Olyan országban élünk, ahol az állam és a lakosság jelentős részének valóságosabbak azok az állítások, hogy az „ember vagy férfi, vagy nő”, a „bírák és a külföldi támogatásban részesülők poloskák”, vagy a „gyermekeket meg kell védeni a Pride-tól”, mint hogy Magyarországon a legmagasabb az infláció egész Európában. A törvényhozás és -végrehajtás teljes mértékben elszakadt a valóságtól, és egyetlen, kizárólagos célja az, hogy olyan provokatív, fenyegető szlogeneket terjesszen el, és alakítson jogszabályokká, amelyek a kormány támogatói és ellenzékének tagjaiban is félelmet keltenek. Ugyanakkor olyan ideológiai szakadékot is hoznak létre, amelyek ezt a félelmet és fenyegetettség-érzést fenntartják azzal, hogy a félelem forrása maga a politikai csoport lesz.

A közbeszéd lényegévé válik, hogy amíg egyik vagy másik csoport – kormány és támogatói, illetve az ellenzékük – létezik, addig senki nem lehet biztonságban.

A fenyegetettség azért sem szűnhet meg, mert a hatalom, amely ezeket a politikai ellenségeket kijelöli, teljességgel kiszámíthatatlan. A kormány lerombol minden olyan etikai korlátot, amely a törvényhozásban, -végrehajtásban és közbeszédben jelen van – így kaptuk a dehumanizáló poloska-metaforát.

Amiről azt gondolta volna az ország, hogy ezt a határt biztosan nem fogják átlépni, előbb-utóbb átlépik.

Eközben „a háttérhatalom”, a külföldi támogatók, a brüsszeliek, a liberálisok mind olyan megfoghatatlan, állandóan jelenlevő, kiszámíthatatlan, a mindennapi életünkbe észrevétlenül beférkőző és azt tönkretevő erőkként vannak jelen a közbeszédben, amelyek mindenkiben félelmet keltenek – függetlenül attól, hogy valakit azért rémisztenek meg, mert hisz bennük, vagy azért, amiért nem.

Az állandó fenyegetettség, félelem, bizonytalanság megviseli az egyéneket és a társadalmat. Az egyéneket azért, mert állandó félelemben és fenyegetettségben élni elképesztő stresszt jelent. Ennek a stressznek nem a propaganda az egyetlen forrása, hanem az is, hogy párhuzamos valóságban kénytelen élni az emberek: egyrészt a propaganda, másrészt a hétköznapi problémák – a magas infláció, az inflációt nem követő fizetések, az ellátások és a közszolgáltatások (pl. az oktatás, egészségügy, szociális ellátás) szervezetlensége és sokszor gyenge minősége, a munkavállalói jogok hiánya, stb. – valóságában. Arról viszont, hogy a propaganda nem fedi a mindennapi valóságunkat, csak az képes beszélni, aki olyan körülmények között nőtt fel és olyan környezetben él, amelyek az egyéni véleményformálást lehetővé teszik. Ezek azonban egyre szűkülő terek, ami tovább fokozza a félelmeket és bizonytalanságot.

Mindenki egyetért abban, hogy a gyerekek védelemre szorulnak.

Ez megint egy olyan terület, amiről azt gondolhatta volna a társadalom, hogy szent és sérthetetlen. De nem az: itt is kialakul a propaganda párhuzamos valósága erőszakkal transzneművé tett gyerekekről és a gyerekeket tönkretevő Pride-felvonulásról. Eközben a hétköznapi valóság: a gyermekek fizikai, érzelmi és szexuális bántalmazása ellen nem, hogy nem tesz érdemben az állam, de különösen ott van e visszaéléseknek nagy kockázata, ahol az állam felelőssége lenne a gyerekek szeretetteljes és biztonságos légkörben nevelése. És ez csak romlani fog, ha azok, akik szóvá merik tenni ezt az ellentmondást, automatikusan a félelmetes és fenyegető háttérhatalom szolgáivá válnak.

A gyerekek okosak, és értenek az üzenetekből, és még inkább azokból, amelyeket mi felnőttek ki sem mondunk. Értik a félelmet, a bizonytalanságot, látják a szakadékot a propaganda és a valóság között, sokszor jobban, mint mi. De megküzdeni csak úgy tudnak, ahogyan tőlünk látják. Ha azt látják, hogy a félelem levezetésének az a módja, hogy megpróbálunk ellehetetleníteni, szóban vagy akár tettlegesen bántalmazni olyanokat, akik mások, mint mi, akkor azt fogják érezni, nekik is így kell tenniük. Ha azt látják, hogy, ha más vagy, akkor a létezésed nem kívánatos, fenyegető, eltörlendő. Ha azt látják, hogy a valóság az, hogy kevés a pénzünk, nehéz megélni, de ezt nem szabad kimondani, mert ellentmond a propagandának, akkor ők is azt fogják érezni, hogy a szükségleteink egy részét el kell tagadni, el kell fojtani, ha az nem egyezik a mediatizált valósággal.

Mi ez, ha nem intézményesített gyermekbántalmazás? És

mi ez, ha nem a legérzéketlenebb cinizmus, hogy ebben a közegben éppen a bántalmazó tetszeleg a gyermekek védelmezője szerepében?

Hogy folyamatosan eltagadja a bántalmazottak helyzetét, utat enged a bántalmazásnak, és bántalmazást kiált ott, ahol arról szó nincsen? Hogy egészségtelen mentális állapotba kergeti a gyerekeket, a szüleiket és úgy általában mindenkit ebben az országban?

Mi az, ami tenni lehet ellene? Soha nem volt még olyan fontos, mint most, hogy egyértelműen tartsuk az erkölcsi határokat, és ne engedjük, hogy az alternatív, propaganda által kreált valóság elfedje a hétköznapit. A dehumanizáló, embereket kártevőkkel azonosító beszédet el kell ítélni, legyen az poloskázás vagy gyakorlatilag annak a kijelentése, hogy az interszexuális és transznemű honfitársaink nem emberek (hiszen mi következik abból, hogy az ember férfi vagy nő, ha tudjuk, hogy a valóságban nem így van?). Beszélni kell a hétköznapi valóságról, támogatni kell azokat, akik kihangosítják azt: a helyi közösségeket, a civil és szakmai szervezeteket, szakszervezeteket. Tudatosítsuk magunkban és másokban, hogy a másság nem veszélyt jelent, és főleg nem alapot az elhallgattatásra, kirekesztésre. Ha a politika erkölcstelenné válik, arra nem a hallgatás, a politikamentesség a válasz, hanem az egymást támogató, a propagandát leleplező, empatikus politikai közösség.