Az USA hamarosan beiktatásra kerülő régi-új elnöke az óév végén meglepő geopolitikai tervekkel sokkolta a világ közvéleményét. A Grönland és Panama fölötti ellenőrzés átvétele, Kanada USÁ-hoz csatolása nem pusztán őrültség. A vad elképzelések az USA globális hegemónia-vesztésével függnek össze.

Olvadó tengeri útvonalak

Induljunk ki talán néhány alapvető geoökonómiai tényből.

Eltérően attól, ahogy a legtöbb polgári-liberális médium beszél Trump birodalom-kiterjesztési terveiről, Grönland csak erős túlzással nevezhető „Dánia részének”. A világ legnagyobb szigete – melynek területe nagyobb, mint a jelenlegi EU szárazföldi részének fele – inkább dán posztkolónia. Találóbb szó híján mondjuk így: birodalmi függelék. Grönland Dániától való viszonylagos elkülönültségét egyébként a dán állam is tiszteletben tartja: 1979 óta, amikor megszűnt de jure gyarmat lenni, Grönland szerződések sorával garantált önrendelkezési jogokkal rendelkezik.

A birodalmi rendszerek többezer éves gyakorlatában – beleértve a viszonylag későbbi, nagyjából ötszáz éves gyarmatbirodalmakat is – a birodalmi központoknak az alájuk rendelt területek fölötti „szuverenitása” meglehetősen eltér a birodalmi központtal kapcsolatos szuverenitás gyakorlatától. Más volt a brit szuverenitás mondjuk Barbados és Anglia vonatkozásában. (Természetesen a birodalmi központok szavakban mégoly „szent” szuverenitása sem teljesen sérthetetlen. A gyakorlatban számos szempont, megfontolás is korlátozza. Itt vannak például az olyan, kecsegtető geoökonómiai előnyök vagy kényszerek révén, netán zsarolással előidézett, úgymond, „békés” úton létrejött „társulási” megállapodások, mint amilyenekre például az EU nevű szupraállam épül, amely – saját retorikája szerint is – a tagállamok szuverenitásának „megosztásából és összevonásából” épül fel, azaz definíció szerint a tagállami szuverenitások részleges, önkéntes feladásán alapszik. S persze léteznek egyéb formái is a szuverenitás korlátozásának, a politikai erőszakkal való fenyegetéstől a tényleges háborúig terjedő skálán.) A világ nagyjából kétszáz országa közül legfeljebb három-négy államról állítható, hogy a teljes körű, megvalósult szuverenitás örömteli állapotában létezne – s még ezekre is csak meglehetősen korlátozott, leszűkítő értelemben, s némi történelmi rövidlátással igaz ez. A szuverenitás kérdését, beleértve Grönlandét is, így foglalhatjuk tehát össze:

„bonyolult”.

Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy bármiféle területfoglalás erkölcsi, történelmi vagy politikai szempontból „igazolható” volna – soha nem is volt az. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az a helyzet, amikor egy gyarmati hatalom központtól viszonylag távol elterülő (poszt-)gyarmati függelékét „elcsatolja” egy másik gyarmati hatalom, nem kimondottan ismeretlen sem az egybefüggő, szárazföldi birodalmak, sem pedig a kapitalista gyarmati világrendszer történetében. A nagy birodalmak történelme bizonyos értelemben a területelcsatolások és -átadások történelme is. Elmondható mindez a magyar történelemre is, v.ö. Oszmán, Habsburg, stb.

Így aztán az is feltételezhető, hogy a Kanada észak-keleti partjainak földrajzi szomszédságában levő, a legutóbbi adatok szerint 55,792 ember lakta Grönland fölötti dán szuverenitás esetleges elvétele / átvétele a diplomáciai, jogi és katonai gyakorlatban más megítélés alá esne, mintha egy NATO-nagyhatalom egy másik NATO-tagállam központi „főterületét” óhajtaná elcsenni, akár „békés” úton (értsd: gazdasági, politikai, stb. kényszer), akár erőszakkal való fenyegetés, akár pedig háború révén. Tehát bármennyire riasztó még a gondolata is, Grönland elcsatolása nem egyenlő Dánia megszállásával.

Az abszurd műfajok és a logikai bukfencek kedvelői számára igencsak szórakoztató lesz látni, amikor Dánia a híres, gyakran idézett 5. cikkelyre hivatkozva katonai szövetsége, a NATO segítségét kéri, mondván, egy külföldi hatalom – nevezetesen ugyanazon NATO alapító hatalma, s messze legerősebb tagja – el kívánja csatolni 88 százalékban inuit vagy dán-inuit származású lakói által Kalaallit Nunaat-nak nevezett, egyébként jórészt egybefüggő jégréteggel borított egykori gyarmatát, mai fél-autonóm függelékét.

Érdekes lesz az a helyzet is, amikor „Brüsszel” megpróbál valamiféle jogi, politikai, diplomáciai, stb. választ megfogalmazni az 1973 óta EU-tag (akkor még egyébként nyíltan gyarmati hatalom) Dánia Grönland nevű, ma részlegesen autonóm függelékének – EU-s szemszögből „az EU tengerentúli területének”, ugyanakkor, más szempontból „társult tagjának” – vonatkozásában, mikor a minden hatalmi ágban egybehangzón trumpista többségű Egyesült Államok politikai apparátusa (fegyveres ereje?) kiterjeszti rá önnön szuverenitását. Bizonyos értelemben – ha két áttétellel is – Grönland elcsatolása az EU geopolitikai pozícióját érintő, nem mellékes kérdés is.

Az Egyesült Államok hadserege természetesen régóta – konkrétan: a második világháború óta – jelen van az észak-atlanti térség, azaz a NATO eredeti védterületének közepén található Grönlandon, s ezt a bideni vezetés nem tervezi fokozni. Ugyanakkor a Pituffik Űrbázisnak (másutt Thule Légibázisnak) nevezett, grönlandi laktanyában szolgáló, 200 fős körüli létszámú amerikai csapatok – a helybeliekhez fűződő kapcsolatok javítása érdekében – épp a napokban kezdtek el „diverzitási kiképzésen” részt venni. (Csak hogy érzékeljük a dimenziókat: Qaanaaq – a bázishoz legközelebbi, 646 fős kisváros – körülbelül 120 kilométerre található a laktanyától . . . de mindegy is, hiszen a bázis kizárólag légi úton, illetve évente egyszer hajóval közelíthető meg (ld. itt).)

Csakhogy.

Elsősorban globális felmelegedés következtében változóban vannak a tengeri térképek.

Az Ázsiát északról megkerülő tengeri útvonal sokkal rövidebb, azaz olcsóbb összeköttetést biztosít Kelet-Ázsia / Észak-Eurázsia és Nyugat-Európa / Észak-Amerika között, mint a konténer-óriáshajók jelenlegi, Ázsiát dél felől, Afrikát nyugatról vagy keletről megkerülő, jelenlegi főútvonala.

Így az Eurázsiát északról megkerülő víziút a globális tengeri árukereskedelem kívánatos, vonzó terepévé válhat. Grönland óriásszigete pedig a különféle északi sarkköri hajózási csatornák kellős közepén található (ld. az alábbi térképet). Az Északi-sarkvidéket átszelő útvonalak – feltéve, hogy tényleg létrejönnek a tömeges északi áruszállítás technikai és klimatikus feltételei – lehetővé tehetik majd néhány geopolitikai-katonai csapda elkerülését is. (Ezekről bővebben az alábbiakban). E szempont egyértelműen szerepet játszik a különféle nagyhatalmak – adott esetben az Egyesült Államok most beiktatásra váró elnöke – feltűnő, Grönland iránti érdeklődésében, a ritka ásványok és egyéb földtani lelőhelyek nyilvánvaló jelenlétén túl.

A Panama-csatorna ellenőrzése

A Panama-csatornát valóban az Egyesült Államok szövetségi kormánya „építette fel”, amint arra különböző konzervatív-republikánus források szeretnek rámutatni a csatorna „visszavételére” vonatkozó követelések egyfajta politikai igazolásaként. A Panama-csatorna gigantikus off-shore, infrastrukturális kormányzati szubvenció volt a nagytőke – elsősorban, bár nem kizárólag, az észak-amerikai nagytőke – számára, de a történet azért némileg bonyolultabb. Ugyanis:

• A csatornaépítést a francia állam kezdte meg a 19. század végén. (A projekt méretét és jellegét jelzi, hogy a balesetek és a trópusi betegségek körülbelül húszezer munkás halálát okozták. „Becslések szerint a Panamában [Ferdinand de] Lessepshez csatlakozó francia mérnökök háromnegyede az érkezést követő három hónapon belül meghalt.” (u.ott.) A legtöbb munkás, aki a csatornát építette, a Karib-térségből származott.)
• Panama 1903-ban nyerte el függetlenségét.
• Az Egyesült Államok 1904-ben vásárolta meg a csatornaprojektet a franciáktól, s azonnal nekilátott, hogy befejezze az építkezést – ismét főleg a Karib-szigetekről importált munkaerővel. (A hivatalos feljegyzések a projekt amerikai fázisa során elhunyt munkások számát 5609-re becsülik.)
• Az Army Corps of Engineers 1914-ben fejezte be a csatorna építését.
• 1977: aláírják a Torrijos-Carter megállapodást a csatorna Panamának való visszaadásáról.
• „Az 1979-es semlegességi szerződés értelmében az Egyesült Államok és Panama garantálja a csatorna állandó semlegességét, megkülönböztetés-mentes útdíjakkal és minden nemzet hozzáférésével. Panamán kívül egyetlen más nemzet sem üzemeltetheti a csatornát, és nem tarthat fenn katonai létesítményeket Panama területén” (ld. itt.).
• 1999: Több mint száztíz évvel a francia csatornavállalkozás megindulása után Panama ellenőrzése alá vonja a csatornát. Panama a Világbank szerint „közepes jövedelmű ország”. Becslések szerint GDP-jének 3–10%-a származik a csatornával kapcsolatos bevételekből, ez az állami költségvetés 6-20%-a.

Panama (a Szuezi-csatornához, Afrika szarvához, a Hormuzi és a Melakai-szoroshoz hasonlóan) a világ konténerkereskedelmének egyik biztonsági csapdája. A Panama-csatorna jelenleg körülbelül 14 ezer áthaladást regisztrál évente. Ez a teljes világkereskedelemnek 6% -a. A Panamán áthaladó szállítmányok kétharmadának az egyik végpontja az Egyesült Államokban található. A fenti térkép jól mutatja, mekkora megtakarítást jelent az USA keleti-déli illetve nyugati partvidéke közötti (USA-USA közötti) tengeri szállításban a Panama-csatorna puszta léte. A csatornán áthaladó kínai termékek aránya ma 13%-ra tehető, de a gyanakvó amerikai megfigyelők megjegyzik, hogy egyre növekszik az intézményes kínai jelenlét a csatorna körül.

Az akár a területi szuverenitás önkényes kiterjesztésével is elérni vágyott, közvetlen, „saját területű” geopolitikai jelenlét a potenciális fojtópontok közelében nem szükségszerűen csak a szabotázs megelőzéséről szól. A „biztonságtechnikai” szempontokhoz fogható, kulcskérdés annak eldöntése s ellenőrzése is, hogy ki, mi, mikor és milyen feltételek mellett haladhat át a csatornán. A jövő világkereskedelmére vonatkozó „globális északi” nagystratégia főeleme minden jel szerint az, hogy ennek minél nagyobb része – beleértve értelemszerűen az USÁ-n és az EU-n kívüli kereskedelmet is – olyan tengeri útvonalakon – így például a Grönland és a Panama-csatorna körüli vizeken – haladjon keresztül, melyeket az állami szuverenitás fogalmának terület- és jogkiterjesztő értelmezésével egyetlen hatalom, az Egyesült Államok (vagy, mint Grönland esetében, a jelenlegi politikaföldrajz szerint az Egyesült Államok és a tőle így vagy úgy jelenleg is erősen függő Kanada) ellenőriz. Így még a Kanada USÁ-hoz történő csatlakozására vonatkozó, kissé elrajzoltnak tűnő trumpi megszólalások is illeszkednek némileg a Grönland-Panama tárgykörhöz.

Más szóval, a leendő elnök három „őrült” területannexiós (re)víziójának annyiban tagadhatatlanul van bizonyos „értelme”, hogy mindhárom afelé mutat, hogy a globális kereskedelem fizikai megvalósulása fölötti kontrollt egyre inkább egyetlen geopolitikai hatalom, az USA valósítsa meg.

A világlakosság kicsit több mint 4%-t, a világ-GDP 15%-18%-át kitevő Egyesült Államok „kezében” van a világ katonai költésének legalább 40 százaléka, a műholdas technológiák több, mint 60%-a (Elon Musk Spacex nevű cége önmagában a világ műhold-állományának 50%-át birtokolja). Mondani sem kell, az USD nevű valuta továbbra is de facto világpénz a maga (pun intended) 89%-os (!) részesedésével a globális kereskedelemben.

Mindezt figyelembe véve a döbbenetes morális és politikai terhek alatt roskadozó, kétes kognitív állapotú, büntetett előéletű volt-leendő elnök nyilatkozatait joggal tekinthetjük bár „őrületnek”, de az nem zárható ki, hogy van bennük egyfajta 19. századi, globális-imperialista „rendszer”.

Immanuel Wallerstein (1930-2019), a világrendszer-elmélet nevű globális történelemszemlélet megalkotója, ha élne, Trump különös geopolitikai megszólalásait alighanem az USA globális hegemónia-vesztésének elkerülésére tett (kétségbeesett? utolsó?) kísérletként értelmezné.

Attól tartok, meglátjuk, igaza volna-e.