Szegénység, egyre súlyosbodó lakhatási válság, új pszichoaktív szerek, és az ezek nyomában terjedő szociális és biztonsági problémák. Jámbor András, a Szikra ferencvárosi és józsefvárosi országgyűlési képviselőjének ősszel indított biztonságkampánya ezen problémák kapcsán kíván társadalmi párbeszédet indítani, és megoldási javaslatokat kínálni, a kerületvezetésekkel együttműködve. A kampány októberi, úgynevezett biztonságsétájára én is elmentem, ezt követően pedig a képviselővel beszélgettem arról, milyen szerepet játszhat a rendvédelem a kerületi kábítószerproblémák kezelésében, kellenek-e közvécék, meg kell-e hátrálni az Airbnb elleni küzdelemben, kellenek-e a belövőszobák? A konkrét problémák pedig elvezetnek azokhoz a kérdésekhez, hogy vissza kell-e venni a biztonság kérdését a jobboldaltól, és mennyiben rendpártiak Jámborék ajánlatai?

A kábítószerjárvány – a téma visszavétele a Fidesztől

Még a Kék Pontot elüldöző Kocsis Máté, egykori polgármester idején járatták csúcsra a VIII. kerületi Fidesz régi hagyományát, a kábítószerhasználók és az ártalomcsökkentő programok gyalázását, hogy a választók szemében a probléma rendpárti felszámolóiként tüntethessék fel magukat, egyszersmind ledrogosozhassák ellenfeleiket. Az önkormányzati, valamint korábban az országgyűlési választási kampány idején láthattuk, hogy a kormánypárt nem habozik ledrogosozni ellenfeleit, Jámbort személyesen is támadták – a választási eredmény alapján hiába.

Akárhogyan is, Józsefváros és Ferencváros jelenlegi képviselője rácáfolna a „drogos vádra”, miszerint szerhasználó lenne és elősegítené a kábítószerek terjedését a kerületben, sőt, maga igyekszik az új pszichoaktív szerek elleni – kétségkívül fontos – küzdelem élére állni. Hiszen Budapest VIII. kerületében, az ország számos más területéhez hasonlóan, egyre súlyosabb a kábítószer-járvány. Itt nem elsősorban a köztudatban elterjedt hagyományos szerekre – mint a kokain vagy a marihuána – kell gondolni, hanem az úgynevezett új pszichoaktív szerekre, amelyekkel nehezen tudnak mit kezdeni a rendőrség és a hatóságok, hisz összetételük folyamatosan változik – és épp emiatt hatásuk is nehezen felmérhető.

Jámbor András körzetében azért jelentenek ezen szerek komoly társadalmi problémát, mert a szegényebbek számára immár olcsóbban jelentenek szabadulást a nyomor rögvalóságából, egy berúgás árának töredékéből bódulhatnak be tőlük az emberek. A képviselő, aki 2019 őszéig főnököm volt a Mércénél, kérdésemre elismerte, hogy nincs a kezében statisztika a szerhasználók számának növekedéséről, elmondása szerint azonban választói ezt találják az egyik legégetőbb problémának a kerületben, ő maga pedig „helyi lakosként ezen a nyáron ezt a problémát sokkal brutálisabban észlelte, mint bármikor máskor”.

Jámbor úgy látja, hogy a rendőrség – és a közeljövőben felállítandó kerületi polgárőrség – elsősorban nem a fogyasztókat, hanem a veszélyes szerek terjesztőit igyekeznek lekapcsolni. Bár erre csak anekdotikus bizonyítékokkal rendelkezik, ennek alátámasztásaként megjegyezte azt is, hogy a kerületi rendőrkapitány szociális munkás végzettségű, és többször egyeztettek, ahogy a Belügyminisztériummal is tárgyalt, ahol a rendészeti államtitkár állítása szerint egyetértett vele abban, hogy a kábítószerfogyasztás a rendészeti mellett szociális kérdés is. A politikus a szerhasználatot a tekintetben is súlyos problémának látja, hogy fogyasztók gyakran a társadalom többi része számára zavaró módon viselkednek.

„Elég gyakori eset az elmúlt fél-egy évből, hogy valaki úgy megy be egy házba, hogy berúgja a kapualjat, és utána felborogatja a kukákat, zaklatja a lakókat. Az, hogy ő fogyasztó vagy bűnelkövető, az egy más kérdés”

– fejtette ki álláspontját.

„[Mikor] a fogyasztókat vagy a fogyasztásra használt helyszíneket azonosítják, nem velük szemben fognak intézkedni, hanem feltérképezik a szer útját. Ezután sem az utcán árulókat, hanem az életveszélyes szereket áruló magasabb szintű terítőket kapcsolják le, mert pontosan tudják, hogy fogyasztóból bármennyit bebörtönözhetnek, nem oldja meg a problémát”

– és a képviselőnek eljuttatott beszámolók szerint ez is történik. A rendőrség és a képviselő állításainak ugyanakkor ellentmondanak a rendőrségi eljárások során a kábítószerekkel és szerfüggőkkel foglalkozó szervezetek tapasztalatai.

Napjainkban az – elsősorban a marginalizált, alacsonyabb társadalmi rétegekbe tartozó – fogyasztók továbbra is nagy eséllyel esnek áldozatul rendőrségi eljárásnak, ami komoly anyagi terhet is jelenthet nekik.

Hovatovább amíg van társadalmi igény, addig terjesztők is lesznek, így, bár fontos lépés a terjesztői hálózatok felszámolása, a függőkkel is foglalkozni kell a probléma hosszútávú felszámolása érdekében. Ez pedig szociális munkával érhető el.

Az október 26-án tartott biztonságsétán, mely az ősszel indult, Józsefváros és Ferencváros legégetőbb problémáira reflektáló, megnyugtató megoldásokat kereső biztonságkampány részeként szerveztek, magam is részt vettem. A séta egyik állomásán Jámborék a Mátyás tér közelében működő ártalomcsökkentő központ munkásságát méltatták mint jó példát a probléma szociális megközelítésére.

Mindazonáltal továbbra is hiányoznak az alacsony belépési küszöbű, közvetlen ártalomcsökkentésre fókuszáló intézmények, mint a Kék Pont egykori tűcsere-programja és belövőszobája, amit a társadalom hosszas hergelése után 2013-ban záratott be a Kocsis Máté-féle önkormányzat.

Lapunk elődjében, a Kettős Mérce Blogon annak idején megírtuk, hogy a programok bezáratása csak súlyosbítja a – közvetlen droghasználókon túlmutató – társadalmi veszélyeket. A Fidesz azonban annyira sikeresen hergelt a drogosok bevonzásával, voltaképpen közellenséggé téve a segítségre szorulókat és segítőiket, hogy a szolgáltatás visszavezetése azonnali közharagot válthatna ki.

Pedig a biztonságos kábítószerfogyasztást lehetővé tévő helyek, a belövőszobák nemcsak az esetleges túladagolásokat előzhetnék meg, de az emlegetett „lépcsőházi drogozás” volumenét is hatékonyan csökkenthetnék, és a leszokás útjára lépésben is segítséget nyújthatnának a szerhasználóknak. Azt Jámbor András is fontosnak tartja, hogy a szerhasználókat a közösség segítségre szoruló tagjaiként lássák a lakosok – ennek keretében említette a Magdolna utcai programot –, de a tűcsere-programról és a belövőszobák kérdésében nem kívánt állást foglalni, mondván, a szakemberek ajánlásai alapján kell hozzáállni a kérdéshez. És bár a Jámbor által autoritásként említett szakma egyöntetűen helyesli az említett programokat, a képviselő mégsem támogatja a tűcsere visszahozását, ami talán azzal hozható összefüggésbe, hogy – mint ő is elmondta – , jelenleg szinte áthatolhatatlan társadalmi ellenállásba ütközne egy ilyen intézmény felállítása. Megemlítette, hogy a Fidesz a 2024-es önkormányzati kampány során nem átallotta szétszórt tűkkel hergelni a lakosságot a program ellen.

Rendőrség, polgárőrség, rend és fegyelem

Jámbor többek között a fent is taglalt rendbontások miatt erősítené a rendőrségi jelenlétet, és a józsefvárosi önkormányzattal összhangban támogatja a polgárőrség felállítását. Noha szerinte egyik szervezetnek sem a marginalizált csoportok és a romák büntetése (lesz) a kifejezett célja. Már említett érvét, miszerint a rendőrkapitány szociális munkás végzettségű, azzal is kiegészítette, hogy romákat is toboroznak a rendőrségbe, és tudtával a kerületi roma közösségben is megfogalmazódott az igény roma polgárőrség felállítására.

Bár az érintettekkel való kommunikációt a tapasztalatok alapján valóban könnyítheti, az nem bizonyított, hogy a kisebbségi rendfenntartók magasabb aránya érezhető hatással lenne az intézményes rasszizmusra.

Mint beszélgetésünk során is kitértünk rá, a rendőrségre jellemző rasszizmust számos magyarországi tanulmány vizsgálta, például ez, vagy ez.

Mivel Magyarországon az ilyen jellegű kutatások gyerekcipőben járnak, érdemes a magyar helyzettel többé-kevésbé analóg nyugati kutatásokat és tapasztalatokat idecitálnunk. Ezekből ugyanis kiderül, hogy – bár az egyes megfigyelések eredményei között van némi szórás – nincs szoros összefüggés a rendőrségben alkalmazott kisebbségi dolgozók aránya és e kisebbségek rendőri üldöztetése között. Annál nagyobb magyarázó erővel bírnak a rendőrségi beidegződések, megszokások: a színes bőrű rendőrök esetében a kék identitás erősebbé válik, mint a fekete vagy a barna, és a hatóság továbbra is nagyobb valószínűséggel intézkedik marginalizált, valamint kisebbségi csoportok tagjaival szemben, miután ezen csoportok viselkedése és megjelenése nagyobb valószínűséggel tér el a társadalom felsőbb rétegei által meghatározott viselkedési normáktól. A szociális helyzet tehát sokkal erősebb magyarázóerővel bír, és míg ezen közösségekben jellegüknél fogva könnyebben felderíthetők a szabálysértések, a rájuk irányuló hatósági figyelem is nagyobb.

Mindemellett a VIII. kerületben elképzelhető, hogy – Jámbor tapasztalatainak és várakozásainak megfelelően – a rendőrségnek és a leendő polgárőrségnek tartott, az intézményes rasszizmus és a marginalizált csoportok elleni fellépés visszaszorítására fókuszáló képzések meghozhatják gyümölcsüket, és példát mutathatnak az ország más területein működő szervezeteknek is. Ilyen képzések elméletben az általános rendőrképzésnek is részét képezik, de a Magyar Rendészet szaklapban megjelentek alapján eredményességüket tekintve számos kívánnivalót hagynak maguk után, némiképp magyarázva a Magyarországon is egyre militarizálódó rendőrség jól dokumentált szegényellenességét és rasszizmusát.

Jámbor azt is elmondta, hogy amikor a rendőrök hajléktalan emberekkel szemben intézkednek, annak a célja nem a hajléktalanság mint élethelyzet önmagában való büntetése: a hatóság emberei tudtával ilyenkor arra próbálják rávenni az utcán élőket, hogy vegyék igénybe az ellátórendszer intézményeit – amelyekből elég sok van a környéken.

A tapasztalatok alapján a polgárőrség esetében is a rendőrséghez hasonló aggályok merülnek fel. Jámbor hangsúlyozta, hogy ezt a szervezetet derék emberekkel töltenék fel, nem a rossz emlékű Jófiúkhoz hasonló csoport létrehozásán munkálkodnak, és feladataik között a rendőrség munkájának segítése mellett hangsúlyos szerep jutna a szociális tevékenységeknek és az elesettek segítésének. Az az önkormányzat feladata lesz (lehet), hogy monitorozza a szervezet munkásságát.

„A polgárőrség megalakítása kapcsán nekem is az volt az első kérdésem, hogy hogyan fogják kiszűrni azokat, akik önbíráskodni akarnának. Jófiúk light helyett valóban a társadalmi egyenlőtlenségekre és a kisebbségi problémákra figyeljenek. Azért tudom támogatni, mert a kezdeményezők megnyugtató válaszokat adtak. A polgárőrség-elképzelésük arról szól, hogy azon középosztálybeli polgárok, akik nagyobb felelősséget éreznek, és több lehetőség áll rendelkezésükre, több energiát tudnak befektetni, olyan szervezetet hozzanak létre, ami nem csak őket szolgálja, de a többi itt élőt is”

– vázolta Jámbor, aki szerint a polgárőrség tagjai kutatás-mentéssel is foglalkoznának, ami hiánycikk a környéken, holott vannak eltűnési esetek.

A puding próbája azonban az evés.

Noha a képviselő által felvázolt vízió szolgálhat valós társadalmi érdekeket, a polgárőrség jellemzően rendőrségi feladatokat vesz át vagy egészít ki, a hatóságok afféle meghosszabbításaként szolgálva. És míg Magyarországon e téren sem bővelkedünk vonatkozó kutatásokban, nemzetközi szinten – még ha a magyarországi polgárőrséghez hasonlóan elvileg elkötelezettek is a rasszizmus elleni harcban – gyakran ezen szervezetekre is jellemző az intézményes rasszizmus. Akárcsak az, hogy a marginalizált csoportok tagjait nagyobb valószínűséggel érzékelik veszélyes elemekként, mint az számos tudományos kutatásból, valamint magyarországi és külföldi civil szervezetek tapasztalataiból is kitűnik.

A politikus beszélgetésünk során számos alkalommal hangsúlyozta a szociális ellátórendszerek és a civil szervezetek munkájának jelentőségét abban, hogy a többségi lakosság nyugalmát szolgáló rendészeti eszközök mellett az érintett, szükséget szenvedő személyeknek és csoportoknak is segítséget nyújthassanak.

Ágenciával és hatósággal a nők utcai zaklatása ellen

Az utcai zaklatás mint a nők elleni erőszak egyik formája, a nőjogi szervezetek szerint is széles körben elterjedt jelenség, nemcsak Ferencvárosban és Józsefvárosban. Még ha az erőszak túlnyomórészt családon, párkapcsolaton belüli problémaként jelenik meg, a közterületi erőszak, zaklatás sem elhanyagolható, és úgyszint nagyon súlyos sérülésekkel, traumákkal jár.

A biztonságkampány része volt egy, a politikus által finanszírozott, egyalkalmas, három órás női önvédelmi képzés a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) közreműködésével. Ezek a programok alapvetően arra szolgálnak, hogy a nők megszerezzék azon eszközöket, amelyekkel elriaszthatják támadóikat, esetleg le is szerelhetik őket.

Jámbor szerint a nők zaklatásának is elejét veheti a fokozottabb hatósági jelenlét az utcán, illetve a szubjektív biztonságérzetüket is növelheti. A kerületi rendőrök szerinte korrektül kezelik a nők elleni erőszakkal kapcsolatos ügyeket.

Noha ebben a témában nagyon nehéz pontos adatokra támaszkodni – és elképzelhető, hogy a VIII. kerületi kapitányságon éppenséggel korrektül kezelik a nők által bejelentett bántalmazásokat, zaklatási ügyeket – a fellelhető szakirodalomból nem ez a tendencia olvasható ki. Ahogy Bogdán Erik cikkében is olvashattuk,

„a nők számára nem feltétlen jelent segítséget vagy biztonságot a rendőri jelenlét, sok esetben a rendőrség a legnagyobb akadályozó tényező abban, hogy a nők ellen elkövetett szexuális bűncselekmények, zaklatások komolyan legyenek véve, nemcsak a magyar társadalom egészében, hanem magán a rendőrségen belül is.”

Az intézményi árulás jelenségére az elmúlt években egyre nagyobb figyelem hárul, ez pedig arra utal, hogy a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás valamennyi szintje a nők ellen dolgozik, megalázó procedúráknak veti alá őket, és hajlamos az elkövető mellé állni.

Osztályharc vagy kompromisszum a lakásválság laboratóriumában

Jámbor és a Szikra a kezdetektől komoly figyelmet szentelt a lakhatás kérdéskörének. Aktivistáik rendszeresen részt vesznek kilakoltatások elleni élőláncokban, és amikor kiderült, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (Ludovika) érdekében einstandolta az állam a Diószegi utca több, önkormányzati tulajdonú bérházát, amivel mintegy 200, rászorulóknak kiadott lakástól fosztotta meg az önkormányzatot, a képviselő határozottan kiállt a döntés ellen.

Különösen fájdalmas, hogy az említett Dió2030 projekt keretében szociális városrehabilitációt tervezett a kerület. Tehát olyan komplex programot, aminek keretében a közterületek megújításával nem járna együtt lakosságcsere, ennek megfelelően igyekeznének megtartani azon szolgáltatásokat és körülményeket – és nem utolsó sorban az önkormányzati bérlakásokat – amelyek egyben tartják a közösség szövetét.

Jámbor biztonságkampánya kapcsán arra voltam kíváncsi, hogy mennyiben képes ellentartani a szokványos polgári, a dzsentrifikációt legitimáló diskurzusoknak, és így egyebek mellett azt is elősegíteni, hogy Józsefváros és Ferencváros „rehabilitációi” során ne szoruljanak ki a szegények.

Benyomásaim szerint a kép vegyes. Az október végén szervezett biztonságsétán, melyen magam is, mintegy 50 lakossal együtt, elkísértem a kampány szervezőit, felmerült egy állomáson a „betört ablakok elmélet”, legalábbis egy ehhez hasonló magyarázat is. Ennek lényege, hogy amennyiben egy adott városrész lepattant, úgy ott a bűnözés is nagyobb mértékben koncentrálódik, mint más területeken. A szociológiai és kriminológiai szakirodalom szerint a magas bűnözési statisztikát valójában az magyarázza, hogy e területeken a rendőrség nagyobb eséllyel tart razziákat, fokozott ellenőrzéseket, ráadásul a lakosság jellemzően az alacsonyabb rétegekből, marginalizált vagy kisebbségi etnikumú emberekből áll, akiket – mint fentebb idéztük – a rendőrség nagyobb eséllyel és hasonló szabálysértések esetén súlyosabban szankcionál, mint a többségi, jobb módú polgárokat – akik bűnelkövetés esetén jellemzően kevésbé látványos cselekményekkel szegik meg a törvényt.

Más kérdés, hogy a felújított közterületekről sokszor kiszorítják a deklasszált elemeket, és megszűnnek azon szolgáltatások is, amelyeket igénybe tudnak venni. A korábbi lakosok kiszorulásával kapcsolatban Jámbor elmondta, hogy úgy látja, ez egyrészt a város fejlődésével együttjáró szükségszerű folyamat, másrészt az önkormányzatnak jelenleg nincs arra elegendő forrása, hogy a szegényebb, de lakástulajdonnal rendelkező lakosok lakáskörülményeit jelenlegi lakhelyükön javítsa (pl. lakások penésztelenítése, komfortfokozat emelése stb.). Vagyis azon területeken, ahol nincs forrás szociális rehabilitációra, csak a közterületek felújítására, ott az utcaburkolat után előbb-utóbb a lakók is lecserélődnek. A képviselő kiemelte, a lakosok jobban magukénak érzik a felújított közterületeket, ezért szívesebben is töltik ott az idejüket.

Tehát a kampány érvei szerint, még ha sok esetben nem is futja szociális városrehabilitációra, azaz a szolgáltatások és a terek változása, javítása során az addig ott élők érdekeinek közvetlen kiszolgálására, a piac közvetetten nekik is hasznot hoz. Hiszen az itteni, népszerűbbé vált környéken álló lakásuk eladási árából kevésbé népszerű, lepattantabb környéken esetleg jobb lakást vásárolhatnak, ahogy Jámbor egyik kollégája rávilágított a sétán.

És a nagyi lakásával mi legyen?

Az elmúlt hónapokban vált ismét forró témává a rövidtávú lakáskiadás – a köznyelvben airBnB-zés – és ennek a város életére, valamint a lakásárakra gyakorolt hatása.

Bár Jámbor és a Szikra mozgalom korábban több esetben is határozottan kiálltak a rövidtávú lakáskiadás ellen, a politikus mára engedékenyebb álláspontra helyezkedett. Mint emlékezhetünk, 2020-ban a frissen alakult – akkor még Jámbor nélküli – Szikra Mozgalom egyik első, más baloldali és lakhatási szervezetekkel közös kampánya Stop AirBnB néven futott, ennek megfelelően a rövidtávú lakáskiadás betiltását követelte, miután az önkormányzatok megkapták erre a jogot. Bár a kampány akkor nem járt sikerrel, a Szikra továbbra is kiállt a lakhatást drágító rövidtávú lakáskiadás ellen – így az idei terézvárosi népszavazás során is a tiltás mellett kampányoltak. Jámbor ugyanakkor bizonyos esetekben nem látja problémásnak a lakások ily módon való hasznosítását.

„Nem látok problémát azzal a tőkejövedelemmel, amikor valaki egy lakást airBnB-ztet – magasabb adókat kellene rá kivetni, de nem feltétlenül kellene tiltani. Magyarországon kétfajta tulajdona van az embereknek: lakása vagy kocsija. És van a társadalom fölső öt százaléka, akik rendelkeznek egyéb tőkejövedelemmel. Az alsó középosztálybeli, középosztálybeli rétegek számára nem kell betiltani a saját, esetleg örökölt lakás rövidtávú kiadását, és hogy ebből szerezzenek tőkejövedelmet.”

A lakásokat tucatjával vásároló befektetőket és az Airbnb-vállalatokat ugyanakkor szankcionálná az országgyűlési képviselő.

„Kerüljenek vissza ezek a lakások a piacra, és ezáltal csökkenjenek az albérletárak”

– fejtette ki álláspontját Jámbor. A politikus azt is elmondta, hogy ő elsősorban más problémákban fedezi fel a lakhatási válság gyökerét.

„Ha [az egyik kormányközeli vállalkozó ingatlanjára költött] 500 milliárd forintot a lakhatási válság kezelésére költenék irodaház helyett, az sokkal jobban befolyásolná a budapesti lakásárak alakulását annál, hogy egy lakást kiadó embereket terelünk a hosszú távú lakáskiadás felé. Egy tanár, ápoló vagy akár menedzser szerezhessen ebből tőkejövedelmet, de ösztönzőkkel terelném arra az érintetteket, hogy hosszútávra adják ki a lakásukat. Amikor a tiltásra igent vagy nemet kell mondani, akkor igen, de összetettebben is lehet vizsgálni a kérdést. Kormányon nem tiltással, hanem a fenti módon próbálnám megoldani a helyzetet.”

Bár más következtetésre jutnak, és Jámbor nyitott a radikális, tiltó megoldások felé, e a „nagyi lakása” alapú érvelés meglehetősen hasonlít a belső kerületek polgármestereinek tiltás ellen felhozott érveire – és akarva-akaratlanul rímel az AirBnB-lobbi egyik fő kampányszlogenére. Egyszersmind arra is utal, hogy a Szikra képviselője a lakosság egynél több lakással bíró kisebbségét mint bázist nem idegenítené el egy olyan konfliktusban, ahol a módosabbak érdekei egyértelműen szemben állnak a szegényebb többségével.

Amennyiben ugyanis valakinek van plusz egy lakása, annak hosszútávú kiadásából is a minimálbérrel összemérhető tőkejövedelemhez juthat – átlagosan havi 270 ezer forint egy budapesti lakbér – míg a város számos lakosának okoz hónapról hónapra súlyos nehézségeket, hogy az egyre dráguló bérleti díjak mellett jövedelmének komoly hányadát kénytelen lakbérre költeni. A Habitat for Humanity legutóbbi lakhatási jelentése szerint a piaci albérletben élők több mint 42 százaléka él lakhatási szegénységben, vagyis ekkora arányuk költi jövedelme több mint 40 százalékát a lakhatására. Azért, mert nincs saját tulajdonú lakásuk. Amellett, hogy mások kárára szedett tőkejövedelem forrása, a fejenként egy lakás rövidtávú kiadását engedélyező szabályozás esetében felmerülhet a strómanok kérdése is, például az, ha valaki minden családtagjának vagy másoknak a nevére írat egy-egy lakást, a rendszer könnyen kijátszhatónak tűnik. Hogy ezt hogyan lehetne elkerülni, ellenőrizni, az egyelőre nem világos.

Utcai üvöltözés, Covid és a trafikmutyi

„Teljesen jogos kérés az Illés utcában, a Népszínház utcánál, a Teleki téren, a Práter utcában, hogy a dohánybolt miatt ne kelljen az akár 30-40 éve ott lakó embereknek egyik pillanatról a másikra tönkremenjen az élete, miközben az önkormányzat tehetetlen”

– vázolta Jámbor a középső-józsefvárosi valamint ferencvárosi közterek megidézésével, hogy elsősorban mi a probléma azzal, hogy – szemben minden más kereskedelmi egységgel – az önkormányzatok nem szabályozhatják a trafikok működését.

A lakossági panaszok miatt a biztonságkampányban nagy hangsúlyt fektettek a szervezők ezen problémára. Jámbor szerint a kormány a klientúrája kiszolgálása érdekében nem engedélyezi az önkormányzatoknak a trafikok szabályozását, ez pedig számos esetben ahhoz vezet, hogy a vásárlók az akár éjjel-nappali italkiadás miatt a dohányboltok előtt hangoskodnak, zavarva az adott környék lakóinak nyugalmát.

Noha ez kétségkívül zavaró, a problémának van egy olyan aspektusa is, hogy a Covid alatti bezárások, valamint a kerület szociális összetételének változása miatt rengeteg olyan, korábban közösségi térként szolgáló vendéglátóhely szűnt meg, ami a szegényebb rétegeket szolgálta ki. Ami maradt, az jellemzően megdrágult, emiatt kiárazódtak az alacsonyabb jövedelmű társadalmi csoportok – a trafikban pedig harmadannyiba kerül a dobozos Kőbányai, mint a kocsmában csapolva.

És míg a jómódúbbak megengedhetik maguknak, hogy elmenjenek egy kocsmába, sokak számára a dohányboltok előtti területek vették át ezt a funkciót – vagyis az adott ember pénztárcájától függ, hogy egy kerthelyiség kerítésének egyik oldalán ki tudja-e fizetni, hogy normakövetően sörözzön, vagy a másik oldalt végezze ugyanezt deviáns viselkedésként.

„A probléma nem azzal van, hogy Magyarországon az alkoholizmus mekkora probléma. Nem azzal van, hogy valaki a haverjaival leül és megiszik három-négy sört, meg akár két tüskét, és beszélgetnek. Azzal van a probléma, amikor ehhez kapcsolódnak más tevékenységek, és dohányboltok előtt randalíroznak. Ott, ahol maga a dohányboltos figyel arra, hogy ittas személyeket ne szolgáljon ki – mint ahogy egy kocsmában is figyelni kell erre –, figyel arra, hogy hajnali kettőkor ne legyen üvöltözés, működhet az együttélés. Azt kell megnézni, hogy mi az a deviáns viselkedés, ami túllépi a közösségi normákat, amiket mi ismerünk.”

A politikus azt is kifejtette, hogy az önkormányzatnak nincs erre fordítható forrása, és nem is feladata, hogy olyan közösségi tereket hozzon létre, ahol az akár évtizedeken át kocsmában szocializálódott, közösségi életüket eddig ott élő, de mára onnan kiárazott emberek mások zavarása nélkül eltölthetnék az idejüket. Egyéb ingyenes programokat azonban szerveznek a kerületek, Jámbor példaként említette a Kesztyűgyár közösségi központban szervezett rendezvényeket, valamint a IX. kerületből, például az éjszakai pingpongozást.

A közvécék tragédiája

A trafikokkal legalábbis részben összefüggő probléma, hogy emberek közterületen végzik el a dolgukat, legalábbis Jámbornak sokszor jelezték már kerületi lakosok, hogy ezzel szembesültek. Ez persze alapvetően arra vezethető vissza, hogy nincs elég közterületi vécé, miközben a nyomokból láthatón igény, az volna rá, ahogy lakhatási szervezetek is év(tized)ek óta követelik, hogy nyissák meg a városban a bezárt vécéket, valamint építsenek újakat. Ennek ellenére a Kálvária téren eltávolították a korábban épp Pikóék által kihelyezett mobilvécét, mivel „zavarta a lakosságot”.

„A Toi-Toi vécéknél látható, hogy amikor kiraknak egyet valahova, ahol szükség lehet közvécére, eleinte működik. Aztán egy idő után minőségromlás következik be, és ahelyett hogy megoldanák, idővel a köztisztasági problémák okozóivá válnak. Az elején nagyon hasznos volt a Kálvária téri vécé, de miután leromlott, problémává vált. Ez normális folyamat, jól reagált az önkormányzat amikor kirakta, és akkor is, amikor elvitte innen.”

Az ugyanakkor nem derült ki, hogy ha ez volt a helyzet, az önkormányzat miért nem úgy oldotta meg a problémát, hogy a vécé is megmaradjon. Mert ugyan – ahogy Jámbor megjegyezte – az elmúlt években telepítettek közvécéket, ami egy olyan frekventált helyen, mint a Kálvária tér, értelemszerűen sokak életét könnyíthetné meg. Miközben egy mobilvécé – ahogy a tapasztalatokból is kiderült – alapvetően átmeneti megoldásnak alkalmas. Viszont ha átmeneti megoldásként tekintünk rá, nem a megszüntetése, hanem a probléma permanens kezelése, vagyis állandó vécé építése lenne kézenfekvő.

Milyen biztonság kell nekünk?

A biztonságséta és a Jámbor Andrással folytatott beszélgetésünk alapján világossá vált, hogy a problémák, amelyekre a válaszokat keresik, valósak, létüket az országgyűlési képviselő körzetében élők visszajelzései is megerősítik. Kérdés marad azonban, hogy valóban helyes úton járnak-e, ha vissza kívánják venni a biztonság fogalmát a jobboldaltól – és egyáltalán szükséges ez?

Könnyen lehet, hogy az elmúlt évtizedek jobboldali uszításának köszönhetően az emberek fantáziája könnyebben befogadja az olyan módszereket, amelyek jegyében eltüntetni kell dolgokat – például köztéri vécét, hangoskodó lumpen elemeket; és támogatni azokat a szerveket – rendőrség, polgárőrség – , amelyek eltüntetik az elharapódzó szegénység kellemetlen jeleit, a „dolgozó emberek” mindennapjait zavaró anomáliákat.

Jámbor – szemben például a hatalmon lévő rezsimmel, és számos ellenzéki kollégájával – kétségkívül tekintetbe veszi, hogy valamennyi felvázolt problémának van szociális vonatkozása, és ezek kezelése nélkül aligha lehet őket megnyugtatóan megoldani. Mert azzal talán senki sem vitatkozna, hogy le kell kapcsolni a herbál-terjesztőket, és bizonyára kevesen örülnek annak, ha az ablakuk alatt hangoskodnak vagy a kapualjukban szúrja magát valaki isten tudja mivel, esetleg össze van szarva-húgyozva az utca.

Csakhogy ezek a problémák – amint azt a baloldal és a társadalmi igazságosságot hirdető szervezetek, köztük a Szikra is belátja – szociális megoldásokért kiáltanak. Jámborék biztonságkampánya viszont, a szociális megoldásokat kiegészítve, de olykor hangsúlyosan – lásd a szerhasználat kérdését – a karhatalmi megoldások mellett száll síkra.

Ezek, legyenek bármennyire is szociális munkások a végrehajtóik, mégiscsak karhatalmi megoldások maradnak. Ez a pálya a jobboldal számára otthonos, félő, hogy itt ők lesznek jobbak.

És noha a biztonságkampány kérdéseiben implicite benne vannak a megoldások csírái, a kínzó kérdés ott marad: meddig lehet szembemenni a kerületre és a választókra vélt vagy valós módon jellemző jobboldali attitűdökkel egy baloldali politikusnak úgy, hogy a társadalmi igazságosság is megmaradjon? Vajon jó stratégia a jobboldali hergeléstől befolyásolt – látva a körzetek eredményeit, nem épp attól megcsömörlött? – polgárok vélt igényeinek kiszolgálása, a – mint említettem, esetekben szociálisak mellett – rendpárti eszközkészletben szereplő, legegyszerűbb megoldási javaslatok felkínálása? A rendszert kihívó baloldali politikának észszerű lehet akár első hallásra szokatlan, vagy a nagyobb befolyással bírók körében népszerűtlen, de akár kipróbált és működő megoldásokat vázolni és népszerűsíteni, amelyek valóban a társadalom legszélesebb rétegeit szolgálhatják.

Miképpen szolgálja a biztonságot – vagy közép- és hosszútávú, közös társadalmi érdekeinket – az AirBnB-vel szemben megengedő álláspont vagy a tűcsere-program elvetése, és milyen viszonyban áll az igazságosabb társadalom megteremtésével? Baj, ha javaslataink – ideig-óráig – szembemennek a vélt vagy valós közízléssel? Nem ezekben a helyzetekben volna feladat a közvélekedés formálása, és a politikai képzelet alakítása, szolidaritás kovácsolása azok között, akiket mind maguk alá vet a rendszer? Ennek érdekében pedig nem több rendőrért kell kiáltani, hanem olyan eszközökön és gyakorlatokon kell dolgozni, amelyek képesek közösségeket (újjá)építeni, közös tapasztalássá tenni a szolidaritás alakító erejét, és annak az esélyét is megteremteni, hogy együtt a valódi ellenséggel vehessük fel a harcot.