Új könyve, a Being Jewish After the Destruction of Gaza. A Reckoning kezdetén Peter Beinart zsidó lojalistaként és – leginkább talán Elisa ben Abujához vagy Chaim Potok A kiválasztott c. regényének David Malter karakteréhez hasonlítható – eretnek gondolkodóként jellemzi önmagát (4-8. o.). Az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású amerikai közértelmiségije e kötet lapjain nemcsak erőszak- és háborúellenes, de a zsidóknak előjogokat biztosító állam eszméjével szemben is kritikus pozícióból szólal fel. Olyasvalakiként ír, aki feldolgozta dél-afrikai zsidó családjának az apartheid rasszista-elnyomó rendszerében szerzett tapasztalatait, és az elmúlt évek során rengeteget tanult számos palesztin gondolkodóval és aktivistával kezdeményezett beszélgetéséből.

Zsidó perspektívából foglal amellett állást, hogy az Izrael államának biztonságára való kizárólagos fókuszálás immorális és öndestruktív.

A jelenlegi, rendkívül problémás helyzetben sürgető felülvizsgálni azt a zsidó alaptörténetet, melyet az aktuális viták során számosan azért képviselnek, hogy – amint írja – „áldozataik kiáltásait ne kelljen meghallaniuk” (9. o. – minden fordítás a sajátom – LF). Gáza lerombolása az elmúlt másfél év során fordulópontot jelentett a zsidó történelemben, állítja Beinart, melyet követően a zsidóknak új alaptörténetre van szüksége. Az ártatlanság mítosza – mely szerint a zsidók kivételesen erényesek, mégis permanensen áldozattá teszik őket javíthatatlan ellenségeik – eleve meglehetősen káros volt, érvel, mostanra viszont tarthatatlansága is nyilvánvalóvá vált.

A hatalommal nem rendelkező, ma is folyamatosan üldözött zsidók képe nyilván nem fedi a kortárs realitásokat. Beinart eközben érteni véli, hogy ez a narratíva miért tud oly erővel hatni a máig mélyen sebzett nép tagjainak körében. E narratíva kortárs következményei azonban rendkívül problémásak, állítja:  Gáza lerombolására a zsidó ártatlanság mítosza miatt reagálhatnak számosan vállvonogatással, vagy egyenesen támogatólag. Eközben sokan azok közül is, akik őszinte fájdalmat éreznek a tömeges izraeli állami erőszak elszabadulta láttán, képesek elhitetni magukkal, hogy csakis ilyen módon lehet a zsidók biztonságát garantálni.

Az ártatlanság mítoszának a következménye az is, érvel továbbá Beinart, hogy a jelentős túlerőben lévő izraeliek változatlanul az önrendelkezés jogát követelik maguknak, figyelmen kívül hagyva, hogy az önrendelkezés elve nem igazolhat mások feletti rendelkezést – nem jelenthet a Földközi-tenger és a Jordán folyó közti terület egésze feletti zsidó uralmat és szupremáciát.

„Örökké Eszter szerepében láttatjuk magunkat, bírálóinknak pedig folyamatosan Hámán szerepét juttatjuk, még akkor is, amikor a nukleáris fegyverekkel rendelkező zsidó állam palesztinok milliót nyomja el, akik nem lehetnek állampolgárok ott, ahol egész életükben éltek,”

– foglalja össze az aszimmetrikus erőviszonyok félreértelmezésének alaptendenciáját a szerző (31. o.).

Szükséges tudatosítanunk, hogy az október 7-i tömeges erőszak önmagában is sokkoló, a holokauszt túlélői és leszármazottjaik számára pedig kifejezetten újratraumatizáló hatással volt. A közelmúltban oly gyakran megfogalmazott történelmi analógiák eközben mégis meglehetősen félrevezetők – fejti ki Beinart. Rettenetes, alapvető irgalmat sem ismerő támadást követtek el a palesztin, iszlamista terroristák 2023. október 7-én. Ilyen kegyetlenséggel az elnyomott népek történelmében ugyanakkor sajnos visszatérően találkozunk  (a szerző az angol eredetiben „gruesome, pitiless attacks by oppressed peoples resisting dispossession”-ről ír; lásd a 39. oldalt).  E ponton a 1804-es haiti mészárlásra, a krík őslakosok 1813-as alabamai gyarmatosítók elleni küzdelmére, ezen belül a Fort Mims-i mészárlásra, illetve a brit gyarmatosítók elleni kenyai harc során Lariban elkövetett mészárlásra utal expliciten.

Mindez természetesen nem jelenti, hogy el lehetne nézni vagy meg lehetne bocsátani a palesztin militánsok borzalmas tetteit. Azonban érdemes számításba venni azt is, teszi hozzá Beinart, hogy a palesztin atrocitások nem függetleníthetők a súlyosbodó izraeli elnyomástól – amennyiben ugyanis a palesztinok veszélyérzete fokozódik, előbbinek esélye is megnő. Az október 7-i tömeges erőszakot nyilván nem közvetlenül okozta az izraeli elnyomás. Lényeges kontextus viszont, hogy a brutális támadást tiltakozássorozat előzte meg: Gázában rendszeresek voltak a jogkövetelő tüntetések; emberi jogi és nemzetközi szervezetek tettek közzé jogérvényesítést követelő állásfoglalásokat (gondoljunk csak a Human Rights Watch és a B’Tselem markáns nyilatkozataira vagy akár az ENSZ évtizedek óta fenntartott kritikáira); palesztin civil szervezetek kezdeményezésére pedig bojkottmozgalom is indult, de annak sem lett érdemi hozománya. Beinart szerint ez részben igenis magyarázza, hogy a súlyos politikai kihágással szembeni fékek miért nem működtek többé.

Az október 7-i terrortámadással való számvetés tehát elégtelen marad, konkludál, ha közben nem vetünk számot az azt megelőző és követő jogtalanság rendszerével és a kiterjedt izraeli erőszakkal.

Hasonlóan leegyszerűsítő és kontraproduktív az a figyelemelterelő taktika, amely a háború tényei helyett inkább azt firtatja, milyen motivációi vannak az izraeli kormány kritikusainak. Beinart úgy látja, hogy Izrael állam és a judaizmus összemosása a palesztinok diszkreditálásának szemlátomást hatékony eszköze, a zsidók biztonsága szempontjából ez a hozzáállás viszont kifejezetten káros (86. o.).

Az Izrael kormányával kapcsolatos álláspontok és a zsidókkal, mint állampolgári-etnikai-vallási közösséggel kapcsolatos vélemények között ugyanis nincs közvetlen összefüggés. Progresszív körökben jelenleg valóban markánsabban jelen van Izrael kormányának a kritikája, de ahogy azt számos felmérés mutatja (Beinart különösen Eitan Hersh and Laura Royden alapos elemzését méltatja), az Izrael-kritika éppenséggel a jobboldalon fonódik össze jóval gyakrabban a zsidóellenességgel és (tágabban véve) az idegenellenességgel.

Ez egyúttal azt is jelenti – és ez az, amit megítélésem szerint a mai magyar közéletben csak viszonylag kevesen ismernek fel –  hogy a marginalizált kisebbségek és progresszív ügyek támogatói sokkal inkább tekinthetők a zsidók érdemi szövetségeseinek, mint azok a keresztény etnikai nacionalisták, akikkel Izrael állama (többek között a palesztinok dehumanizációjának káros hagyományára alapozva) a közelmúltban faramuci politikai szövetségeket hozott létre. Ezzel az összefüggéssel korábban az amerikai zsidó vezetőség is tisztában volt, emlékeztet Beinart, manapság ellenben nagy hatású amerikai zsidó szervezetek, mint az American Israel Public Affairs Committee vagy az Anti-Defamation League, Izrael államának politikáját elvtelenül védelmezik – és ezen az alapon elutasítják a progresszív szövetségkötést.

Az egyre szélesebb körben terjedő nézet, mely szerint Izrael állama eleve jogszerű és etikus, sőt tévedhetetlen, valójában nem más, mint jogi és politikai fetisizmus – Beinart kifejezésével élve: bálványimádás. A Gázával kapcsolatos jelenlegi diskurzusokat nagyban meghatározzák e rendkívül problémás álláspontok, melyek teológiai nézetek felől értelmezik egy állam legitimitását, sőt mindenkori működését, miközben figyelmen kívül hagyják a jogegyenlőséget és a biztonságos élet senkitől meg nem tagadható alapelvét.

Peter Beinart új könyve, a Zsidónak lenni Gáza lerombolása után aktuális, polemikus és precíz: éles meglátásai épp e bálványimádó politikai hagyomány revideálását sürgetik.