Rablóbéke készül, amelynek Ukrajna és általában Európa lesznek a vesztesei. Orbán Viktor persze érvelhet úgy, hogy Trump, Putyin és az ő új kíméletlenségének csupán a háború az alternatívája, de nem így van. Ugyanígy nem igaz az sem, amit az Európai Unió állít, hogy a főnökök rablóbékéjére a főnökök háborújának folytatása a logikus válasz. Nekünk kell küzdelmet folytatnunk mindannyiuk ellen, ha már ide jutottunk.

Kissé túlzónak tűnhet az a beállítás, ahogyan a Magyar Nemzet, szenzációs körülmények között beszámolt a kormány balatonfüredi frakcióüléséről. A lap ugyanis arról írt, zárt körben a kormányfő meglepő és kemény bosszút ígért azok ellen, akiket az újság „Soros és a demokraták korrupciós hálózata részeként” emlegetett, azokról a vezércikk szerint Orbán lényegében azt mondta volna,

„ki kell tiltani őket az országból”.

A kijelentés nem véletlenül futott be nagy karriert. A Nemzetet – Simicska Lajostól való visszafoglalása után – a közvélemény (maradékának) egy széles rétege a Fidesz üzenőfalaként fogta föl. Sokan azt találgatták, vajon hogyan képzeli el a miniszterelnök magyar állampolgárok kitiltását az országból, ha ez eleve alaptörvény-ellenes tett lenne, ráadásul ha jól belegondolunk, egészen sok embert érintene.

Azt viszont, hogy mindez a kihelyezett frakcióülésen így, szó szerint elhangzott volna, előbb Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter tagadta – ezt követően pedig csütörtökön a miniszterelnök is arról beszélt, nem kezdeményezte – például – a USAID-pénzekben részesülő újságírók „kitiltását”, csupán a „nemzetbiztonsági kockázatot jelentők” esetében szeretné ezt elérni.

Mindezek a cáfolat-kísérletek éles ellentétben állnak azzal is, amit múlt szombaton, február 22-én Orbán évértékelő beszédében elhangzott. Itt a fogalmazásmód még ugyancsak radikális volt:

„A birodalomnak két feje és egy központi lerakata van. Egy fej Washingtonban, egy Brüsszelben, a Soros-féle lerakat pedig itt, Budapesten. Ezt onnan tudjuk, hogy az amerikaiak kihajigálták a csontvázakat a szekrényből. […] kormánymegbízottat küldünk az Egyesült Államokba, és begyűjtjük az összes Magyarországra vonatkozó adatot és bizonyítékot. Azután sürgősen megteremtjük az alkotmányos és jogi feltételeit annak, hogy ne kelljen tétlenül néznünk, amint álcivil közéleti szervezetek a szemünk láttára szolgálják ki a külföldi érdekeket, és szerveznek politikai akciókat. […] Eddig volt a keleti nyitás, most jön a nyugati! Ha már annyira hiányolták. A birodalom budapesti lerakatával húsvétra végezhetünk is. Van ennek politikai hagyománya Magyarországon. Húsvéti cikk, húsvéti alkotmány, húsvéti nagytakarítás.”

Ez elég elvágólagos, de ugyanakkor a balladai homály megteremtésének eszközeivel is él a beszéd. Egyrészről a kormányfő „törvényi és alkotmányos feltételek” megteremtésére hívta fel a saját képviselőit. Másrészt valójában nem igazán árulta el, ezt milyen célból kellene megtenni.

Ha a Budapest Pride körüli, február végi felhajtásra gondolunk, ugyancsak teljes a cirkusz: Orbán szerint „ne bajlódjanak” a szervezéssel, Gulyás Gergely szerint bajlódjanak csak, de csupán „beltéren”, „gyermekvédelmi jelleggel”.

A mi hazánkos Novák Előd szerint  ez is túl liberális, inkább tiltsanak be mindent, ami „homoszexuális” és köztéri (és ráadásul kasztrálják a pedofilokat is, ha már).

Az egész Trump megválasztása és az amerikai szövetségi kormány ízekre szedése utáni magyar botrány teljesen olyan, mintha minden hírolvasó végleges összezavarása lenne az egyetlen célja. A politikai megfejtések persze mindenhonnan záporoznak. Ruff elemző például saját, elég népes fórumán már meg is hirdette: ha „győzni akarunk” (mármint a Tisza Párt, nem mi), akkor ebbe az „amorális arénába” nem szabad belépni – tehát, ha jól értettem,

egy büdös szóval sem szabad kiállni majd abban az esetben sem, ha a rendőrséggel oszlatják fel a vonulást, különben kockáztatjuk a kormányváltást.

Egy dologban Ruff Bálintnak talán igaza van: Orbánnak lényegében mindegy, melyik utat választja az ellenzéke. De én abban sem igazán hiszek, hogy zavarná az, ha mondjuk Magyar Péter vagy mások nem reagálnának az egészre. Szerintem ugyanis az egész „bosszú”-történettel kapcsolatban súlyos hiba az, ha csupán a Tisza Párt vezérét és az ellene folyó „választási kampányt” képzeljük oda mögé.

Mindez ugyanis azt sugallja, hogy Orbán Viktor valóban bajban érzi magát, az ellenzéki kutatóintézetek eredményei tűpontosak, így a vezérnek se éjjele, se nappala. Annyira fél a 2026-os választásoktól, hogy már bármit kipróbál, csak hogy elterelje a figyelmet a sikerre ítélt, ügyeletes megváltóról, azaz Magyar Péterről, aki másként biztosan nyer, csak ezeket az idegesítő, „szélsőbalos”, „kultúrharcos” elemeket dobja már ki a léghajóból végre. A régi igazság tér vissza ismét: minden „gumicsont”, amiről éppen most, éppen mi nem akarunk beszélni.

De mi van akkor, ha egyszer az életben kissé jobban megfontoljuk magát a dolgot, tehát azt, amit a miniszterelnök az évértékelőben üzent barátai, üzletfelei és ellenségei számára.

Mi van akkor, ha ez az általa emlegetett „bosszú” a „hálózatok” ellen egy csöppnyivel mélyebb meggyőződést, sértettséget és revansizmust takar és nem egyszerű rogáni retorikát?

Csábító, de szűk látókörű lépés lenne ugyanis eltekinteni attól az eshetőségtől, hogy Orbán Viktornak valóban súlyos baja van az általa már 8-9 éve megcélzott úgynevezett civilekkel, NGO-kkal, „Soros-szervezetekkel”, államától független egyesülésekkel és jótékonysági szervezetekkel. Valójában a tények arra mutatnak, hogy sem a „dollárbaloldal” elleni kampány, sem pedig a „Soros-kampány” nem volt teljesen csupán a politikai kommunikációt célzó eszköz. Orbán számos megszólalásából az derül ki, hogy ezt a nemzetközi „hálózatként” értelmezett civil csoportot és az esetleg velük így-úgy összefonódó liberális-baloldali politikát egy potens és jelentős nemzetközi fenyegetésnek látja, az orosz-ukrán háború, valamint a Trump-Musk-féle kisöprési hadművelet csak ráerősített ez irányú gyanakvására.

Hiszen maga Orbán Viktor is jól tudhatja, milyen erős és politikailag milyen hatékony tud lenni egy effajta „NGO-világ”, ha valóban jól működik. 1988-ban az antikommunista Orbán Viktor – az antikommunista Soros György hozzájárulásával – éppen így segíthetett hathatósan „lebonatni” (a kritikusok szerint csupán átalakítani) a Kádár-rendszert. Orbán Viktor akkor is lázadó volt, de olyan lázadó, aki azért tudta azt is, a hatalmasok, a győztesek, a hidegháború nyertesei állnak mögötte. Akkor még az 1991 után kialakuló, az állam leépítését követően számos állami feladatot átvevő NGO-hálózat a szövetségese volt. Most ugyanazt a hálózatot, amely az államszocialista rezsimek lebontásában segítette, végleg fel kívánja számolni, akár adminisztratív úton is. Abból a tapasztalatok útján született meggyőződésből származik ez, hogy Orbán úgy látja: ahogyan Washingtonból a Kádár-rendszer helyett a rendszerváltó politikusokat – köztük junior partnerként őt – ezek a nemzetközi szervezetek és hálózatok választották ki, úgy őhelyette is ugyanezek a hálózatok választanának új embert. Olyan embert, aki már nem menne szembe az európai uniós közös akarattal.

Putyin ukrajnai háborúja után a 2024-es amerikai választással ismét nagyot kockáztatott a miniszterelnök: a fogadása lényege az volt, hogy a transzatlanti elit üzemanyaga elfogyott, meggyőző erejük kimerülőben, és hamarosan lelépnek a világpolitika színpadáról. Helyettük valóban hatalomba jutottak éppen aktuális barátai: Donald Trump, Elon Musk és J. D Vance – akik az amúgy az orbáni stratégiában ugyancsak fontos Vlagyimir Putyinnal szeretnék rendezni az amerikaiak konfliktusát.

Trump, Orbánhoz hasonlóan úgy érvel: intoleráns rendszerüket, „antidzsender” dühüket, „migránsozós” szenvedélyüket lehet imádni és utálni is, de mégis ők a „béke emberei”, akik a pusztító háborúk helyett a nyugalmat el tudják hozni mindannyiunknak.

A legutóbbi, botrányosra sikerült Zelenszkij, Trump és Vance közt zajló vita demonstrálhatta mindenki számára, mit is akarnak a béke emberei. Az országa számára további hadisegélyt kijárni akaró, de Putyinnal tárgyalóasztalhoz leülni nem szándékozó ukrán államfővel először Trump kiáltozott: nem vagy elég hálás! Vance a washingtoni Menczer Tamásként pedig rákontrázott: „egy köszönöm azért még elfért volna, Kicsi!” Eközben ismert, hogy az Egyesült Államok egymásra következő kormánya már akkor csörtette kardját Ukrajnában az oroszok ellen, amikor Zelenszkij elnök még javában a szórakoztatóipari karrierjét építette – a kelet-európai beavatkozás mögött pedig kétpárti konszenzus volt.

Az amerikai elnök és az alelnök most mégis látványosan Zelenszkijre voltak mérgesek. Ennek magyarázata részben az, hogy úgy látják, az ukrán elnök a múltban a kárukra avatkozott be az amerikai belpolitikába – például amikor Trump ellen foglalt állást az ellene indított impeachment eljárás idején, vagy amikor Joe Bidennel és a demokratákkal lépett szoros szövetségre, úgy hogy a 2020-as és a 2024-es választás előtt Donald Trump kampányának is alaposan keresztbe tett.

De a lényeg mégis az, hogy az Egyesült Államok új urai egy általuk vazallusnak vélt ukrán elnökre ripakodtak rá, amiért az nem volt elég hálás, miután az ukránok harcát az ország nyersanyagkincseinek Amerika számára való teljes kiszolgáltatásához kötötték volna.

A „béke urai” tehát rablóbékét eszközölnek épp, „érdekszférákat” húznak meg egy képzeletbeli hosszú asztalnál, aminek a másik végén az orosz „vezér” ül, és ezért mindenkinek hálásan a lábaik elé kellene borulnia.

Magyarországon pedig ezért a békéért cserébe mindenki köteles lenne elviselni Orbán Viktor kitiltásait, betiltásait fokozott pénzügyi ellenőrzését, elnyomását.

Nem az ország szuverenitása jön el: amikor a kormányurak szuverenitásról beszélnek, az nem más, mint az adriai jacht háborítatlan birtoklásának, a hatvanpusztai pálmaház felépítésének szuverenitása, annak a szuverenitása, hogy végre senki se vizsgálódjon az után, hány belvárosi hotelt és vidéki kastélyszállót hogyan szerzett meg a lánya és a veje.

Mert ha ez nem jön el, akkor következik a háború. Orbán Viktor ettől bizonyára valóban fél. Vologyimir Iscsenkó remek könyvében (Towards the Abyss: Ukraine from Maidan to War) egy helyen megemlíti, hogy az ott is nyugati pénzből a férfierőszak áldozatainak segítésére létrejött feminista segélyvonal a Majdan forradalma alatt szükségképpen alakult át a lázadókat segítő telefonvonallá. Hasonló módon fogalmazott egy ukrajnai ismerősöm 2022-ben: a háború előtt két nappal feminista csoportjuk még a genderkérdésről vitázott, egy nappal az orosz invázió után viszont már maga is a „Jobb szektor” kőkemény nacionalistáival együtt készítette a Molotov-koktélokat a megszálló sereg ellen.

Orbán Viktor nyilván maga is hasonló kockázatot lát az NGO-hálózatokban. Ők lehetnek egy jövőbeni, általa rettegett ellenállás gócpontjai, még ha nem is olyan élesen és durván, mint Ukrajnában, de a progresszív politika térségünkben mostanra valóban ezer szálon összekapcsolódott az autokrata és keletre tájékozódó vezetők ellenzésével, ami egyes nyugati politikai központok támogatását is kiváltotta.

Abban viszont már nem orbánistaként és nem putyinistaként is meg kell látnunk a kivetnivalót, ha egy ország politikai ellenzékének a jelentős része külföldről fizetett és finanszírozott. Hiszen látnunk kell azt is, miféle irányba vitte el mindez az ukrajnai politikát: az út végén ott állt a követelőző nagyvezér és az összes, valamirevaló ukrajnai tulajdon átadása a számára és az amerikai uralkodó osztály számára – ahogyan ez a szándék, a befolyásszerzés szándéka nagy mértékben indokolta azt is, miért ömlött a hadi segítség Biden elnök ideje alatt is a védekező ukránokhoz. Nem puszta szolidaritásból. De másrészről pedig Ukrajnában senki sem azért harcolt ilyen elszántan a megszállók ellen, hogy aztán helyettük az ország nagy multicégeké, Blackrock-vezéreké, Donald Trumpoké és J. D. Vance-eké legyen.

De a hiba éppen ott van, hogy semmiféle más alternatívát nem kínál a jelenlegi hatalmi erőtér, csupán kettőt: vagy Orbán Viktor hívévé, társutasává szegődik az ember, és így legalábbis csöndben kell maradnia, amikor különböző rendezvényeket és politikai csoportokat próbál uralma alá hajtani, vagy az ellentáborhoz szegődik, ahol még a világháború réme sem túl nagy ár azért, hogy az „illiberális keleti autokraták” fölött győzelmet arassunk.

Még szerencse, hogy egyiket sem kell tennünk. A két oldalt ugyanis csupán egy stílusvita választja el egymástól: az első őszintén felvállalja hatalmi érdekeit, és nem körít mellé nemes célokról szóló mesét. Annyit mond: a béke mi vagyunk, de a béke egyenértékű a nekünk való feltétlen engedelmességgel. A másik szerint háborúzni kell ugyan, és a véráldozatot elsősorban a dolgozóknak kell viselniük, mindez azonban nemes célért, a „civilizált Nyugat” szabadságáért történik.

Nekünk egyikük győzelme, egyikük tartós hatalma sem áll az érdekünkben.

Érdemes Szerbiára figyelni éppen ezért a napokban, nem hiába esik olyan kevés szó a diákok szabadságvonulásairól, a sztrájkokról, blokádokról. A szerbiai rezsim ugyanúgy, vakon követi a nyugati hatalmak helyi céljait, ahogyan megpróbál jó viszonyban maradni a kínai és orosz elnökökkel is. Az általuk elnyomottak viszont felismerték: teljesen mindegy, hogy milyen színűre pingálják láncainkat, azokat egyszerűen el kell szakítanunk. Példájuk ragadós lehet, és éppen ettől fél a mindkét oldalt kiszolgáló propagandasajtó is: a szerbiai tüntetők ilyenformán voltak már Soros-bérencek a Fidesz-közeli cikkekben, míg az Orbánnal rendszeresen kritikus EU-párti sajtó egyszerűen jobbára hallgatni igyekszik törekvéseikről, tudván, a szerbiai lítiumbányák kihasználásához például a német és amerikai kormányoknak is komoly érdeke fűződik.

Mindezzel a tüntetők nem foglalkoznak, és lázadásuk aligha megállítható ezen a ponton. Ragadós lesz vajon a példájuk? Hozzájuk hasonlóan mások is felismerik a csörgő láncokat? Ez alighanem hamarosan kiderül majd.