Január 30-31 között új állomásához érkezett a forrongó Szerbia. Az újvidéki tragédia számos tömegtüntetéshez, több ágazati sztrájkhoz és az összes szerbiai egyetem blokádjához vezett. Ezentúl tömegtüntetések voltak az ország összes kisvárosában és falujában. A belgrádi diákok pedig úgy döntöttek, január 30-án, az újvidéki tragédia harmadik hónapfordulójára gyalogmenetben indulnak az északi városba, hogy a helyiekkel együtt követeljenek igazságot. A vonulás számos szerbiainak katartikus élmény okozott, számos faluban a beszámolók szerint egyenesen „felszabadítókként” üdvözölték őket. Fél napot töltöttünk el a Szerémségen át a belgrádi egyetemisták menete közelében pénteken.

A hajnali félhomályban felemelkedő nap mintha egy csata előtti sereg táborára sütne a szerbiai Indija kis műfüves futballpályáján. Azért érkeztünk ide ezen a korai órán, hogy megismerkedjünk az ekkor jobbára még szendergő belgrádi diákokkal, akik január 30. délutánján tömegesen indultak el fővárosból, Belgrádból, hogy igazságot követeljenek az újvidéki pályaudvaron november 1-én bekövetkezett tragédia áldozatainak.

De nemcsak nekik: úgy döntöttek, végül a teljes társadalomnak követelnek igazságot, amikor az északi Újvidék felé indulnak, egy sátortáboros alvást közbeiktatva.

A nagy tábortüzek fényét először csak néhány éneklő diák veszi körbe, a nap felkeltével egyre többen lesznek. Soraik között egy pópa sétál. „A mi pópánk, ismerkedjetek meg vele!” – ajánlja az egyik fiatal. A szent ember helyi barackpálinkát, rakiját vesz elő, a diplomácia kötelez, hogy köszöntőt igyunk.

Amikor elmondtuk, hogy Magyarországról érkeztünk, pár felvigyázó diák rövid vizsgáztatásomba kezdett:

„Ó, Orbán? […] Ő sem demokratikus vezető, sőt autokrata, a mi elnökünk barátja!” – vágta rá, miután finoman jeleztem, nem vagyok a miniszterelnök híve.

Kérték, hogy mutassam meg a Mércét, telefonon eléjük nyitottam az oldalunk angol nyelvű leírását. Erre egyikük azt kérdezte: „Mit gondol az újságotok az ukrajnai háborúról?” Azt válaszoltam: „csak a magam nevében beszélve: én sem a NATO-t, sem Oroszországot nem támogatom, a háborút sem.” Ezzel a huszonévesek elégedettnek látszottak. Később hozzátették, tudják, hogy az EU és a nyugati országok nem annyira jók mint amilyennek tartják magukat, ugyanakkor a szerb rezsim és orosz, kínai barátai is egy elviselhetetlen rezsimet tartanak fenn.

Leszögezték még ezért, nem szeretnék, ha kelet-nyugat, főként nem, ha Brüsszel-Moszkva keretben írnék róluk, hiszen fő célpontjuk most egy olyan belgrádi rezsim, ami mindenféle égtájról és nációból érkező befektetőkkel együtt teszi tönkre az országot.

A diákok, akik ekkorra már lassan kimásznak a sátraikból, pakolni és gyülekezni kezdenek, 20-25 év közöttiek. A Belgrádi Egyetem számos fakultásáról, a drámairól, a bölcsészetiről, a jogiról, a mérnökiről és még sok más helyről gyűltek itt össze. Sokan, sokfélét gondolnak, de egy nagyon erős akaratban találkoznak: végre véget akarnak vetni a megkövült és életükre fittyet hányó politikai vezetőik hatalmának.

Szerbia, amit 2012 óta a Szerb Haladó Párt (SNS) és a kormányfőként, majd köztársasági elnökként csaknem 11 éve regnáló Aleksandar Vučić vezet, ezeknek az embereknek a szemében elérte uralma végső határát. Egy idősebb, tanárforma ember lelkesen magyaráz a rögtönzött telefontöltő állomás mellett: harminc éve nem történt semmi olyasmi, mint ma. Igaz, Indija kisváros kormánypárti polgármestere korábbi ígérete ellenére nem eresztette be őket a kutya hidegben a városháza fedele alá, de eltökéltségük így a fagypont körüli hőmérsékletben, kint táborozva jóformán csak növekedett.

„Ezekkel a gyerekekkel szórakoznak. Az ő jövőjüket akarják. De mit szólnak ehhez a szüleik?”

Akiknek pedig a jövője kockán forog, a majdnem negyven kilométeres csütörtöki gyaloglás, és a sátorban alvás hatására elcsigázottan, de elszántan állnak elénk. Sokan – főként a fiatalok – a városokból és falvakból, ahol átvonulnak, sokan csatlakoznak hozzájuk.

Egy ránézésre gimnazista forma fiú bizalmasan, és nem minden büszkeség nélkül osztotta meg velünk: az, hogy Indija városközpontban a helyiek, köztük a citromsárga mellényes fiatalabb önkéntesek így felkészültek, hosszú tervezés eredménye volt, amit már hetekkel ezelőtt elkezdtek szervezni.

Az egyetemisták, akik számos szakmával együtt – ügyvédek, orvosok – hetek óta sztrájkolnak, és a belgrádi blokádokon üléseznek, ugyanis régebb óta tudták már, hogy a 2024. november 1-jei tragédia harmadik hónapfordulójára valami nagy eseménnyel akarnak megemlékezni.

Ez volt az a nap, amikor Újvidéken, az elvben felújított pályaudvaron egy még 1964-ben épített, és azóta karbantartás nélkül hagyott előtető leszakadt, 15 ember életét követelve.

A konkrét felelősőket a kusza kivitelezési-szerződéses viszonyok miatt egyelőre nehéz pontosan megállapítani. De annyi már biztos, hogy a  súlyos baleset mögött Szerbia mindent magánosító és megszorító gyakorlatai sejlettek fel. A szerb állam a kínai hitelből megvalósított infrastruktúra-javítási munkákat az elnök, Aleksandar Vučić és a kormánypárt köreihez tartozó nagyvállalkozóknak, és külföldi – nyugati – cégeknek adta ki. A tető leszakadása után azonnal elindultak a tiltakozások – amelyekbe a diákok is bekapcsolódtak, egyik legfontosabb céljuk az volt, hogy a kormányzat hozza nyilvánosságra azt a dokumentációt, amelyből kiderülhet, ki követte el a súlyos mulasztásokat a pályaudvar tatarozása és felújítása során.

A Magyarországon is súlyos korrupciós kockázatot és éles szakmai kritikákat kapó Budapest-Belgrád vasúti projekt keretében valósult meg a felújítás, ezért számunkra is tanulságos, hogy a mihamarabbi elkészülés érdekében eshetett meg az is – helyi mérnökök véleménye szerint –, hogy a recsegő-ropogó beton előtetőt még csak át sem igen nézték, a jelenlegi információk az előtető új, nehéz üvegelemeket építettek be, de azt elmulasztották megvizsgálni, hogy a hatvan éves épületszerkezet ezeket valóban elbírja-e és ha igen, meddig. Ezen kívül csupán átfestették az új vonal építése keretében.

A kormány – noha bizonyos információkat a blokád résztvevőinek követelésére a tragédiáról folyamatosan közzétett, számos erre vonatkozó részletet november 1-je óta titkol, vagy a tüntetők szerint, hamisan mutat be. Mindezt úgy, hogy 2022-ben a Belgrádtól a magyar határig tartó vasútvonal-építés összköltségét 943 ezer euróra (384,4 millió forintra) becsülték, amelynek majdnem egészét a kínai, állami CCCC (China Communications Construction Company) kapta meg építésre. Eközben az Európai Bizottság adatai szerint a nettó átlagfizetés Szerbiában 95 000 dínár, azaz 330 000 forint, az átlagos nyugdíj pedig 26 343 dínár, azaz 91 000 forint.

A tiltakozáshullám elindulásához tehát ez volt az utolsó csepp a pohárban, de hosszú előtörténetre tekinthet vissza. Még tavaly nyáron is folytak a tüntetések és akciók a Rio Tinto ausztrál cég által megkapott lítiumbánya-koncessziók ügyében, itt a bánya megnyitását meg is akadályozták az emberek. Még korábban a 2023-as szerbiai, tömeges iskolai lövöldözések ellen indult az erőszak megszüntetését követelő akciók sora, 4-5 éve pedig a belgrádi, baloldali mozgalmak már a fővárosba tervezett, monstre és ronda dubaji-amerikai beruházás, a Waterfront ellen is kiálltak – igaz ez a létesítmény a felhőkarcolóival és a Duna és a Száva főváros alatti összefolyásánál, a part egy részének a lakosságtól való elzárásával azóta megvalósult.

Nagyjából ezek az események és az évtizedek óta formálódó, autonóm sztrájk– civil- és diákmozgalmak jelentik a keretét annak, ami mára lázadáshullámmá változott.

A diákblokádok szervezői a többiekhez képest is felkészültebbek voltak, hiszen a 2024 nyári, bányaipari cég és lítiumbánya elleni tüntetések alatt az abban részt vevő aktivisták már megtanulták: minden nyilvános és nem nyilvános csatornán megfenyegethetik őket.

Sőt, a hagyományosan orosz és kínai szövetségeseiről ismert Szerbia a legújabb időkben már az Egyesült Államokkal is titokzatosan jó kapcsolatokat épített ki – éppen többek között a Rio Tinto kapcsán. Washington jelentős érdeklődést mutat déli szomszédunk – Európában egyedülálló módon jadaritot is magába foglaló – lítium-készletei iránt. Augusztus folyamán így az egyre nagyobbá váló, akkori tüntetéshullám közepén még John Brennan, a CIA akkori igazgatója is Belgrádba érkezett, őt a projektben való nagy mértékű német érdekeltség miatt októberben követte Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök és Olaf Scholz német kancellár. A német jadarit-lítiuméhség fókuszába Szerbia azután került, hogy a bolíviai, jobboldali puccs után éppen a német cégek buktak a legnagyobbat azon, hogy a visszatérő baloldali kormány már nem engedte volna őket oda az ottani bányakincsekhez. Az aktivisták egy része pedig ekkortájt német forrásokból kapott, hihető és kemény online fenyegetéseket.

Az okok egyértelműek: ahogyan azt láttuk, a szerbiai rezsim már a 2022-es orosz-ukrán háború előtt a nyugati hatalmak intézményei által orosz- és kínai szövetséggel vádolt szerbiai rezsim helyzete sokkal bonyolultabb ennél a felállásnál. Ezeknek ugyan továbbra is jelentős a szerepük, de a kínai befektetők és orosz katonai tanácsadók mellé az utóbbi években egyre több hatalmat szerző és hasonlóan éhes nyugati tőkések is felzárkóztak. Szerbiának immár őket is ki kell elégítenie, miközben az élelmiszerárak és napi fogyasztási cikkek drágulása Magyarországot megszégyenítő mértékű, a bérek viszont még a magyar színvonaltól is jócskán elmaradnak.

Így nem csoda, hogy a legutóbbi, az újvidéki tragédia után indult blokád-, sztrájk- és tüntetéshullám alatt az elővigyázatosság a tetőfokára hágott. A blokádolók „vezetők nélküli mozgalmat” és „bázisdemokráciát” hirdettek, üléseik, tanácskozásaik a Szerbiában általában kormánypárti- vagy bulvármédia és a nemzetközi média kizárásával valósultak meg, a döntéseket az éppen a blokádban részt vevők hozták meg. Függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatban állnak az egyetemmel, vagy annak hivatalos hierarchiájában hol helyezkednek el, mindenkinek egy szavazata volt.

Ebben a helyzetben az egyre számosabb tiltakozókat érintő fenyegetések is egyre radikálisabb formát vettek fel. Mivel a belső megosztási kísérletek – ahogyan azt a január 30-31-i menet és a február 1-2-i újvidéki hídblokád is megmutatta – egyelőre elbuktak, a megfélemlítés erőszakosabb formái tűntek fel: tüntetők közé hajtó autósok, verőemberek, akik többeket bántalmaztak, egy diáklányt pedig súlyosan megsebesítettek január 27-én. Ennek következtében a felháborodás csak nőtt, Miloš Vučević szerb miniszterelnök és Újvidék polgármestere is lemondtak az incidens után, a kormány pedig rájöhetett, hogy az erőszakos fellépés csak ront a saját, amúgy is elég lehetetlen politikai helyzetén.

Január 31-én az indijai diáktáborban már jóformán hiányzott a provokáció és megfélemlítés.

Félelmet csupán a város kormányzó SNS-hez tartozó polgármestere, Marko Gašić érezhetett: ő ugyanis a táborozó tüntetők szerint még az előkészítő fázisban megígérte nekik, hogy éjszakai szállást kapnak a városházán. A csütörtöki megérkezés után viszont kiderült, a városvezető mindenféle előzetes jelzés nélkül úgy döntött, mégsem adja át az épületet a 3-4 fokos éjszakára.

A döntés az indijaiak lelkesedésén és kormányzattal szembeni dühén persze mit sem változtatott:

„Az emberek minden egyes útbaeső helységben: Újbelgrádban, Ópazován és itt is úgy ünnepeltek minket, mint a felszabadítókat. Asztalok kerültek ki az utcákra, annyi élelem, amennyit még sohasem láttam, a gazdák hozták be nekünk a gyümölcsöket, zöldségeket.” Radovan, egy idősebb professzor, teljes túrafelszerelésben, lelkesen, de egyúttal döbbenten számol be nekem tapasztalatairól a félhomályban ébredező tábor kellős közepén.

Hangja a mesélés közben némileg elérzékenyül: „Ez a polgármester nyilvánvalóan nincs tisztában azzal, hogy gyerekekkel szórakozik, amikor a hidegbe kényszerítette őket, és azzal sem, mit éreznek majd a szüleik, mikor megtudják.”

Radován elmondása szerint félig szlovén és félig szerb, átélte Jugoszlávia szétesését, a NATO-bombázásokat, sőt, ott volt, amikor Slobodan Milošević háborús bűnös szerb diktátort 1999-2000 folyamán százötvenezres tömeg buktatta meg Belgrádban. Amikor azt kérdezem, ez a jelenlegi tömegmozgalom miben más, mint az eddigiek, sietve vágva rá:

„Higgye, el, ilyesmit, amit ezek a gyerekek csináltak, még sohasem láttam. 2000-ben, Belgrádban 150 000-en voltak, de az egész országból, az összes vidéki városból gyűltek oda az emberek a parlament elé. A héten csak Belgrádban tüntettek ugyanennyien, úgy, hogy az összes többi város is tüntetett.” A tüntetéshullám valóban országossá vált, és nem csak a Szerbia területén fekvő, kis és nagyobb városok lázadnak: immár példátlan módon az ugyancsak mostoha időket átélő Boszniai Szerb Köztársaság központjában, Banja Lukán is az utcára vonultak.

Ezeknek vége!” – tette hozzá mindehhez viszonylag nyugodtan, egy Vučić elnökre és kormányára utaló, felfelé intő mozdulattal. „Ezeknek vége, mert ha a gyerekek most nem győznek, soha többé nem látjuk majd őket.” Ez utóbbival arra utalt, hogy politikai változás híján az egyetemekről egyenesen a kivándorlás maradhat az egyetlen választásuk.

A diákok közül nem mindenki jár úgy a fellegekben, mint Radovan, vagy éppen az úton a menetet üdvözlő helyiek. Az egyetemista Miron, aki tökéletesen megtanult magyarul a szabadkai óvodában, számos magyar között, a valóban gyors, önszerveződő és vezető nélküli mozgalmat már hidegebb fejjel értékeli:

„Minden tüntetéshullám hasznos a maga módján, ha másra nem jó, akkor a kollektív pszichológiából ismert terápiás jellegét kell kiemelnünk. Ilyen tüntetésekből Szerbiának kijutott az utóbbi időben. Most szerintem többről van szó: az embereknek elege van minden politikusból. A mai Szerbiában nem lehet valakire nagyobb szitkot szórni, mint hogy egy politikai párt tagja vagy képviselője. Legyen az akár a kormánypárt, akár bármelyik ellenzéki párt.”

Majd további kérdéseimre elmondja, a legutóbbi, 2023 novemberi, parlamenti választás tette be nála a kaput ebben:

„Mindenki tudta, hogy csaltak, hogy az elnök pártja ellopta az egészet. De az ellenzék vezérei, akik még egy nappal azelőtt is tüzet okádtak a kampány alatt, akkor éjfélkor kiálltak a nép elé, elmondták, hogy az eredmények alapján veszítettek, majd az összes szavazójukat hazaküldték. Ki hallgat rájuk, ki veszi őket komolyan ezek után?”

Miron mindezen nem bánkódik, szerinte természetes, hogy a történtek után – a lítiumbánya-ügyben és az újvidéki tragédia ügyében is magukat kezdték el megszervezni az emberek. Az autonóm diák- és polgártanácsokkal kapcsolatban az elmúlt napokban nőtt a lelkesedés. A baloldali-liberális online hírportál, a Danas egy cikke egyenesen a „szocialista szovjetekhez” hasonlította őket.

Miron ebben is óvatosabb:

„A mozgalom óriásira növekedett, nézd meg” – és a reggel a tábor mellé érkező földművesre mutat, aki több száz kiló zöldalmával titlakozott a polgármesteri önkény ellen.

„De a siker vagy kudarc kérdése már más. A dolog ott válik el, hogy mit tudunk a hivatalban lévő kormány, a pártok, a parlament helyére tenni, ami még nem világos. A lázadó diákok ezerféle helyről jönnek: nacionalisták, liberálisok, radikális baloldaliak voltak ezelőtt. És a tömegben senki sem kérdezi meg, mit gondolnak az EU-ról, nincs vita arról, mi legyen Koszovóval, egyedül a rendszer és vezetői elzavarását akarja mindenki. De mi lesz az egész blokáddal, ha később majd ezekről a témákról is beszélni kell? Senki sem tudja, a siker pedig ezen múlik.”

A válaszai jó magyarázatot kínáltak néhány elénk táruló jelenetre is. Pár diák a szerb nemzeti zászlóba borítva állt modellt fotósunknak, fejükön a szerb nacionalisták hagyományos „csetnik-sapjája”, mellükön azonban a sztrájk- és egyetemi blokádmozgalom jelképének számító fehér-vörös ököl és az „általános sztrájkot” hirdető felirat volt kitűzve.

Kaotikus elegy, olyan elegy, ami csak a hasonló, bázisdemokratikus mozgalmakra jellemző.

A reggeli készülődés után akcióba lépnek a rendőrök is – de mivel a pár nappal ezelőtti atrocitások után szigorú parancsot kaptak arra, hogy semmi fenyegetőt nem tehetnek, csupán az Újvidék felé induló menetet rendezik be. Ez a következőképpen néz ki: elől rendőrségi kísérőautók, utánuk jó pár személyautó, majd a gyalogos tüntetők. Őket ismét személyautók követik, majd vagy 8-10 traktor: a gazdák ragaszkodnak hozzá, hogy a menettel tartsanak, hasznuk is lesz: a fáradtabb gyalogmenet-résztvevők, vagy az idősebbek ezekre a kocsikra ülnek fel pihenni.

A lassú menetelés közben a nap már magasan jár, az idő egy csapásra eléggé felmelegszik. Az úton különböző autókon különböző feliratok. A környező házak elé többségben kijönnek a lakók, sípolnak, integetnek, az autósok gyakran dudálnak – a teljes, talán 10 kilométeres szakaszon. A lelkesedést a diákokba és más gyaloglókba is az út szélén állók öntik mint egy futóversenyen. Az éljenzésre sokan megélénkülnek, valakik kiszállnak a „Jogi kar” feliratú kisbuszból, és versenyt futnak a menet első soráig.

A műszaki kar viszi a legnagyobb molinót elől, rá csak annyi van írva: „Gépészek a gépezet ellen”. Az 1968-as, párizsi tüntetések hangulatát idéző jelszó mellett sasos szerb, nemzeti zászlók lobognak.

A sor legközelebb csak a 100-as út béskai bekötőútjánál áll meg, pihenni. Itt is felállított asztal, rögtönzött büfé és mosolygó, bámészkodó falusiak várják őket, egy idős férfi ortodox ikonnal áll a menet előtt. Itt kerül sor az immár hagyományos, 15 perces néma csendre is.

A hosszú elnyújtott csendben Radován korábbi, mélázó, de véresen komolyan gondolt intése jár még a fejemben:

„Tüntetnek persze mindenhol. De ez más mint Románia, Lengyelország vagy Szlovákia. Ott az emberek jobb életet szeretnének. Mi csak egyszerűen normális életet.”