A hedonista üzletember, Donald J. Trump elnökké választása az Amerikai Egyesült Államokban drámai fejlemény volt 2016-ban, újbóli megválasztása 2024-ben pedig egyenesen sokkolta az európai közvélemény nagy részét. A kommentárok túlnyomó része – főleg Európában – mindezt egyfajta történelmi kisiklásnak mutatja be. Ha Trump atipikus jelenség a politikában, akkor a személyiségelemzése adja meg a kulcsot a mai Amerika megértéséhez. De ha a figura maga is jelzője a társadalom és a gazdaság szférájában zajló folyamatoknak, akkor a helyzet fordított: a történelmi előzmények tükrében kell megvizsgálni, mi az egyedi és mi az általános a Trump-jelenségben.

Elnöki előképek

Ha a stílustól eltekintünk, akkor Trump viszonylag kevés újdonsággal szolgál az amerikai történelmet ismerők számára. Alakjának és programjának fő összetevői megjelentek korábbi amerikai elnökök programjában vagy magatartásában. Három elődöt kell kiemelni, és mindhárom a Republikánus Párthoz kötődik, amit azért kell hangsúlyozni, mert Trump egy időben demokrataként azonosította magát, és csak 2012 óta kötődik folyamatosan és egyértelműen a republikánusokhoz.

Legelőször is: Trump kötődik Ronald Reagan (1981-89) örökségéhez. Az egykori színész-elnök nevéhez az adócsökkentő intézkedéseket alátámasztó „trickle-down economics” fűződik, és aki már el tudta érni, hogy maga mögé állítson korábban a demokratákra szavazó munkásrétegeket („Reagan-demokraták”). Reagan volt az első amerikai elnök, aki elvált, majd újraházasodott – az amerikai politikában ez is olyan faktor, amit számon tartanak és jelentőséggel is bír. Reagan valódi filmszínész volt, míg Trump alkalmi médiaszereplő; kommunikációs képességeik nem említhetők egy lapon.

Trump merít Richard Nixon (1969-74) örökségéből is, mivel ő is „realista” a külpolitikában (ami ebben a kontextusban azt jelenti, hogy amorális). A piszkos trükkök sem állnak távol tőle, és tudvalevőleg Nixont szokták Tricky Dick néven emlegetni (már jóval az elnöksége előtt). Nixon realizmusa leginkább abban mutatkozott meg, hogy a pragmatizmus jegyében jelentős fordulatokat tudott véghezvinni a külpolitikában. Korábban elképzelhetetlen volt, ahogy Nixon Kínával lepaktált, és korábban elképzelhetetlen volt az is, ahogy Trump republikánusként megtalálta a hangot Putyinnal. Egyes elemzők szerint Trump a Nixon által is alkalmazott „tébolystratégia” („madman strategy”) követője.

Trump nem kis mértékben emlékeztet Warren Hardingra (1921-23) is, aki azzal nyerte meg a választásokat, hogy a „normalitáshoz való visszatérést” ígérte, de valójában csak botrányokat és korrupciót hozott. Harding volt az az elnök is, aki az „America first” jelszót használta, amivel arra utalt, hogy felszámolja elődje (Woodrow Wilson) internacionalista politikáját. Sokan ellenezték, hogy az USA beavatkozzon az európai háborúba, és hogy Wilson aktív szerepet vállalt a béketárgyalásokon is. Harding alatt az USA nem vett részt érdemben multilaterális együttműködésben.

További áthallások és aktualitások

Egy Reagan stílus nélkül, egy Nixon belátás nélkül, és egy Harding a normalitás nélkül – ebből akár össze is állítható lenne, hogy milyen elnök volt és lehet megint Donald Trump. De a sort folytatni lehet olyan személyiségek beazonosításával, akik az elmúlt negyven évben megjelenítették a Trump-program egyes részleteit. Mindjárt ilyen James Monroe elnök, akitől a híres Monroe-doktrína (1823) származik. Ezt szokták úgy hivatkozni, hogy „Amerika az amerikaiaké”, aminek aktualitását nem kell bizonygatni azok után, amit Trump Kanada, Panama és Grönland ügyében előadott már a január 20-diki hivatalba lépést megelőző hetekben.

Ha közvetlen előzményeket keresünk, akkor három fontos név kívánkozik előre: Ross Perot, Newt Gingrich és Sarah Palin. Perot volt az az anti-NAFTA vállalkozó, aki 1992-ben harmadik jelöltként 19,7 millió szavazatot kapott és ezzel 18,91 százalékot ért el az elnökválasztáson. Gingrich személyesítette meg 1994-től kezdve „a fehér férfi lázadását” és rakta le az anti-woke politika alapjait. Palin pedig 2008-ban fiatal alelnökjelöltként testesítette meg a provincionális, evangelizáló, populista politikát, ami napjainkban a Trump-projekt fontos alkotóeleme.

Ami a fehér felsőbbrendűség kérdését illeti, fontos előzményként kell említeni az 1964-es elnökjelölt Barry Goldwatert. Ő az ellen a Lyndon Johnson ellen indult, akinek a politikai főműve az 1964-es Polgárjogi Törvény volt. Goldwater aztán szimbóluma lett a néha hangos, de onnantól kezdve inkább fű alatti rasszizmusnak, amelynek politikai hívószója a „csendes többségre” való hivatkozás volt, különösképpen az USA déli tagállamaiban.

Európából nézve azt is mondhatjuk: az USA azt a mintát követi, amely Nagy-Britanniában már megvalósult: a fő jobbközép párt teljesen populistává és egyre szélsőségesebbé válik, miközben a fő balközép párt teljesen technokratikussá válik és elveszíti a kapcsolatot az alacsonyabb jövedelmű rétegekkel. Ami pedig a politikusi profilt illeti, Trumphoz hasonlót nem túl régen látott Európa, mégpedig Silvio Berlusconi esetében.

Gazdasági ideológia és program

Trump ugyan szemben áll a Republikánus Párt neokonzervatív vonulatával, és igyekszik is képviselőit kiszorítani, ugyanakkor támaszkodik a republikánus hagyomány olyan centrális elemeire, mint a gazdasági nacionalizmus és a dereguláció. A gazdasági nacionalizmus fő eszköze a vámpolitika, ami Trump számára fontos volt az első ciklusban is, és még fontosabb lehet a következő négy évben (ennek előképe az oxfordi Edward Knudsen szerint a 19. század végén elnöklő William McKinley). Trump novemberi győzelme szinte azonnal szellemi gátszakadást okozott, szabad folyást engedve a neo- és ultra-reaganista szabadpiaci agitáció számára. Ez lényegét tekintve az állam mindennemű gazdasági szerepvállalását tagadja – legalábbis az ideológia szintjén.

Jelzésértékű, hogy a választásokat követő héten (november 14-én) Trump Mar-a-Lago-I birtokán fogadta Javier Milei argentin elnököt, akinek egyéves regnálása az állami kiadások és közhivatalok lefaragásával telt. Milei „anarcho-kapitalistaként” jeleníti meg magát, és Trump számára MAGA-személyiségnek számít. Annak ellenére, hogy Milei „láncfűrészes” reformpolitikája gazdasági recessziót okozott és a szegénység ugrásszerű növekedését okozta, alakja a Trump-tábor számára – de egyébként az európai ultrakonzervatív mezőben is – az új trend szimbólumává vált. Mint ahogy az 1970-es években Chile volt a chicagói neoliberális teoretikusok és neokonzervatív követőik laboratóriuma, úgy most Argentína számít az új kapitalista forradalom kísérleti terepének.

Trump még novemberben elkezdte megnevezni leendő kormányának tagjait. A legnagyobb újítás annak az új hivatalnak a felállítása, amely a kormányzati hatékonyság javítását célozza (Department of Government Efficiency or DOGE), az üzleti és médiamogul Elon Musk és a korábbi elnökaspiráns Vivek Ramaswamy vezetésével. Ez a két személy kell, hogy tanácsokat adjon Trump-nak a költségcsökkentés és dereguláció terén, amitől az amerikai állam méretének zsugorítását várják.

Musk minden olyan munkahelyet megszüntetne, amelyik a klímapolitikával kapcsolatos. Ramaswami pedig a kampányban azt hirdette, hogy a hadügytől eltekintve 75%-át el kell bocsátani az állami alkalmazottaknak. A téli-nyári időszámítás eltörlését mindketten kezdeményezték. A DOGE nem fog tényleges minisztériumként működni, nem tudhatjuk, hogy mekkora gyakorlati hatással bír majd, de hogy ideológiai értelemben zászlóshajó lesz, az egészen biztos.

Tehát, akik csak Trump torz személyiségére és botrányos magatartására (üzlet, politika, magánélet) fókuszálnak, nem veszik észre a lényeget, ami nem más, mint az amerikai pártpolitika átalakulása.

Olyan új választási konfigurációk kialakulása, amelyek az elmúlt évtizedekben lezajlott gazdasági és  társadalmi változásokat tükrözik. Trump egy eklektikus műsort ad elő, amely lehet ugyan meglepő, de számos eleme nem új és nem atipikus, hanem folytonosságot mutat a konzervatív politika hagyományaival, és közeli rokonságot a neoliberális lázadás más, nyugat-európai és latin-amerikai megnyilvánulásaival.