„ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket” (Ézs 60:2)

Aki ma a világpolitika színterén körültekint, hogy megértse a jelen világtörténelmi helyzetet, sok különféle értelmezéssel, magyarázattal, értékeléssel állhat elő. A szabályalapú világpolitika vége, az észak-atlanti hegemónia vége, a többpólusú világ kialakulása, polikrízis, a világvége.

Ha én körbe tekintek, sötétséget látok.

Világosság és sötétség

A felvilágosodás ideálja az ész fénye, amely átláthatóvá teszi úgy a természet, mint az emberi viszonyok szövevényes világát, megtisztítja látásunkat az előítélet és tudatlanság nyirkos mocskától, földeríti a homályt. A felvilágosodás fényében minden értelmet nyer, igazolhatóvá válik. A társadalmi és politikai viszonyok, intézmények megszűnnek külső, ellenséges erőként szemben állni, átláthatóvá, igazolhatóvá, és ezért uralhatóvá válnak. Az ember így az elidegenedett társadalmi viszonyok felszámolásán keresztül elnyeri önmagát, a szellem napvilágánál az ember otthonra lel a társadalomban. Mindez pedig nem csupán a beavatott kevesek, a kiválók és kiválasztottak, hanem mindenki osztályrésze, az emberiség egészére érvényes univerzálisan.

Ezt az eszményt nemcsak a jogállamiság, a demokrácia, a liberalizmus pártfogói, de kihívóik és kritikusaik, a forradalmárok, a szocialisták, az antikolonialista erők is magukévá tették. A modernitás nagy forradalmaiban és mozgalmaiban a föld rabjai minduntalan szembesítették a „nyugati civilizációt” azzal, hogy milyen mélyen árulja el nap mint nap a rabszolgaság, a gyarmati elnyomás, a kapitalista kizsákmányolás gyakorlataiban saját elveit, és magukra vállalták – hiszen univerzalitásuk révén magukra vállalhatták – ezeknek az elveknek a tényleges megvalósítását és érvényre juttatását árulóikkal szemben.

Így előbb az ancien régime-en, majd a fasizmuson – amely végső soron mégiscsak az abszolút partikularitás ideológiája volt – aratott győzelme után ez az univerzalizmus, a felvilágosodás mint a modernitás győzedelmes ideológiája láthatta igazolva magát, a fennálló és a fennálló kritikájának egyszerre szolgálva alapul. Mára mindez véget ért.

A jelenkor a sötétség pillanata. A sötétség logikájának ismérvei mindenütt ugyanazok: bezárkózás, protekcionizmus, militarizálódás, a kirekesztés és a kirekesztettekkel – ma még mindenekelőtt: bevándorlók, menekültek, de egyre inkább más sebezhető csoportok, így szexuális és nemi kisebbségek, transzneműek stb. – szembeni nyílt erőszak.

Lemondás az univerzális érvényű elvekre épülő politikáról – legyen szó a mindenkire, nem csupán az etnikailag, kulturálisan (olykor: fajilag) homogén és kivételezett honpolgárságra érvényes jogállamiságról, a törvény előtti egyenlőségről a belpolitikában vagy az emberi jogok egyetemes elveinek érvényre juttatásáról a nemzetközi politikában.

A még hatalmon lévő, de mindenhol a szélsőjobboldal által fenyegetett centrista-liberális erők még kelletlenül, megkésve és úgy-ahogy megpróbálták vállalni magától értetődő erkölcsi kötelezettségeiket az ukrajnai és a gázai háborúk kapcsán, ám szélsőjobboldali, neofasiszta kihívóik, saját belső ellenzékük, sőt gyakorta tömegbázisuk is mindenütt azt követeli tőlük, hagyjanak fel a mások ügyeibe való kéretlen beavatkozással, törődjenek a saját közösségük dolgaival, mondjanak le az emberiség egyetemes közösségének eszményéről – nem mintha valaha őszintén hittek volna benne.

A felvilágosodás politikai doktrínájában – ahogy az előbb Diderot, Condorcet, Kant munkáiban, majd az emberjogi paradigmában érvényre jutott – az egyes népek és államok pusztán az egyetemes emberiség megbízottjai, akiknek feladata, hogy az igazságosság, a jog, az egyetemes szolidaritás – testvériség – követelményeit egy megadott territoriális egység határain belül érvényre juttassák és védelmezzék. Tetteiknek és döntéseiknek – különösen, ha azok állami kényszert és erőszakot vonnak maguk után – ezért átláthatónak és igazolhatónak kell lenniük az emberiség egésze felé, univerzális, mindenki számára elfogadható elvek mentén.

A sötétség politikájának központi mozzanata ezzel szemben az erőszak, egyáltalán bármiféle egymást érintő viselkedés igazolásának megtagadása vagy lehetetlensége. A világ zárt identitáscsoportokra oszlik, amelyek tetteik nyomán nem tartoznak egymásnak számadással, nem is képesek rá.

Átláthatatlanok, homály fedi őket – sötétség, amelybe nem hatolhat be az ész fénye. Nem csak az idegen, külső szemlélő számára. Az etnikumot, az identitáscsoportot belülről sem hatja át az értelem világossága. Rendje a hagyomány, a természet ősi, megérthetetlen, primordiális, nyirkos, sötét rendje, amelybe belenövünk, és amelyet az erőszak és félelem úgy itat át – minden magyarázat, értelem, igazolás nélkül – ahogy a vadállatok életét is.

Ez a sötétség – mint a felvilágosodás – maga is a modernitás terméke. Az árnyék, amelyet a felvilágosodás fénye vet. A felvilágosodás univerzalista eszménye mindig eszmény volt csupán, a valóságban a rablás, hódítás, gyarmatosítás, rabszolgaság, népirtás, eugenika, kapitalista kizsákmányolás és megannyi elmondhatatlan borzalom elfedésére szolgált. A jogállamiság, a jóléti állam, a demokrácia kiépülése a kapitalizmus centrumában együtt járt az elnyomás, erőszak és embertelenség globális rendszereinek kiépítésével – amit Achille Mbembe úgy nevez: a demokrácia éjszakai, nokturnális teste.^[1]

Ez az éjjeli képmás, a felvilágosodás önmagáról szőtt rémálma az, amely ma bosszúállón tér vissza a világpolitika színterére, hogy mindent fölemésszen. A bennünk lévő világosság mindig sötétség is volt (mekkora akkor a sötétség?). Az alkalomra várt, hogy osztályrészét követelhesse a nyugati civilizáció diadalmenetében.

A sötétség előretörésének az úgynevezett szélsőjobboldal, szélsőjobboldali populizmus, neofasizmus – nevezzük bárhogy – széles körű térnyerése a demokratikus társadalmakban – az Egyesült Államoktól Indiáig – és a nyílt autokráciák – Kína, Oroszország – meghatározó világpolitikai szerepe csupán tünetei. A sötétség logikája nem csak a poszt- és neofasizmus ügynökein – Trump, Modi, Meloni, AfD, FPÖ, kell még sorolni? – keresztül munkál, de mindinkább áthatja a centrista-liberális establishmentet, sőt lassan a radikális baloldalt is.

A tömeg

Míg a liberalizmus történetileg jellemzően fenntartásokkal viseltetett a tömeggel, a társadalom többségével szemben – különösen amikor e többséget a szervezett és mozgalmi munkásosztály tette ki –, a baloldai progresszió számára – értelemszerűen – a tömeg mindig a haladás letéteményese, a felvilágosodás potenciális zászlóvivője volt. Mikor aztán e tömeg – legalábbis a társadalomnak a fennálló rend radikális megváltoztatása érdekében mobilizált része – 2008 után mindinkább a szélsőjobboldalban talált otthonra, a bal- és balközép oldal ezt a „szegény náci gyermekeink” bevett narratívájával magyarázta.

Eszerint a szélsőjobboldali reneszánszt a globális neoliberalizmus veszteseinek dühe táplálja: a kapitalizmust elvetni akaró, de antikapitalista baloldali alternatívát nem lelő munkások, fiatalok, kitaszítottak elkeseredésükben és jobb híján találnak politikai otthonra a szélsőjobboldali populizmusban, amely gyűlöletes ideológiája ellenére legalább a rendszerrel való szembehelyezkedés lehetőségét kínálja nekik. Ahogy Bernie Sanders a második Trump győzelem nyomán kijelentette: a Demokrata Párt magára hagyta a munkásosztályt.

Ha ez igaz, akkor a baloldal és az általában vett progresszió feladata csupán egy kellően radikális antikapitalista ajánlat megtétele, a hozzá tartozó mozgalmi keretek és intézmények létrehozása. Ha a globális neoliberalizmusból kiábrándult többség – a 99% – lehetőséget kap a neoliberális kapitalizmusnak a szocializmus felé való meghaladására, élni fog vele.

Ebben a narratívában 2010-ben talán még lehetett hinni. Elvégre akkor még nem volt egyértelmű, ki csábítja magához a globális neoliberalizmusból kiábrándultak tömegeit: a rendszerellenes, rendszeralternatívát kínáló jobb- vagy baloldal. Ám ha tizenöt évvel ezelőtt a kérdés az volt, hogy a kései kapitalizmusnak a 2008-as pénzügyi válsággal lezáruló korszaka, az annak ideológiai és politikai hátországát adó késő huszadik századi liberalizmus bukása – máig le nem zárult hosszú haláltusája – után ki kaparintja meg a korszellemet és épít új hegemóniát, úgy ez a kérdés mára eldőlt.

A sötétség győzedelmeskedett: a globális kapitalizmus vesztesei – különösen, de nem kizárólag: fiatal férfiak széles tömegei – reményeiket egyre inkább a neofasizmusba helyezik. E tendencia csak azokra nem vonatkozik, akikre nem vonatkozhat, akik a sötétség logikája folytán már eleve a kirekesztettek, „az ellenség”, a szembenálló identitáscsoport oldalára kerültek: bevándorlók, menekültek, nemi és szexuális, rasszkisebbségek tagjai és így tovább.

A széles értelemben vett baloldal ezt szereti saját kudarcaként megélni: nem tudott elég vonzó ajánlatot tenni az egyébként radikális antikapitalizmusra, szocializmusra éhes tömegeknek, akiknek minden vágya lenne megkaparintani a termelőeszközöket, de a progresszív pártok ügyefogyottsága nyomán kénytelen a neofasizmussal kiegyezni. De vegyünk fontolóra egy másik lehetséges magyarázatot is.

A fokozódó válságok, a szűkülő erőforrások, a kiéleződő konfliktusok világában a társadalmi hierarchiák, a felső- és középosztályok kiváltságai csak akkor tarthatók fenn, ha az e materiális és státuszbeli kiváltságokat szolgáltató állam egyrészt szűkíti a kiváltságosok körét – megtagadva a jogokat és jólétet a joghatósága alatt álló emberek mind szélesebb tömegeitől –, másrészt minden korábbinál agresszívabban védi e szűk kör határait úgy fizikai, mint kulturális értelemben.

Az államnak ezért erődítményeket kell építenie, és azokat embertelen erőszakkal kell védelmeznie, ehhez pedig meg kell fosztania a kiszorítottakat és kirekesztetteket emberi mivoltuktól. Mindez csak a sötétség logikája mentén kivitelezhető.

Nem azért fordulnak tömegek a szélsőjobboldal, a neofasizmus, a sötétség felé, mert a baloldal nem tesz eléggé meggyőző, eléggé radikális, eléggé antikapitalista ajánlatot nekik, hanem azért, mert a fennálló körülmények között ami alapvetően érdekli őket, az saját materiális és kulturális státuszuk és kiváltságaik megtartása, vagy újak megszerzése.

A neofasizmus széles tömegek számára ígér – hitelesen vagy sem – kiváltságos társadalmi pozíciót, státuszt a jelen- és jövőkor társadalmi hierarchiáiban – jóllehet, e hierarchiák az embertelenség és emberietlenség társadalmának hierarchiái. Ez az ajánlat, amelyre a neofasizmus tömegbázisa igent mond.

Nem csak azért, mert ma már senki nem hisz benne – ha hitt valaha –, hogy az egymásra tornyosuló válságokból, az egyre ingatagabbá váló globális rendből, az előttünk álló klímakatasztrófából egy baloldali antikapitalista átmenet kiutat jelenthet. A neofasizmus ez irányú ígéretei épp oly gyenge lábakon állnak, mint a jelenkori szocialistáké. Amit a fasizmus ígér, az hatalom, kiváltság, felsőbbség. Hogy bármennyire is összerohad a modern társadalom infrastruktúrája, bármilyen szörnyű is lesz az összeomlás, mindig lesz, aki rangban és rendben alattunk áll.

Ha ez igaz, akkor a huszonegyedik századi antikapitalista baloldali tömegbázis, amelyet a baloldali populizmus olyan elkeseredetten keresett, talán soha nem létezett. A „globalizáció vesztesei” soha nem akartak antikapitalizmust, vissza akarták nyerni felsőbbségüket azokban a globális és lokális társadalmi hierarchiákban, amelyek a huszonegyedik század viharos évtizedeiben meginogtak. A baloldali populizmus azért bukott meg, mert ezt az igényt nem volt hajlandó teljesíteni – ma pedig már csak azon alakváltozatai maradtak a színen, amelyek hajlandónak mutatkoznak erre, mint Sahra Wagenknecht mozgalma Németországban.

Az establishment

A sötétségnek azonban nem csupán egyre szélesebb tömegek adják meg magukat, de a hagyományos uralkodó osztályok, a centrista-liberális establishment is. A bevándorlók és menekültek embertelen kirekesztése ma már politikai konszenzus tárgya az európai nagypolitikában. A liberális technokrata elitnek a szeme sem rebben, miközben Európa és Észak-Amerika határain naponta tiporják sárba embertársaink százainak és ezreinek legalapvetőbb emberi jogait. Gázában ártatlanok ezreinek és tízezreinek kellett meghalniuk – gyerekeknek, betegnek –, hogy a liberális establishment a kisujját megmozdítsa az emberiesség legalapvetőbb követelményeinek érvényre juttatása érdekében.

Mindebben nincs semmi meglepő. A modernitás uralkodó osztályai számára bizonyos értelemben mindig terhes volt, hogy önmagát a felvilágosodás univerzalizmusán keresztül – a belőle levezetett liberalizmuson keresztül – értette meg. Emberiségellenes bűneit – a kolonializmustól a transzatlanti rabszolgakereskedelmen át a globális kapitalizmus kiépítésééig – mindig is sokkal egyszerűbb lett volna a felvilágosodás nyílt megtagadásán keresztül igazolni.

Önmagának a felvilágosodáson és a benne gyökerező liberalizmuson keresztül való értelmezése csupán önnön igazi lényegének elhallgatását eredményezte – önmaga előtt is. Ahogy Lukács írja az Osztálytudatban: „A burzsoázia ideológiai története – nagyjából a francia forradalomtól – nem más, mint kétségbeesett harc az általa teremtett társadalom igazi lényegébe való belelátás, osztályhelyzete valóságot tudatosodása ellen.” A modernitás hagyományos uralkodó osztályai – a „burzsoázia” – mára feladták ezt az elkeseredett harcot és megadták magukat a sötétségnek.

Elég, ha Elon Musk és Mark Zuckerberg – ki más testesíthetné meg jobban a huszonegyedik századi technokapitalizmus uralkodó osztályát – a Trump-féle neofasizmussal kötött alkujára gondolunk. Aki az uralkodó osztályokból, a liberális establishmentből még ellenáll, az végül vagy megadja magát osztályhelyzete nyomásának, vagy elveszti ezt az osztályhelyzetet, a kirekesztettek közé kerül. Ezt jól megfigyelhetjük az európai centrista pártok politikájában is, amelyek vagy alkalmazkodnak a mindinkább fősodorrá váló neofasiszta logikához – például átveszik annak fajgyűlölő bevándorlóellenes ideológiáját –, vagy egyszerűen eltűnnek a színről.

Aki tehát – valamilyen érthetetlen ok folytán – a liberális establishment elveitől, a józan és erényes államférfiak erkölcsi szilárdságától várná, hogy megálljt parancsoljon a sötétség terjedésének, tévúton jár. A felvilágosodás éthosza – még mint ideológiai hazugság, amelyhez azért a látszat kedvéért tartanunk kell magunkat – halott úgy a politikai és kulturális elitek, mint a széles nyilvánosság körében.

Baloldal

Mit remélhetünk a radikális baloldaltól, az úgynevezett „mozgalomtól”? Nem sokat. Korábban írtam arról, hogy

a mai baloldal mély értékválságban van. A baloldal a jelenkor globális és lokális kihívásaira válaszul rendre képtelennek bizonyul arra, hogy értékvitáit világos és konzisztens keretek között lefolytassa, ezáltal pedig teljes mértékben útját veszti szellemileg és politikailag egyaránt.

Ezen értékválság közepette a baloldal egy nem elhanyagolható része megadja magát a sötétségnek.

A 2015-ös menekültválság és a nyomában kibontakozó bevándorlásdiskurzusban a baloldal egy jelentős része tett hitet a kirekesztés és a jóléti sovinizmus mellett a „hazai munkások” álbaloldali jelszava nevében. Az orosz-ukrán háború kitörésekor számos baloldali hang állt ki az orosz oldal mellett, állítva, hogy a véres invázió a NATO és a nyugati hatalmak által kiprovokált, már-már antiimperialista és antikolonialista, a nyugati hegemóniára épülő globális kapitalizmust kikezdő fegyveres ellenállás volt. A sort még sokáig lehetne folytatni – említsük meg például vezető baloldali értelmiségiek szégyenletes megszólalásait a Hamász október 7-i terrortámadásáról.

Mindez a baloldal alapvető elvei felől tekintve – emancipáció, szabadság, antiautoritarizmus, igazságosság, végső soron a felvilágosodás elvei – érthetetlennek tűnik, a sötétség logikája felől azonban könnyen megérthető: a baloldal szemben áll a kapitalizmussal és annak minden intézményével – beleértve a „nyugati” establishmentet NATO-stul, EU-stól, mindenestül – így minden konfliktusban, minden kérdésben az ellenséges tömb ellenségei mellett kell kiállni. E logika szerint a Hamász és Putyin Oroszországa egyaránt szembeszegül a „Nyugattal”, így a kapitalizmussal, az imperializmussal, mindennel, aminek ellenében a baloldalnak meg kell határoznia önmagát. Ennek a baloldalnak a számára mindez – „Nyugat”, „kapitalizmus”, „imperializmus” – csupán „oldal”, amellyel szembe kell helyezkedni, egy megmagyarázhatatlan, felderíthetetlen, sötét logikának a mentén.

Ebben a logikában a baloldal végtelenül hasonlatossá válik ahhoz, amit megvet.

Az elvek, a gondolatok, eszmék, amelyek – legalább saját legendái és éthosza szerint – a baloldalt fűtötték, a sötétség térhódításában ugyanúgy üres külsőséggé, puszta retorikai fordulattá válnak, minden kihatás nélkül a valóságos politikai cselekvésre, ahogy a felvilágosodás eszményei elvesztik minden politikai hatóerejüket a nyugati establishment politikájában, míg végül egy az egyben meg is szabadulunk tőlük.

A radikális baloldal azon része, amely még nem adta meg magát a sötétségnek, a múltba réved, a mozgalmi történelem és mozgalmi elmélet dicsőséges pillanataira szegezi tekintetét, állítólag azért, hogy tanuljon, példát merítsen, és bátorságot nyerjen belőlük. Ma Magyarországon például a baloldal önmagáról és a világról való gondolkodása nagyrészt kimerül a baloldali történelmen való merengésben, és az évszázadnyi baloldali elmélet, a baloldali klasszikusok feldolgozásában, a fordítások halmozásában mindenfajta önálló reflexió és gondolat nélkül. Néha elolvasunk ezt-azt, néha felmondjuk, amit a Jacobinon olvastunk, nem világos, hogy miért. A baloldal vakon botorkál a mindent elborító sötétségben.

Alkonyat

Sűrűsödik a félhomály. A leszálló sötétben vad és félelmetes erők indulnak portyára. Trump Amerikája, Xi Kínája, Putyin Oroszországa, Modi Indiája. Európa alig különböztethető meg tőlük – különbözött valaha is? Bibó szerint az európai társadalomfejlődés értelme a hatalom humanizálása: a hatalom emberivé és emberiessé válása. E humanizációs folyamatban a hatalom megszűnik puszta erőszaknak lenni, racionálissá, ezért megérthetővé, igazolhatóvá válik, diskurzus és kritika tárgyává lesz. Ha ez igaz, úgy az európai társadalomfejlődésnek nincs többé értelme.

A horizonton halvány fények, távoli fények. Talán a felvilágosodás fénye mindig is ennyi volt – halvány fény (talán lidércfény), amely a modernitás végtelen sötétségében – talán torzan és felemásan, de mégis – látni engedett valamit. Most ez is eltűnőben van. A beálló sötétségben a baloldal, a progresszió, álomra hajtja a fejét, régi dicsőségről, forradalmakról és tömegmozgalmakról álmodik, vagy józan, liberális konszenzusról, új köztársaságokról.

Mi a teendő? Nem szűkölködünk az ellenállás, a rendszerkritikus politika különféle modelljeit és stratégiáit leíró irodalomban. Sokat tudunk arról, hogy mik azok a lehetséges módszerek és taktikák, amelyekkel kihívást lehetne intézni a kialakulóban lévő globális rend pusztítása ellen: kivonulás, mozgalomépítés, hosszú menetelés az intézményeken át. A baj nem az, hogy híján vagyunk a gyakorlati okosságnak, a szervező és tervező képességnek. Azt gondolom, a baj sokkal inkább az, hogy nem hiszünk semmiben. Nincs semmi, aminek a nevében ki tudnánk állni a növekvő sötétséggel szemben.

Eszményeink és utópiáink egy elmúlt korhoz, egy elmúlt évszázadhoz tartoznak. A régi vágású szociáldemokrácia, szociálliberalizmus – nem beszélve a forradalmi kommunizmusról –, amelyet 2008 után az úgynevezett „rendszerkritikus” „újbaloldal” megpróbált feléleszteni, mindig is életképtelen volt a huszonegyedik század viszonyai között. Egynéhány bölcsészen kívül istenigazából nem is hitt bennük senki. Ezeknek az eszményeknek és utópiáknak a valóságos funkciója egyébként pusztán annyi volt, hogy artikulálják „a rendszerrel” szemben érzett mély dühöt, elkeseredést és fájdalmat. Ebben az ugyanekkor újjáéledő és mára győzedelmes neofasizmus kétségtelenül sikeresebbnek bizonyult.

Talán a legalapvetőbb feladatunk ma: megérteni, hogy mi a fontos számunkra, mi az, amit értékesnek kell tartanunk itt és most a globális rend – gazdasági, politikai, ökológiai – összeomlása közepette. A sötétség az összeomlás zűrzavarában biztonságot és erőt ígér, a társadalmi hierarchiák, előnyök és kiváltságok megőrzését és bebetonozását a kirekesztettekkel szembeni erőszakon keresztül. Mit kínálhatunk erre válaszul? Semmiképp sem e hierarchiák, előnyök és kiváltságok más úton, más jelszavak és más szimbólumok mentén való megőrzését.

Nem kínálhatunk jólétet, sem haladást, sem növekedést, sem felzárkózást. De talán kínálhatunk emberiességet, barátságot, szolidaritást, törődést, gondoskodást, testvériséget.

Fényt, amelynél a többiek megszűnnek ijesztő árnyak lenni és emberi vonásaik láthatóvá válnak.

Ebben kell tudnunk hinni, ha a sötétség végében hinni akarunk.