„Utcagyerekroham. Legyőzni a háborúra górt park felhőtlen polgári boldogságát. Gyorsulás, felzárkózás, egyvonal.
Vonal, arc.
Harc.
Megtalálták. Minden alkalommal.
Toma máig blokkolja, mi történt ezután. Csukott szemmel, embriózsugorban, fej két kar között, behunyt szemmel fogadta a meg nem szolgált büntetést – ennyi biztos.
Nem igazán bántották. Fizikailag. Csak megmutatták, hogy képesek rá.”

Böröcz József személyes ihletésű írása a „Becsület napja” alkalmából.

---

Penge, sík talajon. Emberborotva.

Ez volt a harcászati stratégiájuk. Vagy harminc suhanc. Eltakarták az egész látóhatárt. Nyomukban a szögesbotos felbujtójuk.

Hol tanulták a harcmodort? Belbudán vagyunk – templomok, iskolák, jómódú lakóházak, vasút, Várhegy, itt élt írók emléktáblái.

Élre vasalt családok, magas négyzetméterár.

A csenevész fákat kevéssel az ostrom után ültették. A háborús törmelék, a fegyverek, a robbanóanyag, a teherautó- és harckocsironcsok, az azonosíthatatlan holttestek lerakása, mésszel leöntése után. A földfeltöltés után gondozatlan fű, kavics és homok. Városi megoldás: termőföldszőnyeg alá söpörni a borzalmakat.

Ördögárok. Vérmező. Horzsolt térd.

Toma törzshasználó volt. A parkhoz ment a pofonért.

Csak a hülye focizik egyedül. Kellett csapat, lett választás. Toma mindig az utolsók között „kelt el” – ha egyáltalán. Ő ugyanis nem számított. Ismerték, minden nap ott lógott. . . de mellőzhető volt. Könyv is volt nála – végtére akkor is kell valamit csinálni, ha nem válogatják be. Plusz egy tűrhető ütő, hátha épp üresedés van a betonlapból készült, labdagyilkos pingpongasztalnál. Toma kettős hibában élt: Voltak alternatívái, ráadásul könyves alak volt. Gyanús és elfogadhatatlan. Évi átlag egy igazgatói intője volt, visszadumálás miatt.

Vérfoci. Bonyolult szenvedély. Tudta a helyét. Ha bekerült, akkor is csak véletlenül kapott labdát. Kétballábasnak látták – úgyhogy az is lett. Orvosilag volt tiltva volt a sporttól: baktériumfertőzés – szívbetegség – gyermekkórház – halálra rémített szülők. Tilos szenvedély volt a foci.

Ikszláb. Hányszor hallotta? Ordítva, suttogva. Mikor egy nagyobb fiú közelébe került. Vagy ha csak ránéztek. Vagy ő valamelyikükre. És mindig, ha nála volt a labda. Úgyhogy rendszerint benyomták kapusnak. Vetődni tud ikszlábbal is. Kavicson. Éles kavicson.

Volt aztán egy Bandi nevű sűrűmanus. Katonatiszt-gyerek, Toma osztálytársa. Nyolc éven át önként, boldogan végezte azt a Gondviselés által reá rótt feladatot, hogy értesítse a világot a Toma orrán elhelyezkedő, párdioptriás látásjavító eszköz létéről. Toma pápaszeme ugyanis az állatvilág egyik tagjára emlékeztette Bandit. Naponta kábé tízszer. Bandi nem volt felületes ember, nem tágított hivatásától – hogy megossza ezt a rendkívül eredeti asszociációt a nagyvilággal. Melyik állatról beszélünk? — kérdezhetné a becses olvasó. Nos, mindig ugyanarról.

„Kóóóó-bra! Kóóóó-bra!” – kántálta Bandi, nyolc évig. Ilyen volt az ő kis kedves, szeretetre méltó gyermeki humorérzéke. A többiek – röhögcséltek. Vagy legyintettek – mindegy, más baj is volt az osztályban.

Ördögárok, Vérmező, „Kóóóó-bra!” Felhőtlen gyermekkor.

Bandi monotóniatűrése lenyűgöző volt. Egyetlen, nem túl eredeti dumája volt, azt nyomta.

Kitartás

– na az . . . , az volt Bandiban. Amikor nem Tomát szivatta, bent maradt az osztályteremben, és a fütyölést gyakorolta. Két ujjal, egy ujjal, ujj nélkül. Évekig. Gimnáziumban minden nagyszünetben zokniban edzett, kizárólag jobbkezes horogdobásra. A végén már egész jól ment, de a kosárcsapatba azért nem került be. Amúgy – középiskolai tanár lett belőle. Talán orosz-földrajz-szakos? Ugyanabban a gimnáziumban kapott állást, ahova járt – ő is, Toma is. Igazgatóhelyettes lett, ugyanott. Toma számára kábé elég is ennyit tudni.

Toma nem emlékszik, hogyan s miért történt, hogy rászállt a csüge. Rusztikus megjelenésű, taszító, tömény palinka- és dohánybűzt árasztó, durva arc. Természet-, város-, és gyerekgyűlölő Matula „bácsi”. Hivatásszerűen krákogott és köpködött. Szolgálati szögesbottal bóklászott a Vér mezején. Tíz centis szög méteres rúd végén – papírszemét-begyűjtésre. Elvileg. Alkalmas kis állatok és ikszlábú, szemüveges kissrácok terrorizálására.

Ördög, vér, kóóóbra, köpet, szögesbot.

Temetőárok, háborús bűntér, ostrom, törmelék, föl nem robbant éles lőszer, majd talaj, fű, fák – és csüge.

Tanácsi csüge – Toma máig el nem tudja képzelni, minek állították oda. Mit kellett volna őriznie? Az olcsó, haldokló pázsitot? Az örökké szomjazó fákat? A nemi erőszak, az emberkínzás, a szadista gyilkosságok, a városi tankháború, a fosztogatás és a szőnyegbombázás elfojtott, de soha szét nem foszló emlékeit?

Toma egy szót nem hallott tőle – így is, szó nélkül is ő volt a mezei srácok nemzetvezetője. A jelöletlen történelemtemető őrző-védője. Az sem világos, hogy szólította magához a seregeit. Talán sípja lehetett? Toma nem lepődne meg, ha hivatalos, tanácsi fütyülőeszköze lett volna, mint egy zsarunak. Vagy csak egy morgásba hajló nyögéssel? Füttyszó, ujj nélkül? Innen lett volna Bandi fixációja?

Akárhogy is, csapatai folyton készen álltak. Átgázolni füvön, fán, kóbor kutyán.

Mindegy, nem számít már mindez. Toma biztos el is felejtette volna . . .

. . . Csakhogy . . . egyszer csak . . . érte jöttek. Tomáért.

Aztán egyre gyakrabban jöttek, érte.

Utcagyerekroham. Legyőzni a háborúra górt park felhőtlen polgári boldogságát. Gyorsulás, felzárkózás, egyvonal. Vonal, arc.

Harc.

Megtalálták. Minden alkalommal.

Toma máig blokkolja, mi történt ezután. Csukott szemmel, embriózsugorban, fej két kar között, behunyt szemmel fogadta a meg nem szolgált büntetést – ennyi biztos. Erre emlékszik. Semmi egyébre. Hogy lett vége, hova tűntek a kínzói – semmi. Egyszer csak feltápászkodik, hazamegy.

Nem igazán bántották. Fizikailag. Csak megmutatták, hogy képesek rá.

Toma nyílt térben verhető karakter volt. Sugárzott a gyapálhatóságtól. Könnyű, utcai zsákmány. A Kalef körül ekkor nem volt kimondott életbiztosítás az ilyennek, az utcán, egyedül.

A gyermekkor mint véraláfutás.

Ma vajon ki a csüge? Milyen mezőn hadakoznak a seregei?

Kit ütlegelnek?