégiájához, a marxi hagyományhoz.
Természetesen nem úgy, mintha a kulturális fordulat meg sem történt volna (elfelejtve belátásait, eltörölve minden, a kultúrának tulajdonított hatást), hanem mindannak megőrzésével és felhasználásával, ami segíti a dolgozók (ön)szervez(őd)ését, egymás iránti kötelezettségérzetük megerősödését és közösségvállalásukat egymással.
A közös érdekérvényesítés ritka – az ellenállás jellemzően individuális
Mármost a legtöbb gond abból fakad, hogy a dolgozók osztállyá szervez(őd)ése nem magától értetődő, nem törvényszerű, és nem is szükségszerű folyamat. Éppen ellenkezőleg: a dolgozók alapvető kiszolgáltatottsága munkáltatóiknak éppen az önszerveződés ellen hat.
Az osztálystruktúra alapviszonya, a tőke–munka antagonizmus, valamint az államhatalom tőkések érdekeit rögzítő szabályrendszere kiszolgáltatja, aláveti, megosztja, megversenyezteti és kizsákmányolja a dolgozókat. Ennek kényszereiből adódóan a munkások közösségvállalása egymással, valamint – közös anyagi érdekeik felmérését követő – közös fellépésük sokkal inkább ritka kivétel, mintsem magától értetődő, önműködő és ezért elvárható folyamat.
A közös érdekérvényesítés minden esetben hatalmas szervezőmunka és kockázatvállalás eredménye, nem pedig történelmi szükségszerűség vagy automatizmus.
Hogyan lehet elősegíteni a közös érdekérvényesítést? Biztosan nem túlzott elvárásokkal, eleve elvárt szerveződéssel, ennek híján pedig türelmetlenséggel, kioktatással, lenézéssel vagy lekezeléssel. E helyett a tényleges élet- és munkafeltételek, valamint a materiális érdekviszonyok józan feltárásával. Közösen felmérve, milyen helyzetben vannak a dolgozók valójában.
Ami ebből elsőként látszik: a dolgozóknak jó okuk van egyéni túlélési és megélhetési stratégiáikat követni. Mindezért nem felelőtlenek vagy önzők, nem az ideológia vakítja el őket, ha így tesznek; nem hamis a tudatuk, nem valódi érdekeik felismerésének állítólagos képtelensége vezeti őket erre. A dolgozók mindenki másnál jobban tudják, milyen közvetlen kényszerek korlátozzák őket mindennapi életükben és munkaviszonyaikban. Érthetően és észszerűen viselkednek, ha csak saját magukra gondolnak, ha csak a saját hasznukat nézik. Még akkor is, ha Chibber szerint sem ez a jó megoldás.
A bérmunkaviszony eleve inkább az egyéni ellenállás felé tereli a dolgozókat, mintsem a kollektív fellépés felé. A munkáltató a dolgozók megversenyeztetésében érdekelt. Abban, hogy rávegye őket: minél lelkesebben, minél nagyobb intenzitással, minél többet és minél jobban dolgozzanak neki. Hogy minél inkább versenyezzenek egymással – munkájuk megtartásáért, magasabb bérért, előléptetésért, büntetések elkerüléséért.
A munkáltató érdeke az, hogy megossza a dolgozókat és ez által uralmat gyakoroljon felettük.
A munkáltatónak valóságos hatalma van dolgozói felett: az egyik kezében korbáccsal, a másikban cukorkával alakíthatja a munkaviszonyokat. Egyszerre fenyegetheti őket kirúgással, szankciókkal, áthelyezéssel, bérmegvonással, miközben ösztönözheti is őket egyéni kedvezményekkel, előléptetéssel, többletjuttatásokkal, béremeléssel.
A munkáltató érdeke továbbá az is, hogy minél olcsóbban szerezze meg bérmunkása munkaerejét és munkaidejét. A bérmunkás érdeke ezzel éppen ellentétes: mindenekelőtt jobb munkabért, több béren kívüli juttatást, kedvezőbb időbeosztást, jobb munkafeltételeket, magasabb fokú önrendelkezés szeretne kiharcolni – legalább önmagának.
A közösségvállalás kultúrája
Marx és a marxisták helyesen jelezték előre, hogy a dolgozók alávetése, megosztása, megversenyeztetése és kizsákmányolása ellenállást vált ki belőlük. Azt viszont nem mérték fel pontosan, hogy ez az ellenállás együttcselekvéssé, közös érdekérvényesítéssé alakul-e – és pontosan milyen feltételek mellett alakulhat ilyenné.
Alábecsülték azokat az erőfeszítéseket, amelyek az ellenállás együttessé és szervezetté tételéhez szükségesek. Az egyéni ellenállás lehetséges és a munkáltató számára viszonylag veszélytelen is. A renitens munkavállaló megrendszabályozható. Sőt, az egyéni ellenállás stílussá, áruvá alakítható – fogyasztói identitás, egész piac építhető köré. Amennyiben az elégedetlenség egyes dolgozók egymástól elszigetelt elégedetlenkedéseiben merül ki, a munkáltatót nem fenyegeti érdemi veszély.
A munkáltató csak akkor kerül bajba, ha a dolgozók összekapaszkodnak, racionálisan felmérik objektíve közös érdekeiket, ellenállásuk közössé válik, mert közösséget vállalnak egymással. Ha együtt lépnek fel érdekeik érvényesítéséért.
A feladat ezért a közösségvállalás feltételeinek megteremtése, a kölcsönös áldozatvállalás körülményeinek kialakítása és a kötelességérzet kifejlesztése – a szolidáris munkáskultúra felépítése.
A kultúra itt nyeri el igazi értelmét: elsősorban nem a kapitalista rendszer stabilizáló, hanem átalakító erejeként. A hatékony érdekérvényesítés ereje az egységes fellépésben rejlik. Amilyen magától értetődő ez, éppolyan nehezen kivitelezhető – annál több gyakorlati akadálya van.
Ezeket az akadályokat kell a kölcsönös közösségvállalás kultúrájának kialakításával elhárítani.[6]
A Mérce cikkei ingyen hozzáférhetőek, de nem ingyen készülnek! Ha szeretnél még több ilyen szöveget olvasni, arra kérünk, fontold meg, hogy te is támogatónkká válsz! Április végéig még 3 millió forintot gyűjtünk a tavaszi költségeinkre, és most az 1%-od felajánlásával is segíthetsz, hogy a Mérce fennmaradjon. Köszönjük!
[1] – Vivek Chibber (2017): Rescuing Class from the Cultural Turn. Catalyst: A Journal of Theory and Strategy, 1 (1): 27–55. Egyik fontos előzménye: Vivek Chibber (2008): Developments in Marxist Class Analysis. Chapter Nineteen. In Jacques Bidet – Stathis Kouvelakis (szerk.): Critical Companion to Contemporary Marxism. Leiden: Brill, 353–367.
[2] – Chibber siet leszögezni könyve elején, hogy amikor kulturális fordulatról ír, akkor a kultúrát szűk értelemben érti: ideológiák, diskurzusok, szimbolikus univerzumok, normák, narrációk, jelentések, értelmezések összességeként. Nem pedig tág, antropológiai értelemben, életmódként – ahogyan például Raymond Williams is –, amely intézményeket, gyakorlatokat is magába foglal. Vivek Chibber (2022): The Class Matrix: Social Theory After the Cultural Turn. Cambridge, MA–London: Harvard University Press, ix. old.
[3] – Melyek ezek a túlzások és vadhajtások? Chibber szerint főbb vonalait tekintve a radikális konstruktivizmus, amely lényegében minden jelenséget társadalmi vagy kulturális konstrukcióként ír le, továbbá általában a posztmodern, a posztstrukturalizmus és a posztmarxizmus. Azon nézetek forrásai, amelyek szerint elsősorban az ideológiákkal, az eszmékkel, a fogyasztással van dolgunk, mondván ezeken áll vagy bukik a kapitalizmus reprodukciója. Az ideológiák kritikája, az eszmék leleplezése, a fogyasztás bírálata vagy felfüggesztése a döntő mozzanat a kapitalizmus gerincének megroppantásához. Chibber szerint ez a szellemi-kulturális-eszmei tényezők túlértékelése, a felépítmény(ek) jelentőségének eltúlzása.
[4] – Lásd főképpen a Class Matrix 3. fejezetét „Consent, Coercion, and Resignation” címmel (78–116. old.), illetve különösen ennek 3.6. alfejezetét „The Place of Ideology” címmel (111–114. old.).
[5] – Marx megfogalmazása A tőke I. kötetének „Az úgynevezett eredeti felhalmozás” című fejezetében: „A kifejlődött tőkés termelési folyamat szervezete minden ellenállást megtör, a viszonylagos túlnépesség állandó termelése a munka kínálatának és keresletének törvényét, s ezért a munkabért olyan határok közt tartja, amelyek a tőke értékesülési szükségleteinek megfelelnek, s a gazdasági viszonyok néma kényszere megpecsételi a tőkés uralmát a munkás felett.” Karl Marx (1955): A tőke: A politikai gazdaságtan bírálata. I. kötet. (Ford. Rudas László–Nagy Tamás.) Budapest: Szikra, 682. (Kiemelés tőlem; a német eredeti megjelenése: 1867.) Chibber a Class Matrix-ban négy helyen is idézi („the dull compulsion of economic relations”-ként). Ez az érv az elmúlt években Søren Mau fiatal dán marxista filozófus munkáiban is központi jelentőséget kapott (noha Mau egy másik angol fordítást használ: „the mute compulsion of economic relations”). Søren Mau (2021): „The Mute Compulsion of Economic Relations”: Towards a Marxist Theory of the Abstract and Impersonal Power of Capital. Historical Materialism, 29 (3): 3–32. Søren Mau (2023): Mute Compulsion: A Marxist Theory of the Economic Power of Capital. London–New York: Verso Press. Marx német eredeti megfogalmazása: „der stumme Zwang der ökonomischen Verhältnisse”.
[6] – Amennyire magától értetődőnek tűnik, éppen annyira újratanulandó: Karácsony Szilárd (2023): Érdekérvényesítés: Hogyan erősítsük meg a szakszervezeti mozgalmat? Budapest: Napvilág Kiadó.
