A Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a Bajor Keresztényszociális Unió (CSU) szövetsége megnyerte a február 23-án tartott, az előző, szociáldemokrata vezetésű kormány felbomlása miatt előrehozott szövetségi választásokat Németországban. A CDU győzelme azt jelentheti, hogy a következő hetekben a jobboldali párt kancellárjelöltje, Friedrich Merz alapíthat kormányt vélhetőleg a szociáldemokratákkal (SPD), vagy a szociáldemokratákkal és a Zöldekkel (Die Grünen) koalícióban.

Ami a baloldal számára nem elhanyagolható: a baloldali Die Linke a 2021-es eredményét majdnem megkétszerezve, a pártra adott 4,3 millió direkt szavazattal, 64 mandátumot szerzett a törvényhozásban. Négy éve a pártnak nem sikerült átlépnie a Bundestagba való bejutáshoz szükséges 5 százalékos küszöböt, így csak a listás szavazatok révén a parlamentbe jutott jelöltjeikkel képviseltették magukat. A választási adatok arról árulkodnak, hogy főleg a legfiatalabb korosztályban volt népszerű a párt, amelynek a programját díjazták a voksolók.

A Jan van Aken és a Heidi Reichinnek vezette politikai szervezet a közel kilenc százalékos eredménnyel egyúttal megfelelt a Linkéből 2023 októberében kivált, a párt egykori vezetője, Sahra Wagenknecht által alapított és az ő nevét viselő szövetségnek (BSW) is. A bizonyos szociális kérdések kapcsán rendpárti nézeteket a gazdaságpolitikai baloldalisággal elegyítő párt pár ezer szavazat híján nem jutott be az új összetételű Bundestagba. (Wagenknecht politikai fordulatáról ebben a szövegben írtunk részletesen.)

A Linke egyenlősítő-újraosztó programja, mely a megélhetési költségekre, az árak visszafogására és a lakhatás kérdésére fókuszált (országos lakbérplafon; az alapélelmiszerek áfacsökkentése; vagyonadó a szupergazdagoknak stb.), az ország újraegyesítése óta tartó trendet követve ezúttal is a keleti tartományokban volt népszerűbb. Bár ma már a Linke tagságának nagyobb része a nyugati országrészből származik, a párt reformista elképzelései keleten keltenek nagyobb visszhangot. Így Lipcsében, Weimar-Erfurt választókörzetben és több berlini körzetben – Treptow-Köpenick, Neukölln, Friedrichshain-Kreuzberg, Lichtenberg a Linke győzött. Jelesül a Baloldal százalékosan kétszer annyi szavazatra tett szert a kelet-németországi választókörzetekben, mint nyugaton. A választások estéjén a Die Freitagnak nyilatkozó Jan van Aken elmondta, a sikerüket a „világos politikai nyelvezetüknek” és a szociális kérdésekre való „egyértelmű összpontosítás”-nak köszönhetik. Nem nehéz felismernünk a sokáig válságban vergődő, a tartományi kormányzatokba visszaszoruló, pártszakadáson átesett Linke társelnökének gondolatai mögött az ausztriai KPÖ politikai hatását.

Ám ez nem jelenti azt, hogy keleten a baloldalnak sikerült feltartóztatnia a szélsőjobboldali Alternative für Deutschland (AfD) párt előretörését. Türingiában, Szász-Anhaltban, az északi Mecklenburg-Elő-Pomerániában és Brandenburgban az AfD messze megelőzte a többi pártot, Szászország majdnem összes választókerületében pedig a neoliberális gazdaságpolitikát a szociális uszítással párosító tömörülés a szavazatok közel felét megszerezte.

Az AfD kétségkívül a vasárnapi parlamenti választások győztese: nem csak amiatt, mert sikerült a szavazatai számát négy év alatt csaknem megkétszereznie, hanem a pártpolitikára gyakorolt hatása miatt is. Az AfD döntő befolyással bírt a kampányban fontosnak ítélt témák kijelölésében és uralta a közbeszédet. A gazdasági nehézségekkel küzdő Németországban nem a megélhetési költségek (a magas infláció, az elszálló energiaárak, a „zöld átállás” átháramló költségei, a lakhatási nehézségek), nem is a szélsőjobboldal előretörése (holott ez akár a nemzetközi politikát meghatározó Trump visszatérése nyomán, vagy az ausztriai FPÖ kormányalakítási próbálkozásai kapcsán is felmerülhetett volna), hanem az utóbbi hónapok merényletei nyomán a „migráció” volt a meghatározó kampánytéma. A sokat emlegetett tűzfal, melynek a szélsőjobboldalt kellett volna gátolnia, elhamvadt.

A kampány során a kitoloncolások megkönnyítése és a rendőrség megerősítése, a szociális juttatásokra jogosultak körének szűkítése még a szelídebb elképzeléseket jelentette. A „bevándorlók”, „migránsok” által elkövetett merényletek ultranacionalista taglalását azonban nem kezdte ki az, hogy pl. a müncheni támadásban, amikor egy afgán származású férfi egy szakszervezeti gyűlés tagjai közé hajtott két ember halálát okozva, az áldozatai, egy anya és a gyermeke, algériai bevándorlók voltak. A szélsőjobb által feltüzelt érzületek nem mérlegelnek: a magdeburgi merényletet is a „migránsok” számlájára írták „iszlamista terror”-ról beszélve, holott máig nem ismert az elkövető indítéka, aki egyébként az AfD követője volt.

Ám nem érdemes pusztán az illékony jelenre tekintenünk. Az AfD több mint tízmillió szavazatához a németországi politikai osztály évtizedes munkája kellett. Ezt a sikert (a szavazók egyötödének támogatása) a szociális juttatások rendszerének, általánosabban: a jóléti államnak a lassú leépítése, a tőkeszegény keleti tartományok cserbenhagyása, az osztálypolitika rasszpolitikára váltása kövezte ki. Mint egyik előző írásunkban taglaltuk, az AfD felemelkedésében a németországi politikai osztály felelőssége elvitathatatlan. Tulajdonképpen a tartományi kormányok politikája, a szélsőjobboldallal való gyakori együttszavazás megágyazott a mostani sikernek.

Azaz Olaf Scholz, a bukott szociáldemokrata kancellár hiába szórt hamut a fejére a választások éjszakáján, amikor a „keserű” választási eredményekkel szembesülve az mondta, „sohasem fogom tudni elfogadni az AfD felemelkedését” – ebből a felemelkedésből az SPD vezette kormányzat is kivette a részét. Ahogyan arra Katharina Schoenes, az analyse & kritik oldalán emlékeztet bennünket, a volt kormánykoalíció, az SPD, a Zöldek és a liberális FDP „a Német Szövetségi Köztársaságban valaha volt legszigorúbb kitoloncolási törvényeket fogadták el”. S ha valaki mérsékeltebb antlantista politikát várt volna a szociáldemokratáktól, azt gyorsan elkeseríthette Németország szerepvállalása a gázai tömeggyilkosságban, vagy a némi hezitálás után az ukrajnai háborúban való tevékeny részvétel. (Az SPD elmúlt esztendeinek politikájával ebben az írásban foglalkoztunk.)

Egyelőre azonban a centrum pártjainak hegemóniáját semmi sem zavarja. Bár az SPD jelentősen meggyengült, visszaestek a Zöldek, a kormánybukást előidéző liberális párt (FDP) pedig kiesett a parlamentből, a dolgok eztán is mehetnek úgy, ahogyan eddig. Losoncz Alpár szavaival: „a szélsőséges közép folytonosságát” a katasztrofális eredmény nem ingatja meg. Ám alapuljon újabb nagykoalíció, vagy vegyék be ismét a radikális zöldpolitikától messze eltávolodott Zöldeket a koalícióba: a sajátos német neoliberalizmus, a piacot az állam rendje alá vonó, a népi szuverenitást korlátozó ordoliberalizmus nem veszít erejéből. S ebbe a rendbe az AfD is beleillik, amennyiben a bevándorlás kérdésének rendészeti kérdéssé alakítása a szélsőjobboldalra való hivatkozással valósul meg.

Szinte biztosra vehető, hogy pár hét múlva Friedrich Merznek fogják hívni a kancellárt. A több kapitalizmust kívánó, óriásvállalatok vezetőségéből a CDU-hoz visszatért multimilliomosra (portrénk itt olvasható róla) jelentős gazdasági-politikai nehézségek várnak. A 85 millió főt számláló állam a  koronavírus-járvány óta recesszióban van, és az oroszországi források kiesésével energiahiánnyal küzd. Hosszú évek után a hárommilliót közelíti a munkanélküliek száma, s úgy tűnik, az olcsó keleti munkaerőre és a közép-kelet-európai államokba való befektetésekre építő gazdaságpolitika kifúlt. Michael Roberts közgazdász a németországi választásokat gazdasápolitikai szempontból elemző blogbejegyzésében hosszan sorolja, hogy az elmúlt öt év infrastrukturális beruházásainak elmaradása mihez vezetett: a vasúthálózat leépült, a járatok 4-5 százaléka kimarad, a késések rendszeresek, az internet- és mobiltelefon-ellátottság gyakran hiányos, az utak és hidak pedig romos állapotban vannak. Egy 2022-es dokumentumban a közlekedési minisztérium 4 ezer hídról állapította meg, hogy korszerűsítésre szorulnak.

Jöhet Merz.