Lehetséges civil koalíciót, pláne mozgalmat építeni az oktatási szegregáció visszaszorítása érdekében? Egy sok sebből vérző, forráshiányos oktatási rendszerben el lehet érni változásokat a legkiszolgáltatottabb gyerekek esetében? Erre tesz kísérletet hosszú távú tervekkel a 2023 őszén létrejött Együttnevelés Szövetség (EnSz), amely a Polgár Alapítvány az Esélyekért oktatási ügykoalíciós projektjéből nőtt ki.

Az oktatási ügykoalíció alapvetően helyi roma közösségszervezők tevékenységére építve, őket támogatva, kollektív fejlesztésekkel próbál változásokat elindítani, egy-egy konkrét cél, ügy kapcsán, és ennek érdekében hálózatosodni. Az EnSz koordinátorait, a debreceni Dósa Valériát és a Pest megyei Örkényben dolgozó, illetve tavaly óta önkormányzati képviselő Rafael Zsoltot kérdeztük az eddig megtett és az előttük álló útról.

Több mint egy éve mutatkoztatok be a nyilvánosságnak, 2023 októberében, amikor az Együttnevelés Szövetség egy flashmobot tartott. A Belügyminisztérium elé mentetek, hogy tiltakozzatok a roma és nem roma gyerekek elkülönítése ellen. Mi történt azóta?

Dósa Valéria: Azon az eseményen átadtunk egy nyílt levelet az Oktatási Hivatal egyik munkatársának. Maruzsa Zoltánnak szerettük volna személyesen, mint a köznevelésért felelős államtitkárnak, de neki nem tudtuk. A nyílt levélben szakmai javaslatokat tettünk arra, hogy milyen módon lehetne a roma gyerekek elkülönítését csökkenteni, illetve szóvá tettük és kiemeltük a sajátos nevelési igényű (SNI) minősítéseket, ami a roma gyerekek elkülönítésének egyik eszköze. Egy eléggé semmitmondó válasz kaptunk, amiben egy olyan közösségnek lettünk leírva, mint akit valakik befolyásolnak, tehát nem saját magunk gondoljuk ezt az ügyet fontosnak. Mi próbáltuk erre szakmai szinten reagálni, és adatokat kérni, mire lepattintós módon átirányítottak minket az adatigényléshez. Semmifajta szakmai választ nem kaptunk azóta sem az Oktatási Hivataltól. Azt látjuk, hogy nem is tudnak mit kezdeni ezzel a problémával. Nem akarják komolyan venni, sem foglalkozni vele.

Úgyhogy a csapat úgy döntött, tovább szeretne foglalkozni nemcsak az SNI minősítésekkel, hanem tágabban a roma gyerekek elkülönítésével is. Fontos számunkra, hogy ezt egyfajta mozgalomként tegyük, és minél szélesebb társadalmi támogatottsága legyen az Együttnevelés Szövetség ügyének.

Nekikezdtünk nagyon tudatosan egy stratégia kidolgozásának, illetve partnerek keresésének. Láttuk, hogy ez akkora falat szakmailag, és olyan nagy a probléma, hogy ehhez mindenképpen erős partnerek, szövetségesek kellenek. 2023-ban csatlakozott hozzánk több nagyobb szervezet, a Rosa Parks és a Tanítanék is, de azóta is bővültünk, több nagy és helyi kis szervezettel is, hiszen ezek a problémák országos szintűek, és a kistelepüléseken kifejezetten mélyek, súlyosak. Nagyjából itt tartunk.

Rafael Zsolt: Tehát kirajzolódott körülbelül, hogy mivel szeretnénk foglalkozni az előttünk álló két évben. Ezeket egy szakmai találkozón átbeszéltük, felosztottuk egymás között a munkafolyamatok lebonyolítását, és most már startra készen állunk. Több pályázatra is beadtuk az igényünket, szerencsére úgy alakult, hogy az egyik közülük nyertes lett. Úgyhogy azokat a programokat, amiket tervezünk, valószínűleg kivitelezni is tudjuk majd, lesz hozzá anyagi háttér.

2023 októbere óta miben változtak a céljaitok?

R. Zsolt: A céljaink alapvetően nem változtak, csak bővültek. Próbálunk továbbra is az elveink és a belső szabályrendszerünk mentén tevékenykedni, és azokat a célokat megvalósítani, amelyeket már az első lépéseknél kitűztünk magunknak. A főbb tevékenységeinket igazából csak összehangolni és finomítani kellett, meg beletenni egy olyan keretbe, ami megállja a helyét – nyilván vitáink is voltak, de ezek segítenek megbeszélni, amiben nem értünk egyet.

D. Vali: A mi célkitűzésünk és missziónk az, hogy minden gyerek számára, és kiemelten a roma gyerekek számára is jár a minőségi oktatás és az esélyegyenlőség. Láttuk, hogy millió-egy probléma van az oktatás területén, ezekhez próbáltunk olyan célokat meghatározni, amik reálisak a mostani helyzetünkhöz és erőforrásainkhoz mérten.

A következő két évben a befogadó szemlélet terjesztésére, a szülők tájékoztatására és a minél szélesebb körben történő edukációjukra fogunk koncentrálni, illetve már beigazolódott jógyakorlatok bemutatására. Szeretnénk segíteni a deszegregációs folyamat elindítását a mostani szegregált intézményekben. Fontosnak tartjuk azt is, hogy egy olyan keret- és fogalomrendszert dolgozzunk ki, ami ténylegesen körülhatárolja, hogy mit is jelent az, hogy deszegregáció. Tehát ha egy oktatási rendszer szegregált, hogyan jut el odáig, hogy azt lehessen mondani, most már inkluzív nevelés folyik az adott intézményben. Nagyon sok javaslat született, és kormányszinten is próbálták körülírni, hogy a deszegregáció fontos, és a kis létszámú szegregált iskolákat meg kell szüntetni, de semmifajta szakmai keretrendszert nem dolgoztak ki hozzá, ami nélkül semmitmondó az egész, és nem is indulnak el ezek a folyamatok. Az intézmények bekövesültek, semmi nem történik 10-20-30 éven keresztül, ugyanaz a helyzet, vagy még rosszabbodik.

Az első nagy kampányunkban, amit az év elején szeretnénk elindítani, az ország legjobb, legbefogadóbb iskoláját fogjuk keresni, amivel szeretnénk elérni, hogy minél többen halljanak rólunk, és megtaláljuk azokat az iskolákat, akik tényleg olyan jógyakorlatokat állítottak össze és alkalmaznak, ami hatékonyan segíti az inkluzív nevelést.

Ez elég nagy változás az indulásotokhoz képest. Akkor elsősorban a kormányhoz fordultatok, és ha jól értem, most inkább a társadalmat és az intézményeket céloznátok, a kritika helyett pedig a pozitív példák felmutatását helyeznétek előtérbe.

D. Vali: Egyrészt a probléma társadalmasítása nagyon fontos, vagyis hogy minél többet beszéljünk ezekről a dolgokról úgy, hogy megértessük mindenkivel, miért fontos az inkluzív nevelés, miért fontos, hogy ne szegregáltan oktassák a cigány gyerekeket például kistelepüléseken. Ehhez természetesen támogatókat kell találnunk a többségi társadalomban is. Ha csak a roma közösséggel dolgozunk együtt, akkor valószínűleg nem fogunk célt érni.

A másik pedig egy szakmai irány, amivel természetesen a döntéshozókat célozzuk. Folyamatosan szeretnénk őket szakmai javaslatokkal, programokkal bombázni, hiszen lassan megint ott tartunk, hogy az európai roma stratégiát kellene újra felülvizsgálni, és azt látjuk, hogy több mint 4 éve semmi sem történt: ami ott le volt írva, az nem igazán látszik, hogy megvalósulna. Közben pedig ezermilliárdok mentek el úgymond fejlesztésre, felzárkóztatási programokra.

R. Zsolt: Szeretnénk, ha nem ellenfelekként tekintenének ránk, vagy mint olyan emberekre, akik problémát akarnak generálni, hanem inkább úgy, mint akik segítséget próbálnak nyújtani, és valamilyen módszert kidolgozni arra, hogy ezt a problémát valamelyest enyhíteni tudjuk.

Szeretnénk jó kapcsolatokat kialakítani az iskolákkal, óvodákkal, intézményvezetőkkel, hogy lássák azt, hogy erre igazából nekik is szükségük van. Segíteni szeretnénk abban is, hogy a szülők, diákok és tanárok jobban együttműködjenek.

Két éve, amikor elkezdtetek a Polgár Alapítvány ügykoalíciós programjában dolgozni, akkor az oktatás kérdésén belül azt az ügyet választottátok ki, hogy a roma gyerekeket nagyobb eséllyel minősítik sajátos nevelésű igényűnek. Miért ez volt a legfontosabb ügy számotokra, ami mellett elköteleződtetek?

D. Vali: Az ügykoalíció olyan helyi közösségből jövő roma emberekből állt, akik a közösségük problémáit hozták be az ügykoalíción belülre. A helyi problémákat áttekintve olyan ügyet kellett választanunk, ami mindenhol, minden kistelepülésen súlyos probléma, be tudnak mögé állni, így jött ki az SNI. Ez továbbra is fontos ügyünk, folyamatosan ugyanúgy ott vagyunk helyi szinten a közösségekben. Decemberben mutattuk be például az egyik partnerünknek, a Rosa Parksnak egy kutatását, ami ugyancsak alátámasztotta, hogy az SNI minősítés súlyos dolog, és mint eszköz alkalmazandó most az oktatási intézményeken belül ahhoz, hogy a gyerekeket el tudják különíteni.

Az ügykoalíciós munkának eredményei is lettek, hiszen volt olyan szegregált óvoda, amit megszüntettek, voltak olyan gyerekek, akikről az SNI minősítés lekerült egy újabb vizsgálat során. Volt, ahol valaki nem tudott inkluzívan beutazni az iskolába, ott a helyi buszközlekedés sikeresen megoldódott. Volt, ahol új vezető lett egy helyi intézményben, ami nyitottsággal és jobb partneri kommunikációval is együttjárt a településen. Tehát voltak kisebb helyi sikereink.

Hogyan látjátok, milyen időtávon lehet valós vagy jelentősebb változást elérni? Nem csak kisebb vagy egyéni sikerek szintjén – amelyek persze szintén nagyon fontosak, életeket változtathatnak meg.

D. Vali: Ez egy nagyon nehéz helyzet, hiszen aki döntésjoggal bír, az jelenleg láthatóan elzárkózik ettől a problémától. Természetesen ez fontos ügy az Európai Unió számára is, hiszen az Európa Tanács kiemelten foglalkozott a roma gyerekek elkülönítésével Magyarországon. Viszont humánerőforrásban, pénzügyi erőforrásban, döntési jogkörökkel rendelkező, kormányszintű hozzáállásban egyáltalán nincsen terítéken ez a dolog. Úgyhogy biztos, hogy egy átfogóbb változás évtizedekben mérhető, ami nagyon elkeserítő. Generációk kerülhetnek még ki ebből az oktatási rendszerből, mire végre valaki komolyan elkezd ezen gondolkodni. Pedig ez nagyon fontos számunkra, akik benne dolgozunk, és a gyerekeink számára. Nem tudom, meg kell várni, amíg összeomlik az oktatási rendszer?

És mit gondoltok, rövid távon milyen célokat lehet elérni? Milyen eszközöket tudtok használni? 

D. Vali: Szerintem a legnagyobb eredmény, amit el tudunk érni, hogy minél több helyi szülőt megfelelő információkhoz juttatunk.

Nagyon sok múlik azon, hogy a szülők hogyan döntenek, milyen iskolába íratják be a gyereküket. Tudják-e egyáltalán, hogy mihez van joguk? A szabad iskolaválasztáshoz való jogot a roma gyerekek egyáltalán nem tudják gyakorolni manapság.

A roma és nem roma szülőknek egyaránt fontos tudni, hogy miért jó egyéni és társadalmi szinten, ha a gyerekek inkluzív oktatásban fognak tanulni. Előbb-utóbb ezek a gyerekek felnőnek, és ők azok, akiknek részt kellene venniük az ország működésében, akiknek ki kellene termelniük munkájukkal például a nyugdíjakat. Nem lehet lemondani a társadalom ekkora szeletéről.

Mit lehet tudni, arányosan vagy számszerűen hány gyereket érint most az elkülönítés?

D. Vali: Még a legszebb statisztikák alapján is a roma gyerekek körülbelül 50-60%-a szegregált körülmények között tanul. Ez nem direkt szegregáció általában, hiszen a kisebb települések „elcigányosodása”, a jobb gazdasági helyzetben lévők elvándorlása maga után vonja ezt a spontán szegregációt, de ez őrületes szám. Ez azt jelenti, hogy ezeknek a gyerekeknek nagyon kis esélyük van rá, hogy később középiskolát, ne adj’ isten egyetemet végezzenek. Lemondunk több százezer gyerekről, és egyébként nem csak roma gyerekekről, hiszen látjuk, hogy az érettségi előtt álló gyerekek nagy része funkcionális analfabéta.

Említetted a spontán szegregációt és az SNI minősítést. Még milyen más formákat ismertek?

D. Vali: Az intézmények egyenlőtlen finanszírozásának is komoly következményei vannak. A nagyvárosokban a szegregált területeken létrejövő intézmények kifejezetten magasabb szintű támogatást kapnak, ha sokkal több hátrányos helyzetű gyerek jár hozzájuk, ezzel érdekeltté teszik az intézményeket, hogy ott több hátrányos helyzetű vagy SNI-s gyerek tanuljon. Eközben, ha egy iskola kevesebb finanszírozást kap, mondjuk egy egyházi iskola – amelyik egyébként nem köteles fölvenni a körzetébe járó gyerekeket –, akkor természetesen nem tudja ugyanazokat az erőforrásokat, oktatási eszközöket vagy szolgáltatásokat biztosítani. A legjobb módú szülők meg persze megfizethetik az alapítványi iskolákat. A kis szegregált települések iskolái kis létszámmal, de működnek, de az itt tanuló gyerekeknek nincs esélyük, hogy később jó minőségű oktatásba tudjanak bekerülni. Nincsen hozzá infrastruktúra, nincsen busz, az önkormányzatnak nincsenek olyan forrásai, amivel segíthetné mondjuk ezeknek a gyerekeknek a bejutását más településre. Hihetetlenül nagyra nyílt a társadalmi olló.

Mit gondoltok a szabad iskolaválasztás rendszeréről? 

D. Vali: Az iskolaválasztás egy kiküzdött jog. Mi nem akarjuk megvonni senkitől sem, hogy választhasson szabadon iskolát. Sőt, azt szeretnénk, ha valóban mindenki szabadon választhatna, tehát a roma gyerekek, roma szülők is gyakorolhatnák ezt a jogot. Az, hogy valaki roma, szegény vagy alacsony státuszú, vagy bármifajta módon más, ne jelentsen hátrányt abban, hogy jó minőségű oktatási intézménybe bekerüljön. Szerintem ez a fő célunk.

R. Zsolt: Igen, hiszen azt tapasztaljuk, hogy a roma emberek körében, főleg ha mélyszegénységben élők vagy nem módosabbak, sokan nem tudják gyakorolni ezt a jogot. Fontos lenne, hogy az ő számukra is biztosítsák ehhez a feltételeket. Tehát mi nem elvenni szeretnénk, csupán hozzásegíteni azokat, akik számára most nem elérhető a szabad iskolaválasztás.

És mit gondoltok arról, hogy a szabad iskolaválasztás rendszere Magyarországon alapvetően igazságtalanabbá tette a rendszert, egy nagyon korai szelekcióval elsősorban azok számára biztosítja a szabad választást, akik kulturális tőkével vagy több gazdasági erőforrással rendelkeznek?

R. Zsolt: Nem maga a jog miatt lett igazságtalan a rendszer, hanem nem adtak semmilyen támogatást ahhoz, hogy mindenki egyenlően tudja ezt a jogot gyakorolni. Kialakult egy helyzet, ami ellen nem tett senki, és így jutottunk el idáig.

D. Vali: Illetve nem hangsúlyozták, hogy a befogadó szemlélet, az esélyegyenlőség biztosítása legalább ennyire fontos, mint a jog. Tehát, hogyan tudjuk azok számára is biztosítani a minőségi oktatást, akik nem tudják megfizetni, vagy messzebbről kell bejárniuk. Ez a fajta szemléletmód egyszerűen nálunk nem terjedt el, és ráadásul még rá is pakolt az állam egy lapáttal: annyira nem egyenlő a finanszírozása ezeknek az intézményeknek, hogy még növelte is a különbségeket, jóformán átjárhatatlanok lettek. A társadalmi mobilitás nem működik nálunk.

R. Zsolt: Mi úgy foglaltuk ezt össze, hogy az állam legyen jó gazdája a saját iskoláinak.

Zsolt, van-e esetleg valami, ami a te gondolkozásodban megváltozott ebben a két évben, amit tanultál, vagy amire a közös munka során jöttél rá? Akár az SNI-vel, vagy a roma gyerekek és a családok helyzetével, meg általában az elkülönítéssel kapcsolatban? 

R. Zsolt: A problémák közül nem igazán van olyan, amivel ne találkoztam volna előtte, hiszen 13 éve egy iskolában tanítok. De az Együttnevelés Szövetség szakmai munkái során sok érdekes dolgot tudtam meg a segítségnyújtás részleteiről, amikről nem is gondoltam volna, hogy befolyással lehetnek folyamatokra, vagy hogy egy bevett rossz gyakorlaton egyébként lehetne változtatni, és hogyan. Új volt például, hogy milyen jogokkal rendelkeznek a szülők egy SNI-s szakértői vizsgálat során, és hogyan tudom itt helyben segíteni őket. Szerencsére egyébként a mi iskolánkban annyira nem fajsúlyos az SNI-s elkülönítés.

A ti sulitok akkor esélyes arra, hogy megnyerje a legbefogadóbb iskola címét?

R. Zsolt: Hát, remélem.

Remek! És számodra, Vali, volt olyasmi, ami akár meglepett, akár ismeretlen volt az egész problémakörrel kapcsolatban? 

D. Vali: Nekem volt ilyen rácsodálkozásom. A mostani belépő szövetségeseink között van a Miskolcon működő Dr. Ámbédkar Iskola, egy alapítványi, második esély típusú iskola, ahol 100 százalékban hátrányos helyzetű roma fiatalok tanulnak. Ők például – és itt jön be megint az egyenlőtlen finanszírozás –, az elavult besorolások miatt nem tudnak hozzájutni a legalapvetőbb normatívákhoz sem.

Például az ingyenes étkezési normatíva körülbelül 40 százalékát nem tudják lehívni, mert a jogszabály szerint azok a hátrányos helyzetű gyerekek részesülhetnek benne, akiknél a szülők iskolai végzettsége nem magasabb az alapfokú képzettségnél. Vagyis, ha valaki elmegy egy párhónapos OKJ-s tanfolyamra, és miért ne menne el – hiszen fontos, hogy mikor lesz az asztalon kenyér –, akkor a gyerekre már nem lehet lehívni a normatívát. Pedig attól nem lesz kevésbé hátrányos helyzetű, hogy az egyik szülő betanul mondjuk kosarat fonni. Ez például nagyon nehéz helyzetbe hozza az iskolát, hiszen minden gyerek számára szeretnék biztosítani az ingyenes étkezést, a bejárást, a kollégiumot. Úgyhogy fokozottan nehéz minden évben erre pluszforrásokat előkeríteni, hiszen az alapítványi típusú iskolák számára lassan semmifajta pályázati kiírás és forrás sincsen, amit meg tudnának célozni.

Volt-e esetleg olyan fontos vitátok, stratégiai dilemmátok, amiről mesélnétek?

D. Vali: Az alapértékeink, céljaink közösek, ez alapján találtunk egymásra igazából. Az viszont, hogy ezeket milyen módon valósítjuk meg, mindig éles viták tárgya, de én ezt szeretem. Ha nagyon homogén egy közösség, az előbb-utóbb a fejlődés útjába áll. És itt persze kijönnek a habitusok is. Legutóbb, amikor kiválasztottuk a következő két év ügyeit, valaki már hamarabb belefogott volna egy-egy nagyobb ügybe, van, aki azt mondta, hogy azt elő kell készíteni, adatokat és jógyakorlatokat kell gyűjteni, kutatni kell, elemzéseket írni, a helyi közösségeket is föl kell hozzá készíteni. Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk elkezdeni a kampányt csak fél év vagy egy év múlva, és ez persze nem mindenki számára könnyen lenyelhető, egyébként számomra sem. De hosszú távon szeretnénk csinálni, fenntarthatóan, és akkor ez sajnos így megy. Ilyen például az intézmények egyenlőtlen finanszírozásának témája vagy a deszegregáció keretrendszere.

R. Zsolt: Én azt szerettem volna, ha az iskolai elvándorlással tudnánk többet foglalkozni, merthogy nálunk, ahol én tanítok, leginkább ez a probléma. Én is, mint mindannyian, szerettük volna a saját ötleteinket továbbvinni, de láttuk, hogy nem fér bele 10-20 ügy egy kampányba. Úgyhogy elfogadtam azt, amit a többiek javasoltak, mert azt is tudtam, hogy ott én nem fogok tudni most annyi energiát beletenni, mint amit szeretnék.

Ez arra is utal, hogy az, hogy valaki mibe tud szervező munkát tenni, nemcsak az általános elkötelezettségétől függ, hanem a konkrét helyzetétől is, attól, hogy milyen lehetőségei vannak. Gondolom, azt is fel kellett mérnetek, hogy mi az, ami helyben lehetséges.

D. Vali: Igen, iszonyatosan nagy ügyek vannak előttünk, és azt is látjuk, hogy ezek iszonyatos sok feladattal járnak. Ebben az évben például ezért kiemelt fontosságú, hogy még több olyan nagy szervezettel tovább bővüljünk, akik az oktatás területén dolgoznak, és fontosnak tartják a céljainkat. Említettük már a Rosa Parks Alapítványt és az Ámbédkart, akikkel ahányszor beszélgetünk, mindig behoznak új szakértői szempontokat. A múlt hónapban csatlakozott hozzánk az UCCU civil szervezet is, akik főleg roma értelmiségi fiatalokkal foglalkoznak. Aztán ott a pécsi Freedrom Egyesület, ami nemcsak tanodát működtet, hanem egyetemista-szakkollégista fiatalokkal dolgozik együtt. Úgyhogy várjuk továbbra is a szervezetek és magánemberek jelentkezését. Szülőkét is, akik helyben, mondjuk egy-egy településen tennének azért, hogy minden gyerek számára legyen elérhető a minőségi oktatás.

R. Zsolt: Elsősorban olyan embereket és szervezeteket szeretnénk, akik nemcsak látják a problémát, de aktívan szerepet is vállalnak az egyes tevékenységi körökben, mert kevesen vagyunk nagyon sok munkára.

Arra gondoltatok, hogy oktatási szakszervezetekkel felvegyétek a kapcsolatot? 

D. Vali: Nemcsak gondoltunk rá, hanem az elmúlt időszakban a szakszervezetekkel közös megmozdulásokban vettünk részt, illetve kerekasztal-beszélgetéseken, ahol a fenti oktatási problémákról beszélgettünk. Hasonló közös megmozdulásokra, szakmai egyeztetésekre a továbbiakban is nagyon nyitottak vagyunk. Tagjaink között nincs szakszervezet, de a Tanítanék már nagyon régen velünk dolgozik, és az Egységes Diákfrontból is vannak olyan fiatalok, akik jelentkeztek hozzánk. Nagyon örültünk, hogy fiatalok, pályakezdők vagy egyetemisták is csatlakoztak ehhez az ügyhöz, és nem csak roma fiatalok.

R. Zsolt: A Szülői Hanggal is sikerült kapcsolatot létesíteni, úgyhogy ott is elindult már egy közös munka.

Mennyire tartjátok a szakszervezetet fontos partnernek? Mennyire látjátok őket nyitottnak arra, hogy ezzel a problémával foglalkozzanak?

Valéria: Én nagyon fontosnak tartom, hogy szakszervezetek vagy tagjaik is csatlakozzanak, hiszen szerintünk elengedhetetlen a szülő, a pedagógus és a gyerek partneri együttműködése. Enélkül nem működhet jól egy iskola.

R. Zsolt: Én is hasonlóan gondolom. Az egyik jövőbeni célunk, hogy minél több magánszemélyt, szakszervezeti tagot be tudjunk csábítani a szervezetünkhöz, hiszen ahogy Vali is mondta, mi abszolút ennek a hármas komponensnek vagyunk a hívei.

Mi volt szerintetek az elmúlt 1-2 év legfontosabb eredménye vagy sikere szervezeti szinten, esetleg számotokra, személyesen?

D. Vali: Nekem az erős közösségépítés, ami most nálunk elindult és működik. Láthatólag több szervezetet bevonzunk, és egyre többen vagyunk, ez talán a legnagyobb siker. Én nem hiszek az egyéni hősökben és Rambókban, akik majd megváltják a világot. Akkor lehet ténylegesen jól, szakmaian dolgozni, úgy, hogy az a döntési jogkörrel lévőkre is hatással legyen, ha tényleg sokan vannak mögöttünk. És mi sok embert és közösséget tudunk magunk mögött.

R. Zsolt: Már azt is nagy sikerként könyvelhetjük el, hogy meg tudtuk alakítani az Együttnevelés Szövetséget, és komolyan elismernek minket. Nem azt gondolták, hogy jaj, a bolond cigányok megint kitaláltak valamit, hanem szakmailag tudnak hozzá kapcsolódni. Az első nagyobb rendezvényünkön, ahová személyesen is eljöttek a szervezetek képviselői meg magánemberek, igazából talán egy kivételével mindenki csatlakozott hozzánk, mert érdemesnek tartottak minket erre. Látták, hogy azokba a célokba és tevékenységekbe, amelyeket magunk elé tűztünk, van értelme időt és energiát fektetni.