Korunk válságainak gyökerei a gyarmatosításig nyúlnak. Gyakran hallható azonban az ellenvetés: „Mindez nem a mi dolgunk, nekünk nem voltak gyarmataink”. Csaplár-Degovics Krisztián könyve megmutatja, hogy a helyzet ennél összetettebb. Körutazásra invitálja az olvasót Szarajevótól az albán tengerpartig.

Korunk halmozódó válságai kapcsán, amelyek közé soroljuk a globális felmelegedést és az azzal szorosan összefüggő nemzetközi (kényszer)migrációt, gyakran figyelmen kívül hagyott ok a gyarmatosítás öröksége. A kolonializmus (gyarmatosítás) árnya napjainkig velünk él Afrika nyelvi, vallási és földrajzi viszonyokat figyelmen kívül hagyó mesterséges határaiban, a különféle világrészek közötti egyenlőtlen kapcsolatokban, és az egyes országok beszélt nyelveiben is.

A közép- és kelet-európai népek hagyományos értelemben nem rendelkeztek tengerentúli gyarmatokkal, hiszen az első világháborút lezáró Párizs környéki békékig dinasztikus (pl. orosz Romanovok, osztrák Habsburgok vagy a német Hohenzollernek), soknemzetiségű birodalmakban éltek.  Annak ellenére, hogy nem létezett „Román Szahara” vagy „Egyenlítői Magyar Afrika” (gondoljunk csak Trenka Csaba Gábor azonos című alternatív történelmi regényére), az említett népek gazdasági társaságai és állampolgárai saját szakállukra vagy más nemzetek zászlaja alatt, mégis részt vettek az európai hatalmak gyarmati vállalkozásaiban.

Érdemes ezért egymástól elkülönítve kezelnünk egy állam (ami a vizsgált időszakban a régió népeinek többségének nemzetállamként nem állt rendelkezésére) és egy nép gyarmatosító múltját. Ez persze nem jelenti azt, hogy az a birodalom ne támogatta volna ezeket a kezdeményezéseket, amelyben az adott nép és az említett szereplők éltek. Hasonló történet bontakozott ki a magyar esetben is a szerző könyvében, aki két, a 19. század második felében élt hazai közéleti szereplő portréján keresztül levéltári források és képviselőházi naplók segítségével tárta fel a magyar részvételt a Dunai Monarchia gyarmatosítási projektjében a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig.

A térkép körvonalai

A szerző a birodalmi felhő  fogalmán keresztül vezette be a balkáni magyar terjeszkedés történetét. Christoph Kammisek és Jonas Kreienbaum közös írásából kölcsönzött meghatározással amellett érvelt, hogy az európai gyarmatosító hatalmak számára létezett egy közös tudásmező, ahová bármely hatalom vagy annak állampolgárai „feltölthettek” ismereteket az újonnan felfedezett, meghódítandó területekről. Ez többek között gyarmati megfigyelők küldését jelentette más országok külbirtokaira.

A különféle hatalmak jó gyakorlatokat tudtak elsajátítani egymástól ezen keresztül; legyen szó a helyi lakosság kontroll alatt tartásáról vagy az erőforrások hatékonyabb kinyeréséről. Így a gyarmatosítás története egy közös európai projektként tárul elénk, ahol a formálisan nem gyarmatosító államoknak és polgáraiknak is kiemelkedő szerep jutott. Gondoljunk csak Stein Aurél közép-ázsiai expedícióira vagy Széchenyi Zsigmond két világháború közötti vadásznaplóira, amelyek az államszocializmus ideje alatt is több kiadást éltek meg.

A könyv célja, hogy a hazai társadalomtudósokat a Monarchia gyarmati politikájának újragondolására buzdítsa, egyben felvesse a magyar részvétel kérdését e gyarmatosítási folyamatban.  Ez kilépést feltételez a magyar történelmi elbeszélés egy korábbi nézőpontjából, amely korlátozza a megértést.

Ennek része az olyan korábbi közmegegyezés meghaladása, miszerint a Monarchia nem folytatott gyarmati politikát. Csaplár-Degovics 1867-re jelölte ki vizsgálatának kezdetét, arra támaszkodva, hogy a kiegyezés megteremtette a Dinasztia és a magyar politikai-gazdasági elit közötti dualista állam és a (viszonylagos) stabilitás jogi és politikai kereteit. A végpontot 1914, az első világháború kitörése képezte.

A szerző levéltári források széles körét elemezte: a korszak sajtójától szépirodalmi alkotásokon át személyes levelezésekig. E források között kiemelkedő helyet foglaltak el a képviselőházi naplók.

A mű három földrajzi hely köré szerveződik. Az elején két férfi életpályája nyomán rajzolta fel a boszniai és albániai gyarmati politikák körvonalait; az utolsó fejezetben pedig Szerbia első világháborús megszállását elemezte, mint lehetséges gyarmati projektet. Mielőtt azonban rátérnénk Szerbia gyarmatosításának történetére, lássuk, ki volt Kállay Béni és hogyan formálta át a magyar liberalizmus értékvilágát.

A (hanyatló) magyar liberalizmus esete Szarajevóval

A Monarchia az 1878-as berlini kongresszuson szerzett jogot a visszaszoruló Oszmán Birodalomhoz tartozó Bosznia és Hercegovina megszállására. A két tartományt a közös osztrák-magyar pénzügyminiszter, Kállay Béni igazgatta ekkor. A kormányzó tevékenysége során figyelemmel kísérte Oroszország terjeszkedését Közép-Ázsiában, ahol a kiépülő közigazgatás többször került konfliktusba a muszlim vallású helyi lakossággal.

John Stuart Mill magyar fordítójaként Kállay a korszak magyar liberalizmusának gyermeke volt. Világképét több szellemi hagyomány is alakította. Kortársaihoz hasonlóan a liberalizmus a hatékonyság és a haladás kötelességét oltotta belé, amit a németek „békés gyarmatosítás” fogalma egészített ki. A közös pénzügyminiszter hitt abban, hogy a magyarságnak sajátos küldetése van és keleti eredete miatt alkalmasabb a „keleti népek” felemelésére, „civilizálására”. Kállay pályája során mindvégig nemzeti és birodalmi érdekek között lavírozott.

A pénzügyminiszter is osztotta azokat a reményeket, amelyek szerint a kiegyezést követően a magyar gazdasági növekedés nyomán hosszútávon Magyarország lesz az erősebb fél a birodalomban. A remélt vezetői szerep kivívásának eszközét egyre többen látták gazdasági és politikai pozíciószerzésben a szomszédos országokban.

A reformkortól szárba szökkenő magyar liberalizmus a jog és az alkotmányosság alapján elutasította a népek egymás fölötti uralomgyakorlását. Így vetette el a magyar politikai elit a gyarmatosítást. A gyarmat fogalma az akkori vitákban leginkább az osztrák fél vélt vagy valós hazai (gazdasági) térnyerésére vonatkozott a jelenben vagy a történelem egy korábbi szakaszában. Ezek a vitás pontok a közös ügyek finanszírozásánál is felbukkantak, ahol

a magyar fél a Habsburg házat saját birodalmán belül és kívül gyarmatosító szándékkal vádolta, amit magyar forrásokból kívántak finanszírozni.

A hódítás ügyében azonban az osztrák társadalom is megosztott volt. A kedvező közvélemény kialakítását a különféle egyesületek előadásokkal és lobbizással vállalták magukra, az ipart képviselők hathatós támogatásával. Kállay azonosult ezekkel a hangokkal, és Boszniát balkáni mintaállamként, a Monarchia „civilizációs” sikereként kívánta felmutatni kül- és belföldön egyaránt. A tartományok jövőjét Magyarország gazdasági és politikai felségterületeként képzelte el.

A kormányzó a magyar példához hasonlóan a bosnyák muszlim nemesekben látta az új rend támaszait, akiket egy felekezeteken átívelő boszniai nemzet lehetséges motorjainak látott. A társadalom radikális átformálására nyugatosítással tettek kísérletet adminisztrációja alatt, de a helyi lakosság bizonyos autonómiájára mindig ügyeltek. Abszolutisztikus eszközökkel hozták létre az alapfokú oktatást és szakiskolák hálózatát; emellett megszervezték a közigazgatást és a kereskedelemhez szükséges infrastruktúrát (pl. vasutat) építettek ki.

Kállay saját tevékenységét a Monarchiában és nemzetközileg is igyekezett elfogadtatni, korán felismerve az új médiumokban (pl. a nyomtatott tömegsajtóban) rejlő lehetőségeket. Ezzel azt kívánta bemutatni a rivális nagyhatalmaknak, hogy a Habsburgok birodalma is meghatározó nemzetközi tényező, és szemben Franciaországgal vagy Oroszországgal, emberségesen bánik leigázott muszlimjaival.

A magyar közvélemény számára a korszak befutott íróival, például Jókai Mórral készíttetett útleírásokat és regényeket, amelyekben Bosznia középkori Magyar Királysággal közös történelmén és jelenbéli szunnyadó lehetőségein (kiaknázatlan nyersanyagokon, befektetési lehetőségeken) keresztül felkerült a magyar nyilvánosság, és még inkább a gazdasági-politikai körök szellemi térképére.

Kállay munkáját azonban folyamatosan akadályozta a magyar politikai elit nemzeti kerete, amelyet ő birodalmi identitássá szeretett volna formálni. Ez egyszerre jelentette a közös birodalom hatékony érdekérvényesítését a nemzetközi arénában és egy magyar birodalmi identitás kiépítését a nemzetközi színtéren, ami a domináns partnerré váló Magyarország szellemi-ideológiai hátországát adhatta a jövőben. E sikeres fellépést azonban gátolta a háttérében meghúzódó osztrák-magyar konfliktus. Minden igyekezete ellenére kortársainak többsége a birodalmi érdekek képviselőjét látta Kállayban, aki az osztrákok kezére játssza a két megszállt tartományt.

Emellett egyre nagyobb problémát jelentett, hogy a kormányzó felvilágosult elvei ellenére és a helyi elittel egyeztetve, tekintélyelvű eszközökkel igazgatta a nemzeti-vallási ellentétektől terhelt területeket. A viták központjában Bosznia alkotmányának hiánya és lakosságának hiányzó demokratikus képviselete állt.

Erre azonban az addig csak formálisan oszmán fennhatóság alatt lévő két tartomány 1908-as beolvasztását követő második évben, Burián István kormányzósága alatt került sor, aki lényegi elemeiben folytatta Kállay örökségét. Ekkor fordult termőre az egykori pénzügyminiszter munkája és fedezték fel Boszniát tudományosan, gazdaságilag és politikailag az olyan társaságok, mint a Magyar-Bosnyák és Keleti Gazdasági Központ, amely a tagjai közt tudhatta a hazai ipar és a bankszektor krémjét.

Kállay kormányzósága kulcsfontosságú volt abban, hogy elindítsa a magyar liberalizmus átalakulását, és áthuzalozza a politikai elit viszonyát a gyarmatosításhoz. A képviselőházi viták fókusza a nemzeti önállóság kérdéséről és más népek elnyomásának elutasításáról olyan témákra helyeződött át, mint a csángók lehetséges hazahozatala Boszniába, és hogy

hogyan tudná a magyar tőke kiszorítani osztrák riválisait a tartományokból.

Az erdélyi báró esete Albániával

Nopcsa Ferenc korának elismert paleontológusa és geográfusa volt. Polihisztorként a néprajz, a földrajz és az albanológia történetében is maradandó életművet alkotott. Nopcsát egy generáció választotta el Kállaytól, így ösztönösen mozgott a birodalmi beszédmódban.

Tanulmányait a Bécsi Egyetemen végezte és jó kapcsolatot ápolt az osztrák tudományos és legfelsőbb katonai körökkel. Működésének évei az 1900-as évektől az első világháború korai éveiig terjedtek. Életének jelentős részét Nagy-Britanniában töltötte, Londonban és Cambridge-ben megismerkedett a brit imperializmus és a gyarmatosító szemlélet nyelvezetével, illetve tudományos eszköztárával.

Tudományos kutatóútjai és bekapcsolódása a helyi előkelő klubokba döbbentette rá saját közép-európaiságára. Lenyűgözte a brit hatékonyság, a cselekvő állampolgárok és vállalatok beemelése a birodalomépítésbe. A hosszas külföldi tartózkodása hatására elsődlegesen a Dunai Birodalomhoz kötődött. Ez abban is tetten érhető volt, hogy utazásairól Ferenc Ferdinánd főhercegnek írt leveleiben az angol „the Crown” mintájára a Monarchiára, mint „A Koronára” utalt.

Így jutott el az oszmán fennhatóság alatt lévő albán területekre, ahol beleszeretett a tájba és annak lakóiba. Nopcsa albániai útjai során kiválóan elsajátította a nyelvet és jelentős, a közös birodalom számára is hasznos ismeretet halmozott fel. A kiutazásokat az osztrák-magyar konzuli hálózat segítette és gyakran finanszírozta is. Emellett a báró kiterjedt kapcsolati hálót épített ki a katolikus északalbán törzsek körében.

Nopcsa tettei leginkább a gyarmatosítás brit verziójának fényében érthetők meg, ahol olyan kényszerhelyzetet igyekeztek teremteni az állampolgári akciókkal, hogy a Brit Birodalomnak be kelljen avatkoznia. A Monarchia gyarmatosítási gyakorlata ezzel szemben a Habsburg abszolutizmus hagyományain nyugodott és központosított, hierarchikus viszonyban működött. Így törekedett a báró a különféle nemzetközi válságok kihasználásával arra, hogy az Udvar támogatása mellett, saját szakállára mozdítsa elő az osztrák-magyar befolyást a jövőbeli albán államban.

Lobbitevékenysége a hegyi törzsek felfegyverzésének kísérletétől az albán trónra való (sikertelen) igénybejelentésig terjedt.

Albániában a feltörekvő Olaszország is pozíciókat kívánt szerezni. Hiába álltak az albán katolikusok az osztrák császár védnöksége alatt, az alsópapság erősen olaszbarát volt.  Ausztria igyekezett minden osztrákbarát emigráns csoportot, valamint az elszegényedő albán nemeseket pénzzel és egyéb támogatással megnyerni.

Az osztrák-magyar és olasz rivalizálást végül a két hatalom erőinek egyesítésével zárult le. A két fél együtt alapította meg az Albán Nemzeti Bankot, amely a többi nagyhatalom és a helyi rivális, Szerbia gazdasági befolyását igyekezett visszaszorítani az újonnan függetlenné vált balkáni országban. A külföldi tőke leginkább a földbérlet, az erdőgazdálkodás és a szénbányák iránt mutatott érdeklődést, míg a Monarchia hadihajói már az oszmán időkben is visszatérő jelenségnek számítottak Durrës vagy Vlora kikötőiben.

A Monarchia befolyásának a világháborús vereség, majd a birodalom összeomlása vetett véget, ami a Mussolini ideje alatt megszállássá vált olasz hegemóniát hozta el. Nopcsa, a birodalom önkéntes ügynöke Bécsben saját kezével vetett véget életének emigránsként a ‘30-as években.

Szerbia, avagy a magyar gyarmatosítás a gyakorlatban?

Szerbia első világháborús megszállásakor a Monarchia gyarmatosító-birodalomépítő gondolkodása teljes fegyverzetében jelent meg. Az államigazgatás számára bőséges boszniai és albániai tapasztalat állt rendelkezésére, nagyívű tervek születtek ebben az időben.

Megvalósításukat a szűkös erőforrások és a harctéri események azonban nagyrészt lehetetlenné tették. Eddigre a konzervatívoktól a polgári radikálisokig sokan egyetértettek abban, hogy az esetleges hódítások, legyenek azok gazdasági vagy politikai természetűek, kihúzhatják a Magyar Királyságot az összefonódó válságokból (pl. a földkérdés és a nemzetiségi kérdés okozta problémákból).

Hasonlóan Boszniához, a meghódított szerb területek az Amerikába kivándorlók tömegei számára jelentettek volna új úti célt és szabad földet, a magyar ipart pedig nyersanyaggal, olcsó munkaerővel és felvevőpiaccal szolgálhatták volna. A Monarchia katonai és politikai elitjei versengő elképzelésekkel álltak elő a szerb állam jövőjéről. Felmerült a meghódított szerb területek gazdasági-politikai függésbe döntése és felosztása is Bulgáriával karöltve. Megfogalmazódtak emellett olyan tervek is, amelyek vagy egész Szerbiát, vagy egyes részeit beolvasztották volna a Birodalom vagy Magyarország területébe.

A háborút kezdetben ellenző Tisza István korlátozott magyar területi gyarapodást képzelt el tudatos magyar és német telepítéssel Belgrádba és a Száva, valamint az Al-Duna térségébe; egy új magyar határőrvidéket létrehozva.

Szerbiának ugyan magyar származású polgári kormányzója volt és a Monarchiából érkező tőke – leginkább a pénzintézetek – is nagy mennyiségben jelentek meg a megszállt területeken, a háború állása miatt nem koronázta siker a projektet. A frontok és a hátország összeomlása, valamint a trianoni határok és a későbbi Jugoszláviába került magyarok ügye átírta a magyar állam Szerbiához (későbbi Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, a királyi Jugoszláviához) fűződő viszonyát.

A velünk élő kolonializmus

Csaplár-Degovics kötete a magyar múlt egy mára elfeledett, alultárgyalt fejezetére hívja fel a figyelmet. Könyvének stílusa élvezetes, vélhetően alapmű lesz a téma szakértői és érdeklődő olvasók számára.

Sorainak árnyalt világlátása üdítően hat a hazai tudományos és közéleti vitákban is visszatérő nyugat-európai és észak-amerikai viták témáinak és beszédmódjának szolgai átvételével szemben.

Könyve úgy hozza közelebb a közép-európai olvasóhoz a gyarmatosítás témáját, hogy miközben beágyazza azt helyi viszonyokba, nem hagy fel a nagyobb távlat bemutatásával sem. A közép-európai olvasat kialakításának igénye a régió népeinek sajátos helyzetéből is adódik: az említett népek más, gyakran erőszakos beolvasztásra törekvő birodalmak fennhatósága alatt éltek, de (áttételesen) maguk is rendelkeznek gyarmatosító örökséggel. A Monarchiát cselekvő szereplőként mutatta be, amely nemcsak mintakövető, hanem mintaadó is volt ebben a nemzetközi projektben.

A könyv főszereplői, Kállay és Nopcsa, egyszerre voltak nemesek és koruk befolyásos tudományos-politikai szereplői, így jelentős érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek. A lapokon megelevenedő történetben fontos szerepet kaptak az olyan egyletek, mint az Osztrák Flottaegyesület vagy a Turáni Társaság, amelyeknek ők is a tagjai voltak.

A szerző azon döntése, hogy nagyrészt két portrén keresztül meséli el a magyar részvételt a balkáni gyarmatosításban, veszni hagyott egyes termékeny lehetőségeket. Egy társadalomtörténeti, alulról építkező perspektívában például a rendszer hétköznapi működtetői, az ott szolgáló katonák és hivatalnokok szerepén és nézőpontján keresztül is ki lehetne bontani a boszniai magyar jelenlét történetét. Ehhez szorosan kapcsolódik annak a párezer fős, de egyesületek tekintetében jól szervezett és támogatott boszniai magyarságnak ügye, akik a Monarchia alatt telepedtek le a tartományokban és akiket a második világháború alatt telepítettek vissza Magyarországra. Történetük beemelése fontos adalékokkal szolgálhat a mű szempontjából, feltárva az eltérő szintek közötti viszonyt.

A mű 1914-ben áll meg, ám a szerző többször kitér az egyes szereplők utóéletére – akárcsak egy félmondat erejéig is. Említi például az Osztrák Flottaegyesület egyes tagjait, akik idővel a hitleri NSDAP holdudvarába sodródtak; Csaplár-Degovics azonban nem fejtette fel ezeket a szálakat. Olvasói élményem alapján a szereplők és egyes szervezetek, gondolatok utóélete még izgalmasabbá tették volna a könyvet.

Ehhez szorosan kapcsolódik a jelen és a múlt közötti megszakítottság kérdése. A szerző csak a gyarmatosító múlttal kapcsolatban fogalmazott meg állításokat, ami korrekt és következetes álláspontként jelent meg. Jelentős többletet adott volna azonban, ha a szerző (akár röviden) kitér a mai magyar Balkán-kép gyökereire és állapotára is.

A fent említett pontok megjegyzésként szolgálnak és vitaindító gondolatokként értelmezendők.

A szerző figuráihoz kellő empátiával közelített, így visszahelyezve őket koruk vitáiba, ennek ellenére erkölcsi iránytűje intakt maradt.

Összességében, több hasonló szellemiségű műre és ezen tudások népszerűsítésére lenne szükség, hogy hatékonyabban nézhessünk szembe saját meghasadt közös múltunkkal. A könyvben felfejtett folyamatok tudatosítása segíthet abban, hogy jobban ráláthassunk az egyenlőtlen viszonyokat újratermelő mélyben munkáló erőkre.