Több mint hétezerrel nőtt 2024-ben az előző évhez képest azoknak az embereknek a száma, akik a La Manche-csatornán átkelve kívántak az Egyesült Királyságban menedéket lelni, írja a Guardian. Értelemszerűen a 36 ezer ember érkezése a 70 milliós lélekszámú, tehetős állam számára nem okozhatna különösebb problémát. Ám a „lélekvesztőkön”, „kis csónakokon” (small boats) a szigetországba jutni kívánók már évek óta a politikai haszonszerzés kitüntetett eszközei.

A calais-i menekülttáborokból továbbállók 2019 után kezdtek el rendszeresen bekerülni a szenzációhajhász brit lapokba. A csatornán keresztül ugyanis 2018-ban mindössze 299 fő érkezett, 2019-ben pedig a számuk már elérte a kétezret. A ladikokon, felfújható gumicsónakokon, halászcsónakokon érkezők száma 2020-ban nőtt hatalmasat – ekkor már 8466 fő kelt át a szoroson. S bár a koronavírus-járványt követő lezárások után ezen az útvonalon 28 ezer, 2022-ben pedig 45 ezer ember érkezett az Egyesült Királyságba, ez még továbbra sem tette ki a brit összlakosságnak a 0,1 százalékát sem. Ennek ellenére azonban

a választási kampányok szerves elemévé vált a menedékkérők eltántorításának és kitoloncolásának kérdése.

A szélsőjobboldal, a jobboldal és a mérsékelt baloldal tervei, melyektől a kitoloncolások felgyorsítását és a menedékkérők elriasztását remélték, elfedték a tényt, hogy a Földközi-tengerhez és a Kanári-szigeteket érintő atlanti útvonalhoz (amely csak tavaly több mint 10 ezer ember életét követelte) hasonlóan a csatorna is a menedéket keresők tömegsírjává vált. A 2021–2024-es időszakban hónapról hónapra felborult csónakokról, elsüllyedt bárkákról érkeztek hírek. A zord időjárás, a viharos tenger száz számra követelt életeket.

A halálesetek könnyen megelőzhetőek lettek volna biztonságos útvonalak kijelölésével. Ettől azonban a brit politikai osztály ódzkodott.

Emlékezhetünk arra, hogy a konzervatív kormányok egy időben a Ruanda-terv révén kívánták a menedékkérőket az országon kívül tartani. Az az ötlet, hogy a szigetre érkezett menekülteket 6500 kilométerrel odébb, Ruandába toloncolják, s az afrikai ország hatóságai bírálják el a menedékkérelmeket, még Boris Johnson egykori miniszterelnök rossz emlékezetű kormányában merült fel 2022 áprilisában. A kitoloncolásokra azonban két évet várni kellett, mert a parlament jóváhagyása volt szükséges ahhoz, hogy – szembemenve minden menekültügyi megállapodással – a nemrég még polgárháború sújtotta Ruandát ún. „biztonságos országgá” nyilvánítsák, amely így már a traumatizált és szükségben szenvedő menekültek kérelmeit elbírálhatja.

A tervezet nyilvánvalóan eleve hordozta magában a kudarcot, s az emberjogi szervezetek megkönnyebbülésére a tavaly júliusi választásokat megnyerő brit Munkáspárt a kormányra lépése első napján vissza is vonta az intézkedést.

De elsősorban nem azért, mert morálisan botrányos, jogilag kétes, politikailag nehezen magyarázható –, hanem mert hatástalannak és költségesnek tartották. A Keir Starmer vezette kormány hatásosabb kitoloncolási rendszert kívánt felállítani, mint az elődje.

A WSWS híroldal tavaly november végén arról írt, hogy a munkáspárti kormány rekordszámú menedékkérőt toloncolt ki. Hírlapi értesülések szerint július és szeptember közt 25 repülőgép bonyolította a kényszerített és erőszakos visszautaztatásokat, melyek során Albániába, Romániába, Ghánába, Vietnámba, Lengyelországba és Nigériába közel háromezer embert szállítottak. Visszafogott értékelések szerint az új mechanizmus révén 2024 júliusától kilencezer embernél is többet toloncoltak ki a brit hatóságok.

Az első repülőutak után Yvette Cooper belügyminiszter lelkesen jelentette be: „A kormányra kerülésünk után nyomban felváltottuk a Ruandába tervezett járatokat tényleges repülőutakkal, hogy a maradásra nem jogosult emberek visszakerüljenek a hazájukba”. A jobboldali sajtó is ünnepelte azt a három repülőjáratot, amely egyszerre több száz menekült kitoloncolását végezték el. Az augusztus 23-án felszállt repülőre 220 embert zsúfoltak a hatóságok.

A kitoloncolások felgyorsítása mellett aggasztó az is, hogy Starmer miniszterelnök az olaszországi menekültügyi rendszert tekinti követendő példának. Kormányfőtársával, Giorgia Melonival több alkalommal is találkozott, szeptemberi megbeszélésükön, melyet Starmer „fantasztikus találkozónak” nevezett, az észak-afrikai és az albániai menekültpaktumokról is szó esett.

Az előbbi a líbiai, az egyiptomi és a tunéziai hatóságokkal kötött európai uniós megegyezést jelöli, miszerint ezek az államok jelentős támogatás és kedvezményes hitel fejében minden eszközzel meggátolják, hogy a menekültek Európába érkezzenek. A megállapodást Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke többek közt Meloni közvetítésével ütötte nyélbe. A Starmer figyelmét kiérdemlő utóbbi paktum pedig Olaszország Albániával kötött új, ötéves menedékkérői megállapodása. E szerint a megegyezés szerint a balkáni állam két menekülttábora ad otthont azoknak a menedékkérőknek, akiket az olasz parti őrség tartóztat fel. A táborok évente 36 ezer embert fogadnak be, akik a menekültkérelmük elbírálásának idejéig maradhatnak a táborban.

A brit kormány a programokon felbuzdulva legott cselekedett. A Munkáspárt októberben bejelentette, hogy megállapodást kötött arról, hogy a Brit Indiai-óceáni Területhez tartozó, de az Amerikai Egyesült Államok által bérelt Chagos-szigetekre érkező menekülteket az Egyesült Királyságtól ötezer mérföldre lévő, az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére toloncolják. Aki ebben a ruandai-tervhez hasonló paktumot lát, nem téved. A kevesebb mint ötezer fős lakosságú Szent Ilona nyilvánvalóan képtelen lesz fenntartani egy menekültközpontot. Az ottaniak amiatt aggódnak, hogy az életüket teljesen felforgatja a döntés, melyet a fejük felett hoztak, s amely egy ötezer kilométerrel odébbi problémára kínál kétségkívül rossz választ.

Árulkodó, hogy miközben a kormány közlemények szerint a menedékkérők veszélyeztetik a jelentős katonai bázisnak helyet adó, ezért látogathatatlan Chagos-szigeteket, a hadi szempontból felbecsülhetetlen értékű, Kelet-Afrika, Dél-Ázsia és Délnyugat-Ázsiához ugyanolyan közelségben fekvő szép sziget katonai kisajátítása nem válik problémává. A ügy kicsiben mutatja meg a brit menekültpolitika nagy gondját: nem a probléma az, amit a kormányok maguk előtt görgetnek. Úgy tetszik, a kormányok a problémák.