Olaf Scholz némileg Obamára emlékeztet, akit TGM egy interjúban „jószándékú amatőrnek” nevezett. Scholz minden idők egyik leggyengébb és legsikertelenebb kancellárjaként fog bevonulni a német történelembe, aki egy turbulens történelmi időszakban mérettetett meg és könnyűnek találtatott. Talán nem felesleges megjegyezni, hogy ezzel pártja, a történelmi SPD, a német szocdemek hagyományába illeszkedik. A február 23-ára kiírt előrehozott választások előtt érdemes hát megvonni a tavaly megbukott Scholz-kormány politikájának mérlegét.

Turbulens történelmi időszak

A 2022. február 24-i nagy orosz invázió annyira irracionálisnak tűnt, hogy a legmagasabban jegyzett Oroszország szakértők többsége sem számított rá, Magyarországról talán Sz. Bíró Zoltán és Krausz Tamás nevét lehet megemlíteni, akik még a megelőző egy-két hétben is kizártnak nevezték a támadást. (Álljon itt most Rácz András és Jójárt Krisztián neve, akik a hazai közéletben egyedüliként beszéltek már januárban arról, ami végül is bekövetkezett.)

A már 2014 óta tartó háború eszkalációja váratlanul érte az akkor még csak két-három hónapja nagynehezen összekovácsolt német Ampel-/jelzőlámpa-kormánykoalíciót is, és feloldhatatlan válság/civakodásspirálba taszította azt.

Mint azt a Zeit és a Süddeutsche Zeitung részletesen megírta, Christian Lindner (a jobboldali-liberális) FDP pártvezetője és szövetségi pénzügyminiszter húzta ki a dugót az SPD-Zöldek-FDP alkotta koalíciós hajóból (D-Day). A jobboldali gazdaságpolitikát vivő Lindnernek az adósságfék felülvizsgálata volt a vörös vonal, ezt nem volt hajlandó megszavazni, miközben már a konzervatív CDU-ban is ezen gondolkodnak (akár 300 milliárd eurót küldenének Ukrajnába mint védvonalhoz, ebben radikálisabb az álláspontjuk, mint a jelenlegi kormánynak; plusz vasútfejlesztésbe, digitalizációba fektetnének, stb.). Minden ma elhatározó jelentőségű politikai kérdés Németországban sok pénzbe kerül. Ha a választásokat követően a CDU fog kormányt alakítani – és ez most több mint valószínű –, rendelkezhetnek elvonásokról a szociális szférában, de ez sem lesz elegendő a terveikhez.

Scholz egy jó bürokrata, menedzser és adminisztrátor, akit mintegy „Merkel helyetteseként” választottak meg, de egy turbulens, komoly változásokkal járó történelmi korszakban nem bizonyult elég karakán és fajsúlyos politikai szereplőnek.

Teljesítmény, hogy a koalíciót egyáltalán eddig összetartotta, voltak reformok – kannabiszlegalizáció, szociális reform (Bürgergeld: aki elvégzi az ingyenes és már szélesebb körű továbbképzést, havi 150 euró bónuszban részesül, megemelték a segély összegét, vannak egyszeri juttatások, stb.), kettős állampolgárság; a fűtés megreformálása, a hőpumpák bevezetése (Zöld programpont), utóbbiak kifejezetten népszerűtlenek (szeretik a német választók a klímasemlegességet, csak [ennyit] ne kelljen fizetni érte).

Ezek a reformok a CDU-val nem mentek volna át, az Ampel megcsinálta, de kifulladtak. A nagy orosz invázió pedig aztán egyértelműen szétfeszítette a koalíciót.

Scholz 2022. február 27-én jelentette be a „Zeitenwendét/korszakváltást” – ez éles szakítást jelentett az addigi évtizedes német politikával, ami például a hadsereg 100 milliárd eurós nagyságrendű fejlesztésében nyilvánult meg, illetve az Ostpolitik végét jelezte, vagyis lényegében a Szovjetunióval/Oroszországgal a politikai különbségek ellenére is fenntartott jó gazdasági kapcsolatok (nyersanyagok, energiahordozók a fejlett német ipar számára) végét. Az Energiewende/energetikai fordulat, az átállás a zöld energiára, a máshonnan vásárolt gáz, az új infrastruktúra kiépítése tokkal-vonóval kb. 600-700 milliárd euró a szövetségi költségvetésnek.

A háború következtében érkezett az országba 1-1,5 millió ukrán menekült is (segély, munka, óvodahely, stb.), elszálltak az energiaárak, az infláció (na, nem úgy, mint Magyarországon, 8% fölé azért nem ment). Ezekkel a kihívásokkal az Ampel nem tudott a szélesebb választói tömegek számára kielégítően megbirkózni.

Valójában inkább kulturális kérdésekben működtek jól (kannabiszlegalizáció, a meleg férfiak adhatnak vért/vérplazmát, eddig veszélyforrásként tekintettek rájuk[!], felfüggesztették az abortusszal kapcsolatos információhozzáférés tiltását), gazdaságpolitikát azonban nem tudtak együtt csinálni.

Ez nem lehet túlságosan meglepő, ha megnézzük, hogy egy szocdem kancellár (Olaf Scholz – adósságfék elengedése, szociális kiadások), egy Zöld gazdasági miniszter (Robert Habeck – invesztálás a zöld átállásba), illetve egy liberális pénzügyminiszter (Christian Lindner – jobboldali gazdaságpolitika, válságban megszorítunk, az adósságféket nem engedjük el) elképzeléseit kellett volna összehangolni. A liberálisok egyébként Európában mindenhol hagyományosan a jobboldal szövetségesei, a ballib koalíció csak Magyarországon jellemző.

Az orosz invázió legégetőbb következményeit egyébként valamennyire még menedzselték is, az infláció csökkent (8%-ról most 2% alá), az atomerőművek bezárását Scholz kompromisszumos javaslatára 4 hónappal eltolták, így 2022/23 telére volt energia (a koalíción belül a Zöldek be akarták zárni az atomerőműveket, az FDP még újakat is üzembe akart helyezni). De a részleges sikereket nem sikerült a választók felé kommunikálniuk. Ahogyan azt sem, hogy Scholz a kormányzás első hónapjaiban teljesíteni tudta a minimálbéremelésről szóló ígéreteit, ami több millió embert érintett.

Ez a koalíció talán még az orosz-ukrán háború nélkül sem működött volna, inkább egyfajta interregnumnak tekinthető, amelyben olyan intézkedések valósultak meg, amelyek a hagyományos német kormányerő, a CSU/CDU kormányzása alatt nem lettek volna lehetségesek. Most majd visszaáll a német politika a hagyományos kerékvágásba.

A CDU kulturálisan konzervatívabb az FDP-nél, plusz az adósságféket el akarják engedni, tehát kevésbé potenciális koalíciós partnerek, bár korábban sokat kormányoztak együtt.

Így újra valószínűsíthető a CDU/CSU–SPD nagykoalíció,

s akkor a karrierpolitikus Scholz alkancellár és pénzügyminiszter lehet a leendő (Merz-)kormányban, miután a sokkal népszerűbb szocdem védelmi miniszter, Boris Pistorius nem vállalta az SPD kancellárjelölti és listavezetői pozícióját.

De a nagykoalíciónak sem lesz könnyű dolga. A német politikai kultúrában és néplélekben a pénzügyi stabilitás, a nem túlköltekezés, illetve az infláció nagyon fontos, így az a tézis, hogy a gazdasági válságból hitel alapú túlköltekezéssel törjünk ki, itt nem ültethető egyszerűen a gyakorlatba, még akkor sem, ha sok más ország ezt csinálja. Hiába javasolja sok közgazdász is ezt a gazdaságpolitikát, hiszen a német gazdaság recesszióban van, vagy jobb periódusaiban stagnál – az adósságnövelés inflációt generál, amit a német választók azonnal büntetnek.

A CDU megnyirbálhatja a munkanélküli segélyt és más szociális kiadásokat, visszakapcsolhatja az atomerőműveket, de ebből nem lesz annyi pénz, amekkora hiány kezd kialakulni, illetve ők is költekezni akarnak, sőt adót is csökkentenének.

Miközben Németország Európában Ukrajna legnagyobb támogatói közé tartozott, Scholz bukása előtt már megpróbálta magát mint a nem leginkább ukránpárti (ha nem is oroszpárti, de pragmatikus?, békepárti?) politikust pozicionálni. Az atlantista választóknak ott a CDU és a Zöldek – a Zöldek kifejezetten háborús retorikájú párttá váltak („Russland ruinieren”– Annalena Baerbock) –, míg a baloldalon van egy hagyományos ellenérzés az USA-val szemben, amiből most leginkább Wagenknecht profitálhat. Scholz így most igyekszik ez utóbbi szavazóknak is játszani: a háború után esetleg „térjünk vissza a régi Ostpolitikhoz”, ami egyben konfrontációt is jelentene az USA-val, (ez volt Merkel vonala is – amit viszont az ukránpárti Friedrich Merz, a jelenlegi CDU/CSU-s kancellárjelölt minden bizonnyal nem fog követni).

Scholz itt némileg szélkakas politikát folytat, a nagy orosz támadás után sokáig bántóan az amerikaiak kottájából játszott ő is, és kormányának zöld külügyminisztere, Annalena Baerbock is. Az IPSOS legutóbbi, 2025-ös reprezentatív felmérése szerint Németországban mára a lakosság 38%-a támogatja, 48%-a ellenzi a fegyverszállításokat Ukrajnának.

Az „exportnemzet Németország” jelenleg összességében csökkenő exportot produkál, a Scholz-kormány idején viszont a fegyverexport meredeken emelkedett. A kormány 2021 októbere és 2024 decembere között 39 milliárd euró értékben adott ki kiviteli engedélyeket haditechnikai eszközökre. A 4. Merkel-kormányhoz képest ez közel 70 százalékos növekedés. Akkor, 2017 októbere és 2021 októbere között 23,6 milliárd euró értékben adtak ki engedélyeket, derült ki a német kormány Sevim Dagdelen (BSW) Bundestag-képviselő kérdésére adott válaszából.

Költségvetés, gazdaság

A makrogazdasági adatok nem vállalhatatlanok: 8%-ról 2% alatti infláció, 0,2-0,3% gazdasági növekedés, némileg csökkenő export, 5%-ról 6%-ra nőtt a munkanélküliség, de Merkel alatt ez volt magasabb is; az államadóság csökkent, most 63%, ez majdnem maastrichti kritérium, a költségvetési hiány 1,7-1,8%, ez belül van a maastrichti kritériumokon.

Az iparban viszont vannak olyan területek, ahol komolyak a problémák. Az exportpiacok ágazatonként szűkülnek vagy nem a várt mértékben bővülnek (ennek versenyképességi okai is vannak), a belső fogyasztás sem húz, ami természetesen összefügg az energiaválsággal (Ukrajna, orosz gáz).

Közhelyszerűen a német gazdaság három pilléren áll:
– olcsó orosz nyersanyag és energiahordozók,
– végtelen kínai növekedés, ami felvevőpiacot jelent a német exportipar számára,
– olcsó kelet-európai szerződött beszállítók és munkaerő – a mérnököktől a munkásokig.

Ez a német gazdasági modell már nem tartható, újra kell gondolni, amit a legszebben talán az autóiparon lehet látni.

Az autóipar nagy energiaigényű ágazat, és a kínai piac sem olyan nagy felvevő, mint korábban, nyílt politikai döntés Pekingben, hogy világszínvonalúvá fejlesztik az autóiparukat és hazai autókkal kiszorítják a külföldieket a belföldi piacról. Ez nagyon fájdalmas Németország számára. Ehhez jön még a piacvesztés Oroszországban, amely piacra azonnal benyomultak a kínaiak.

Az utóbbi 20-30 évben a nagy német autógyártók eredményeinek 50-60%-a kötődött Kínához, ebben van keresztfinanszírozás, kihelyezett gyártás, piaci értékesítés. Mindettől ijesztő gyorsasággal kell most búcsúzniuk. Emellett a zöld átállás is még tisztázatlan mértékű vállalás, mind az árát, mind a versenyképességi kihatásait tekintve, illetve komoly ideológiai különbségek vannak nemcsak a politikán belül, de a gazdasági szereplők között is.

Ehhez jön még a tulajdonosi szerkezet:

– Volkswagen csoport: Alsó-Szászország tartomány tulajdonos a VW-ben, ami a tartomány politikai vezetésének közvetlen beleszólást tesz lehetővé az üzleti döntésekbe. A politika mindent meg tud vétózni, ami választói, politikai szempontból veszélyes, ami a piaci szempontból szükséges strukturális reformok elodázásához vezet. Ez társadalmi-szolidáris tekintetben helyes, de karakteres politikai koncepció kell a fenntartásához. (A VW még így is a világ második legnagyobb autógyártója, amikor a VW köhécsel, akkor a többi európai, olasz, francia autógyártó már halott.) A VW Németországban (azon kívül nem) a szociális piacgazdaság mintapéldánya (így a németországi termelése drága). A társadalombiztosítási hozzájárulások, az egy munkavállalóra eső juttatások, költségek magasak. A német autógyártás távozik az országból, részben Kelet-Európába, nem csak Magyarországra. Ugyanez igaz a beszállítókra is, a Bosch külföldre (Kínába) akarja telepíteni gyártása jelentős részét.

– Opel, (európai) Ford: az Opel egy nagy konglomerátum részeként már nagyrészt amerikai-francia-olasz tulajdon, mint német autógyártó már nincs a gazdasági térképen, német technológia már nincs benne. A kölni Ford szintén leépült.

– BMW: a prémium ághoz tartozó BMW zárt tulajdonosi körrel működik, kevésbé kitett a tőzsdének.

– Mercedes: a szintén prémium Mercedes viszont nagyon erősen kitett a tőzsdének, sok arab befektetői pénz van benne, és két fontos kínai részvényes, akik 10% fölötti együttes részvénycsomagjukkal stratégiailag fontos döntésekbe tudnak belelátni.

A kínaiak gazdaságpolitikában fontosabb a piaci részesedés, illetve a hazai foglalkoztatottság, mint a gyors profit. Hosszú távú stratégiai okokból a piaci áron jóval felül felvásárolnak magántulajdonú cégeket, kötvényeket (mindenféle szektorban, így az autóiparban is, lásd Mercedes), amivel tulajdonképpen piaci részesedést vesznek, illetve technológiákhoz, knowhow-hoz is hozzájutnak. Ennek a változásnak a tulajdonosi szerkezetben fő kihívása a hosszú távú gazdasági stratégiában van. Ha a (kínai) partner belelát az én lapjaimba, de én nem az övéibe, akkor az minden kártyapartiban hátrány.

SPD-hagyományok

Németországban megvan az az ipari/gazdasági kultúra és hozzáadott érték a termelésben, amely ki tudná őket segíteni a válságból. Ehhez azonban karakteres politikai döntésekre van szükség, például a stratégiaileg fontos cégek külföldi tulajdonba kerülésének megakadályozásához.

Súlyos döntéseket kell hozni az energiapolitikában, védelmi politikában, pozíciót kell foglalni az USA-val és Kínával szemben, rendezni a viszonyokat Oroszországgal, megreformálni az EU-t.

Olaf Scholz és kormánya adós maradt ezekkel a karakteres válaszokkal és nem tudott/akart ellentartani a jobboldali gazdaságpolitikát képviselő pártoknak, kül- és belföldi tőkeérdekeknek.

Ezzel az SPD egy régi hagyományába illeszkednek: ne felejtsük, az első világháború előtt a szociáldemokraták megszavazták a hadihiteleket, Friedrich Ebert pedig szerepet játszott Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolásában. A második világháború után Adenauer alatt támogatták az újrafegyverkezést, Willy Brandt vezette be 1972. január 28-án a „Berufsverbot”-ot, vagyis a foglalkozástól eltiltást, a szerintük túlságosan baloldali embereket célozva a közszférában. Helmut Schmidt kancellársága alatt telepítettek amerikai atomfegyvereket az NSZK-ba 1983-ban, ez volt a „Nachrüstung”. Gerhard Schröder pedig szocdem kancellárként vezette be a Hartz-reformokat, amelyek súlyosan megvágták a szociális juttatásokat 2003-ban.